2016. május 27., péntek

fene tudja

Nem arról van szó, hogy mindig rossz. Inkább annyi, hogy feladatok mindig akadnak, és ezt felfoghatjuk rosszként is, no meg egyszerű megoldandóként is. Szerintem ennyi az egyenlet, nem több.

Azt látom, hogy ami "rossz" beüt az életbe, azt kétféleképp kezelhetjük. Megtartjuk, etetjük, kiállítjuk a polcra (értsd: mesélünk róla, mutogatjuk a betérőknek, érdeklődőknek, elkomorodunk tőle minden alkalommal ha eszünkbe jut) vagy az első sokk után önmagunkat leporolva továbblépünk, a rossz által hozott feladatot elvégezzük, megoldjuk a problémát.
Ó, igen, tudom hogy vannak időben nagy kiterjedésű gondok is, azaz nem rögtön megoldhatóak, lassú lefolyásúak, de én itt nem egy mindenre megoldás-írást nyomatok, hanem csak leírok dolgokat. De hogy azért ne maradjunk kétségek közt, mármint hogy én ezt hogy csinálom: ha tudom, hogy ez bizony tovább tart pár óránál-napnál, akkor félreteszem. Amit tudok megteszem, és aztán megy a várunk-polcra, a majd-kidolgozza magát fiókba, a megoldódik magától-vagy leszarom oldalra.

Azt hiszem ez is egy olyan téma, amit útravalóul kell adnunk a gyerekünknek. Mármint hogy sosem lesz olyan, amikor ne merülne fel valami, amit kezelhetünk problémaként, tragédiaként is, de egyszerű feladatként is, ami a saját tetteinknek, gondolatainknak, beállítottságunknak a következménye. És ha egy-egy fajta gond többszöt is visszaköszön, netán ugyanúgy, akkor bizony változtatni kell valami hozzá kapcsolódó dolgon.

Erről a témáról "Mindig?" címen bővebben is írtam az új felületemen.


Mert arra a döntésre jutottam, hogy nem akarom tovább írni ezt a blogot. Máshol, másképp folytatom. Már megvan az új felületem, de ott nem a nevemen szerepelek. Ennek oka? A fene tudja. Egyszer befészkelte magát a gondolat, majd apránként megvalósult.
Aki keres megtalál. Sziasztok.


2016. március 7., hétfő

vagy mégsem...

Olyan megnyugtató, hogy vége egy újabb napnak, amit Nélküle töltök... és egy nappal közelebb kerülünk a hazajövetelhez is, merthát jól van, jobban van, gyógyulgat.
Itthon pedig káosz van, a javából.
Két beteg, na jó: betegecske, azaz reggel beteg, nappal jobban lévő gyerek, délutánra belázasodó anya, azaz én.Szili van csak jól, na meg Kevin, aki már csak tüsszög. De nincs halálán, tud segíteni, amire pont rá is vagyok szorulva.
Gáz, mi? Nekem az.

A dolgok pedig tanulságosak, csak az a baj, hogy utólag vagyunk okosak, mert közben nehéz lenne.
Olyan szépen látható, mi miért történt, mire is hívta fel a figyelmet egy "baj", baleset.
Mi az, amit meg kell ezek után oldani, hogy az élet gördülékenyebb legyen. Na de mivel mindennek van következménye, így most benne csücsülünk A helyzetben.
Majd elmúlik.
Mint ez a nap.
Meg a holnapi.
És jön egyre közelebb AZ a nap.

Mert azt akarom, hogy az életem a szokásos, kintről kissé tán unalmas háztartási élet legyen, megint.
Hétfőn menjen, pénteken jöjjön, hétvégén bolt, házimunka, pihi. Gyerekek hétköznap suliban, oviban, én itthon munka. Ez a normális.
Na de van-e normális?
Már majdnem 30 éve tudom: nincs. Csak mindenkinek az, amit megszokott. Ami jó. Ami kényelmes. Oké, tudom. Most nem vagyok okos, most nincs semmi értelmes mondandóm...
Hát ennyi.




Vagy mégsem.

Mindig a te döntésed, értelmezed-e a jelet, a leckét, vagy visszasimulsz a megszokottba. Minden baj csak figyelmeztet valamire, olyasmire, amit meg kell változtatni, ami nem jó.
Dönthetsz kétféleképp.
Változtatsz és új utakra lépve jobbá teszed a léted, segítesz magadon, vagy visszatér minden a régi kerékvágásba, és akkor is tovább élsz. Mert élet van, csak szerinem az nem mindegy, milyen, és milyen árat kell fizetni a kényelemért, amivel nem hagytad el a járt utat.
Azaz ha bajra, betegségre figyelmeztet egy baleset, vagy csak szimplán a gondolkodásmód megváltoztatásának szükségességére, akkor alkalmazkodsz, lemondasz-e olyasmiről amit szeretsz, de nem tesz jót? Vagy rántasz a válladon, és: "úgyis meg kell halni valamiben" szlogennel okoskodsz?


2016. március 6., vasárnap

Meddig? Mennyi?

Keresgélek a fejemben. Érdekelnek a válaszok. Sőt, ha történik valami, mindig ott vannak a kérdések. Megjelennek. Mert tudni akarom. Tudni, hogy miért? Meddig? Mennyire? Mi lesz ha? Sőt, hogy mitől?
Mennyit bír el egy ember? Mikor mondhatja joggal azt, hogy eddig, s nem tovább, elég volt, hagyja abba aki ezt osztja.
És hát ott van az is, hogy ha látnánk, mi baja másnak, totál megelégednénk a sajátunkkal, sőt... Tudom én ezt. Tudom, hogy voltaképp nekem jó. Nekem is, és a szeretteimnek is. Mert... ezért, azért, meg amazért is. Mert megvan mindenünk, ami kell és ami jó. Sőt, szuper, mert olyasmink is van, ami ritka kincs. A boldogságról beszélek, arról, hogy elégedett vagyok az életemmel, a történésekkel, és látom, hogy ez nem kétnapos öröm lesz, hanem hosszú életű. Mint én.
Hogy közben vannak kisebb kimaradások, mert történik valami? Olyasmi, amit túl kell élni, átvészelni, ami voltaképp jól alakult, bármilyen rossz és bármennyire fáj annak, aki elszenvedte.
Hogy én csak karmester vagyok, irányítanom kell a zenekart, ha kiesett a fő zenészem, akkor is. No meg ha a másik zenész is ki-kimarad, már hiányzik még egy hangszer a sorból, és én, a karmester is kezdek besokallni.
Akkor is állni kell a sarat, mert a zenének szólni kell, az utolsó pillanatig.
Nem is vagyok karmester. Hisz nem kell úgy zenélni, ahogy én akarom... nem is szeretném, hogy ez legyen, nem ismerek én minden hagszert, csak egy zenész vagyok én is, és a sors a nagy karmester. Ő ül odafent a székben, és én is csak egy játékos vagyok. Látom a kottát, tudom mit kell csinálnom, látom a nagy végkifejletet, játszottam már párszor, de mindig figyelnem kell a pálcára, mert azzal mutatják az aktuális irányt. A pálca tulaja lát mindent, nem én.

Itt ez a vasárnap. Szuper nap, gondolom. Sokan utálják a hétfőt, vagy kevésbé szeretik, mert... munka, iskola, akármi. Én nem utálom. Manapság amúgy is igyekszem nem utálni semmit, senkit. Akit-amit szeretni nem tudok, azzal semlegességre törekszem.
Persze ilyen nincs szerintem, mert mindenből kell valamennyi. Vagy van? Van olyan, aki őszintén ki tudja jelenteni, miután minden aspektusból megvizsgálta a kérdést: nem utálok semmit és senkit?

Az élet tervezéséről is gondolkodom. Mennyire mertek előre tervezni? Tudom, hogy szükséges, mert legalább a nagyjábóli irányvonalnak meg kell lenni, de azt hiszem nem szabad mindent egy lapra feltenni. Kellenek a vészforgatókönyvek, néha át kell venni a "mi van ha" lehetőségeket, hogy képben legyünk, ha baj van.

Jövök-megyek, csinálom amit kell, és próbálok belesimulni mindenbe. Ha gáz van, nyelni egyet, beépíteni az életbe azt a gázos dolgot, és tovább lépni. Mert talán csak így lehet túlélni. Tudom, hogy minden rossznak vége egyszer, sem az, sem  más nem örök.
Mégis nehéz. Hisz attól, hogy tudom: pár nap és vége, túlleszünk rajta, akkor is rossz benne lenni. De mikor már feladnám, mikor "lefeküdnék" a sorsnak, akkor mindig jön valami erő. Valami plusz. És már nem is kell lefeküdni. Én állni akarom a sarat, nem akarok panaszkodó lenni, nem szeretem, mikor valaki csak ugyanazt a mantrát nyomja, és semmi javulás, de még a szándék sem. Mert tehetetlen. Én nem.
Csak egyet akarok.
Hogy mikor bajom van, mikor lefektetne az élet, legyen egy nyugodt sarkom, ahol leülök, helyre tenni a dolgaim, az agyam.
Nos mostanság, az utóbbi napokban ez nincs meg. Ez a sarok. És még pár napig nem is lesz.

2016. február 23., kedd

Köszönöm, mi jól vagyunk

Azt mondják, nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani.
A palánta, mikor a magból kifejlődik, még sok gondoskodást igényel. Locsolgatni kell, kapálgatni, vigyázni rá. Ha nem vigyázunk rá, nem erősödik meg, nem hoz termést.
Elkopik, kiég, kiszárad.

Elég disznó módon néz ki a biciklim. Hozzáteszem, hárman használjuk, és már a negyedik is nézegeti, mikor lesz elég nagy hozzá. Az emberke a biciklihez. Szóval koszos, összevissza áll a váltója, meg egyéb nyalánkságok. Nem tudok vigyázni rá, nem csak az én felelősségem.

A téma.
Megtartani.
Lényeges lehet, hogy - párkapcsolatnál maradva - ne ígérjünk semmit, amit eddig sem tudtunk betartani, még az elején se tegyük. Eddig sem, azaz korábbi életben, korábbi kapcsolatokban, szóval eleve, a közelébe sem kerültünk soha. Mint például a kacsalábon forgó palota, milliárdos lottónyeremény, napi testedzés, cigiről leszokás.
Mert azt hiszem ilyetén ígéretekkel, annak fényében, hogy hamar látjuk, mire vevő a másik, el lehet érni amit akar az ember, azaz hogy létrejöjjön egy kapcsolat. Arra ki sem térek, milyen kapcsolat az, ami az egyik fél akaratából, művileg megtámogatva, erőltetve jött létre...
Tehát nem ígérgetünk, ezzel már léptünk egyet a jó irányba.

Van az öncsalás, meg az öncélú csalás...
Az első az, amikor látod a hibát, majd gondolatban vállat rándítasz, és azt súgod magadnak: majd mássá teszem...
A második pedig a fent taglalt ígérgetés, csodás jövőbeli képek előrevetítése, a megvalósítás legkisebb szándéka nélkül.
Mondjuk mostanában ez az öncélúság sok mindenben szemet szúr nekem. Azaz inkább a szó világít a fejemben, egy-egy világból tapasztalt eset kapcsán.
Rengeteg átverést láthatunk nap mint nap. Elég a közösségi oldalakon barangolni, ahol is elég nehéz elkülöníteni a valós, ránk is vonatkozó híreket a kacsáktól.
Vannak emberek, felnőttek is szép számmal, akiknek ez nem sikerül. Ők osztják meg például a pénzfotókat, Zuckerbergtől várnak utalást, és hiszik el, hogy a visszerek 1 hét alatt eltűnnek, bármilyen kifejlettek is legyenek.
Szeretnénk ha a világ ettől a sok öncélú átveréstől mentes lenne, de azt nem hiszem, hogy bármi ilyesmi megtörténne valaha is. Hisz a dualitás pont erről szól, ezt sokszor felhozom. Két pólus, hideg-meleg, sötét-világos, stb. Hiszékeny-óvatos. Öncélú-közcélú.

Kérdés, hogy mennyire lehet kiosztani a felelősséget egy kapcsolatban? Kell-e kiosztogatni bármit is? Merthogy ezek a dolgok maguktól alakulnak, aztán ráállunk arra a rendre ami létrejött, és azt tartjuk alapszintűnek.
Én a kerékpáromnál a felelősséget elhárítottam, mondván: én rendben használom, nem tehetek róla, hogy minden magyarázat ellenére sem értenek hozzá a többiek.
De vajon a kapcsolatban, ami elér egy pontot ahol előjön pár probléma, ki a felelős?
Gondolom ez az adott helyzettől is függ, de mégis az a tapasztalatom és véleményem, hogy minden kialakult rossz vagy nem túl jó helyzetben ketten vannak. Az egyik csinálja, a másik hagyja. Aki hagyja, az tán nem elég tudatos.
Esetleg tudatos, látja hogy gond van, de hagyja, mert adott pillanatban nem tud mit tenni, később pedig már nem is lehet. Ez is lényeges. Hagyunk egy helyzetet kicsit elfajulni, mert épp bármiért tehetetlenek vagyunk, de a dolgok ritkán oldódnak meg maguktól, szóval az elfajulás marad, köszöni jól van. Gyökeret ereszt, terjeszkedik, és a végén már saját személyisége is van, beágyazódott hozzánk.
Nem is érti, miért nem jó ő ahogy van, itt él velünk időtlen idők óta.
Dehát élősködő, csak bajt okoz, szóval dobnánk kifelé.
Az, akihez tartozik, értsd: aki a bajos helyzetet okozza a kis egységünkben, szintén nem érti, ha eddig is jó volt ahogy csinálta, akkor most mi van?
Nos, itt kell tudni okosan elmesélni, hogy nem, eddig sem volt jó, de azt hittük magától elmúlik. Vagy csoda történik. Vagy valami.
Na igen, így telik el az a sok év, olyan emberek oldalán, akikre kár ennyi időt áldozni.

A bajok nem múlnak el maguktól. Viszont azt hiszem kevés kivétellel mindenre van megoldás, és benne maradni sosem az.
Ha elkövettük, ha megoldottuk, akkor tanuljunk belőle. Mert mindig mindennek megvan a tanulási oldala is, azaz az adott helyzet leckéje. Spiri vonal nélkül is.







2016. február 17., szerda

Sár és kosz

Nem sűrűn, illetve csak jó okkal mondom a gyerekeknek: ne pocsolyázz, kerüld ki, stb. Illetve főleg akkor, ha valahová épp odafele megyünk. Hazafelé már lehet mocskozni.
Tegnap Szilivel a boltból hazafelé játszottunk.
Keskeny helyen ugrotta át a pocsolyát, majd néz rám, milyen ügyes.
Mondom:
- Nem sok kockázatot vállaltál, kisfiam.
- Miért?
- Ugord át ott, ahol a legszélesebb.
- És ha beleugrok?
- Akkor otthon gatyát cserélsz.
Nekifutott.
Elsőre kicsit elvétette.
- Na, most a másik irányból, az lejt.
Még messzebbről futott neki, és sikerült.
Büszke volt magára, megugrotta. Hogy magának vagy nekem csinálta? Jogos a kérdés, de számít-e? Főleg nála, aki nem igazán bevállalós fajta, inkább tart mindentől.
Valószínűleg semmivel nem vehetném rá, hogy egy méter magas helyről a földre ugorjon.
Nem is akarnám, csak ha fontos a dolog, például majd az lesz a biciklizés. Egyszer rá kell vennem, akkor is ha az ember ilyenkor elesik, megsérül.
Személyes oldalról nézve: az, hogy ő pont félősebb, óvatosabb, az nem zavar. Nem akarom átnevelni, csak kicsit megnyitni.

Azt hiszem még ehhez tartozik, hogy szerintem a gyerekkor pont arra való (többek között persze), hogy kipróbálják a normál kosz különböző fajtáit.
Legyenek porosak, játsszanak a sárban, ássanak kézzel-lábbal, ugorjanak pocsolyát, távolugróst a sáros erdőszélen, csúszkáljanak az agyagos sárban...

Óriási élmény volt, mikor az erdőben a két nagy belement a méretes, fél lábat elnyelő, saras pocsolyába, és szép lassan mindenki követte őket. Engem is rávettek.
Otthon ugyan slaggal robbantottam le róluk a rájuk dermedt sarat, de tényleg jó volt.

Lívi anno imádta a sarazást. Kimondottan neki csináltam azon a nyáron sárfürdőket, jól fellocsoltam, ő pedig ment, és beleült.


És érdekes, ma már vigyáz a ruhájára, de nem esik pánikba, ha koszos lesz valamije.

Tegnap Szabolcs szétvert egy régi, rossz telefont. Engedélyt kért rá.
Én ugyan nem értem ezt az értelmetlen rombolást, de anno az öcsém is csinálta a matchboxaival, szóval valami fiús cucc lehet...
Szóval meg akarta nézni, mi van benne.
Igazából mióta Sziliről kiderült, hogy érdeklik a szerkezetek, mindig megkapják a nem működő, biztonsággal szétszedhető gépeket.
Az első amit szétszedtek az egy dvd volt, meg a régi számítógép háza.
Most jut eszembe, az nem is Szili volt, mert akkor ő még vagy nem volt, vagy nagyon kicsi baba volt.
Mikrót, tévét nem adok nekik...
Milyen jó  játék már, szétszedni majd összerakni a rossz klaviatúrát :)




2016. február 11., csütörtök

A "ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van" mondat kicsit jobb csak a rossznál...

Szép ez a (nem annyira szép) februári nap. Az eső esik, megint hideg van, de nekem mégis szép volt, hisz 5 napja hogy férjhez mentem! Aznap legalább szép idő volt...
Nos, a boldogság nem az időjárás függvénye.
Utálom ugyan, hogy be vagyunk zárva a házba, de nekem süt ám a Nap...


Délután régebbi fényképeket néztem a gyerekkel. Ő önmagát nézte, én a fotók környezetét. Hogy a ház mekkorát változott 3 év alatt. Az utóbbi egy évben. Arra gondoltam, hogy akkor régen elhittem azt, ez így jó, mert nem lehet jobb. Persze, ez is egy védekező mechanizmus, ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van.
Jó elv, de inkább a nem rossz kategória. Mert hát beletörődtet, azt mondja: ne lázadj, nem tudsz, nincs kiút.
Ma már azt mondom: ha nem szeretem ahogy van, teszek ellene.
Hisz ez mindig is csak átmeneti volt, ez mentett meg akkor az összeomlástól, ez a fásult-nem szeretem, de úgy teszek viselkedés, érzés.
Mindig felálltam.
Mindig jött az a lázadás, hogy megmutatom!
Igen? Azt mondod, ez nekem nem fog menni? Na, majd meglátod!
És érdekes, mire eljött amit meg kellett mutatni, már nem számított, hogy az, aki miatt a gondolat létrejött, lássa.
Valamelyik nap az a gondolat támadt rám, hogy mint mindennek, az életünkben lévő szarnak is jó oka van. Ezt tudjuk, nem újdonság.
Én viszont arra jöttem rá (?), hogy ami nem jó, kimondottan rossz, de mondjuk elviselhető, az lehet hogy valami még rosszabbtól tart távol.
Tudjátok: a dugóban rekedni kocsival, lehet hogy megment egy balesettől. A lekésett repülő vagy vonat szintén megóv valamitől, amit nem kell elérni, átélni.
Egy rossz kapcsolat, amiben élni lehet, megóvhat egy még rosszabbtól.
Most olyan fúúbazzeg érzésem van, hogy azért nem szeretnék ilyen rossznál kicsit jobb lenni senki életében...

De azt hiszem megint tévedek.
Mert ez a beletörődés már megint!
Jól van, hát mindig veszekszik, hát kiborít a viselkedése, de lehet hogy megment ez a kapcsolat valakitől, aki pl. verne vagy nőzne. És hát jóképű, nem iszik, blabla, szóval jó lesz ez. Azt a kis balhézást meg majd kinevelem belőle. Majd megnyugszik, ha jobban megismer, ha látja, nem kell féltékenykednie, satöbbi. És hát olyan nehéz volt találni egy ennyire is normálisat, és annyira szorít az idő, hogy maradok.
És így telik el a fiatalság, egy olyan börtönben, aminek a falait magad húzod fel.
Mert börtön lesz, szabadulni akarsz majd, de addigra a kulcs egy másik ember kezében lesz, aki bent akar tartani téged.
Aki majd zsarol a közös tulajdonnal, a közös gyerekkel, vagy csak sajnáltatja magát, netán a barátaidon keresztül próbál hatást gyakorolni.
Neeem, ma, ilyen kis okosan azt mondom, ahogy kezd elviselhetetlenné válni, lépni kell.

Amúgy nekem ezek a gondolatok manapság főleg mások példáiból születnek, igaz, összevetve a saját régi életemmel.
Mert nekem sikerült, én már megmutattam, látod?
Hogy kinek mutattam meg? Ki kellene hogy lássa? Az már tök mindegy. Az már annyira rég volt, hogy szinte én sem emlékszem rá, és nem is számít. Az a híd, ami a célhoz vitt és kicsit dőlöngélt, majdnem leszakadt, már csak halvány emlék.
Az út minden lépése a lábamban van, nem a fejemben.

2016. január 20., szerda

Mitől?

Van valami. Valami probléma. Menjünk le a gyökeréhez, tárjuk fel, mitől is lehet? Mert a későbbi prevenció szempontjából fontos. A gyógyulás szempontjából is fontos. Mert ha nem tudom mi okozza, akkor újfent megtörténhet. És tudjuk, mind a fizikai, mind a lelki bajokról: meg is történik.
Így mi keressük az okot.
Ott lent, a mélyben.
Persze mint minden agyalós-rendszerező ember, a kérdést is felteszem magamnak: minek az okot keresni, ne a múltba nézzünk, hanem előre, a gyógyulás felé.
Na de a fent említett ok miatt igenis kell a múltat nézni.
Így én a lelki életemben elég sokat barangolok a múltban. Felidézek eseteket, gondolkodom, mi vitt erre vagy arra az útra?
Olyan sok mindenre nincs válasz!
Most.
Mert azt is hiszem, hogy előbb-utóbb minden fontos válasz meglesz. Rájövök, szembejön valamiképp, amint szükségem van a tudására.
A múlt, azt hiszem azért van, azért nem merül feledésbe mint az előző élet, hogy tanuljunk belőle. Ez jó.
Addig, amíg nem mocskolja be a jelent, amíg megmarad tanítónak és nem irányít, addig jó.

Elkezdtem ezen gondolkodni, az egyik gyerekem egy friss fizikai problémája okán. Ugyanis kérdezte, mitől lehet. Elsőre arra gondoltam, mit számít, hisz gyakori probléma, van, majd elmúlik. De rájöttem: a fenébe, olyasképp gondolkodik, mint én.
Mitől lehet?
Mi az oka?
Szóval elsőre nem, de második nekifutásra már én is inkább az okot kerestem, hisz megoldás majd lesz, valószínűleg magától elmúlik.

Azon is gondolkodom mostanában, hogy milyen jó az, hogy két kész ember köt házasságot. Ezt persze nem úgy értem, hogy a fiatalabbak félemberek. Inkább arra gondolok, hogy nekünk már megvannak a rigolyáink, kialakult a szokásrendszerünk, régóta leszakadtunk a szülői házról, így ahogy egymást megismertük, az már nem fog alapjaiban változni. Nem korfüggő, hisz 30 évesen, 10 éve önállóan élve is pont ezt éri el az ember.

2016. január 19., kedd

Fog ez menni, kedves taxisok? Nem kéne inkább arcot váltani? A mostaniból például lejjebb adni...

Kedveseim, megint véleményt közlök a kialakult helyzetről.
Az van, hogy emlegetik az emberek a '90-es taxisblokádot.
Az van, hogy azt mondják most is páran/sokan, hogy igazuk van (tegnap láttam a híradóban, a dugóban ülő agyhalottat így nyilatkozni: csinálják csak, igazuk van)
Vajon tudja miről beszél?
Mert én, aki egyiket sem használom, azt mondom, az én pénztárcám az enyém.
Én nem tartom biztonságosnak a taxizást, látva miként közlekednek, és a pénztárcámnak sem biztonságos.
Az a bizonyos taxisblokád a benzinár emelkedése miatt volt, azt hiszem az a köz érdeke is volt. Az, hogy az olcsóbb utasszállítás ellen tüntetnek, nem a köz érdeke. Ha elviszem a szomszédnénit a boltba, vagy menjünk messzebb: elviszem a szomszéd nagyvárosba, akkor Volán tüntet majd a kapum előtt, mert elvettem a keresetüket?
Ha a barátnőmmel vitetem magam havi bevásárlásra, mert a kutyakaja házhoz szállítás annyi lenne, mint a benzin Vácig, akkor mi van? A kutyakaja bolt tüntet? A helyi kisbolt tüntet, mert inkább a nagy boltokban vásárolok?
Gyerekek, millió példa van, és sajnos a túlszabályozás minden fronton csak annyit jelent, hogy rohadtul megnőnek a fogyasztói árak.
Jelenleg 100 elköltött forintból kis túlzással csak 1 forintba kerül ténylegesen az áru. A többi a szabályozások hozta járulékok és adó. Mi értelme?
Persze hogy az olcsót keressük, összeállunk és nagyban vásárolunk, mert nem szeretjük ezt a lehúzást.
Azt például, hogy megveszek egy rohadt drága koncert/színház/mozi jegyet, és külön kell fizetnem a ruhatárért, sok helyen a wc-ért.
Nem várom el, hogy ételt-italt adjanak, de ha nem szabad nézőtérre kabátot vinni, akkor őrizzék meg ingyen.
De elkanyarodtunk.
Tegnap hallottam taxi melletti érvnek azt, hogy beülhetnél az Uberben egy erőszaktevő mellé is. Senki nem garantálja a biztonságod.
És a taxiban ki garantálja?
Mind hallottunk már erőszaktevő taxisról, nem pia miatti rosszul lévőt anyagilag csúnyán lehúzóról (kényszer-bankkártya használat, nemi erőszakkal/veréssel fenyegetés, és ez csak a közelmúltban olvasott két eset), szóval biztonság sehol sem garantált.

Azt hiszem az új blokád nem fog bevonulni a történelem könyvekbe, nem is érdemes erről ilyen sokat beszélni.
Logikusan gondolkodva, nem az Uber ellen kellene tüntetni, hanem járulékcsökkentésért a kormánynál kilincselni. Egyenlő esélyeket követelni.
És lentebb adni az arcunkból...
Mert nem véletlen, hogy a taxis az hiénaként került be a köztudatba.
Mindig tisztelet a kivételnek, de tudnánk mind lehúzós eseteket mesélni.
Városnézésre vivőket, érdekes módon kétszer-háromszor annyiba kerülőket, és a többi.

Ha nem megy a bolt, váltani. változtatni kell. Nem a külvilág a hibás, azt hiszem senki nem találta volna fel az Ubert, ha minden oké lenne taxifronton. Mert megint belemegyünk az elemzésbe, hisz ott van a kérdés: miért én fizessem ki a járulékokat? Miért megint mi vagyunk a rossz oldalon?
A boltos, ha valami plusz költsége van, beépíti az árba. A taxis is, a fodrász is, minden szolgáltató ilyen. Kérdezem, választ nem várva, hogyha emiatt az én költségeim nőnek, akkor hol emeljek árat? A munkáltatónál kellene szólni, hogy tán dobjon rá a fizura 30-40%-ot? Körberöhögne? Igen.
Vagy jelezzem a kormánynak, hogy a CSP és más gyermekre fordított állami támogatás évek óta stagnál, míg az árak és rezsi nem??
Nem tüntetünk egyet?
De hogyan?
Ne etessük a gyerekeket?
Vigyük be tömegével az állami gondozásba őket?
Persze hogy ez abszurd.

És akkor ott van az, hogy ne kekeckedj, mert kinéznek onnan, ahol vagy. Ne nézd meg, mi miből van, és ne kérdezz, mert csúnya nézés garantált. Vedd meg, vidd haza, és hagyjál békén.
Jaja, megint az a bizonyos gyógyszervásárlás. Az a "neked nem kell tudni, miként hat a fájdalomcsillapító" mondat.
De, én tudni akarom.
Amilyen rohadt sokba kerül, akár fel is világosíthatnak róla. Hisz fel vagyok hatalmazva arra, hogy megkérdezzem a gyógyszerészem.
Engem érdekel a hatásmechanizmus.
De miről beszélek?
A gyerekorvos sem a felvilágosításról híres. A beteg gyereket csak bottal piszkálja meg, felírja a szokott cataflamot (sosem váltottam ki, mégis mindig meggyógyultak...), szedjen szopogatótablettát vagy negrót, aztán cső.
Eszembe jut róla a régi újpesti állatorvos, aki a kölyök bernáthegyihez nem mert hozzányúlni, mondván: nagy kutya, veszélyes lehet.
3 hónapos volt akkor a kutya.
Ó, megint elkanyarodtunk a taxitól.
De pont ez a szép a meg nem fizetett írásban: tök mindegy miről írok, hány szót írok, "fizet" érte valaki. A figyelmével.

Na ezzel a szép zárszóval búcsúzom, csókolok mindenkit, szép napot Nektek :)

2016. január 14., csütörtök

Házasságról, hűségről, farkasokról...

Úgy gondolom, az elfogadás nem egyenlő a tetszéssel.
Azt fogadom el, amit nem szeretek, de el tudom viselni. Például azt, hogy az egyik kutyám ha kell, ha nem, ugat és ami a foga ügyébe kerül, azt ilyenkor szétforgácsolja. Elfogadom, de tenni ellene nem tudok, ő ilyen :)

A szerelmemnél egy dolgot tudnék mondani ami ilyen, az a dohányzás.
Nem zavar, nem is érdekel különösebben, de azért messze vagyunk attól, hogy szeressem a bagózást :)

Azt hiszem ezt a témát nem lehet ennél jobban elmagyarázni.
Volt a napokban egy ilyen jellegű témánk a melegséggel kapcsolatban.
Miszerint én nem elfogadom ha valaki meleg, hanem egyszerűen nem érdekel. Az sem, ha pl. a saját gyerekem lenne az.

Egyik fiam kérdezte, mi lenne, ha olyan lánnyal járna, aki nem tetszik nekem.
Nos, mondtam, nem nekem kell tetszenie, bár vannak olyan példák előttem, ahol erősen a lelkedre kötném: gumi mindenképp, akár kettő is, de azt hiszem ennyi. Elmeséltem neki, milyen rosszat szülhet az, ha valakit a szerelmétől tiltanak, ha arra valami negatívat mondanak. Az pont azzá válik, amit a szülő nem akar esetlegesen elérni: erősebb kötődéssé, hisz akit támadnak, azt védeni kell.
Pont.
Szóval fiam, mondtam neki, nyugodtan hazahozhatsz majdan akárkit, senki nem fogja "bántani".

A hűségről és bizalomról is akartam írni.
Mi nekem a fontos?
Nos, nem az, hogy elhitesse velem: örökké engem fog szeretni, hisz garancia semmire nincs. Ahogy jött a szerelem, úgy el is múlhat. Úgy gondolom, ha 40 felett ezt még nem tanultam volna meg, akkor sok-sok életosztályt kéne még ismételnem...
(persze én is úgy gondolom, örökké fog tartani, én is szentimentálisan érzek, és megyek férjhez 3 hét múlva)

A lényeg ebben az, a hűség és bizalom kérdésével kapcsolatban, hogy mindig legyen bennünk annyi bátorság, nyíltság, hogy erről beszéljünk a szerelmünkkel, párunkkal.
Hogy ha beleszeret valaki másba, akkor arról szóljon, még mielőtt az a másik igaziból képbe kerülne. Mert nem a másba szeretés a hűtlenség, hanem az, hogy erről nem szólva belemegy az illető egy másodkapcsolatba.
Szóval én reálisan látva tudom, hogy mindig történhet valami, mindig jöhet az a másik, akibe beleszeret, de tudom azt is, hogy én sosem leszek megcsalva, mert ő erről időben fog szólni.
Na ez az, amitől én biztonságban érzem magam. Amitől teljesen nyugodtan szemlélném ha mással beszélget, ha elmegy a haverokkal valahová, ettől a tudattól van az, hogy én nem félek. Hogy maximálisan tudom: lehet hogy van örökké, lehet hogy nincs.
De nem számít.
Az a lényeg, hogy ami van, amíg van, addig teljes legyen, teljes és őszinte.

Amellett, hogy azért ez a feltételezett eset is bőven fájna, hisz nem vagyok semmilyen módon sem érzéketlen.

Igen, voltak naiv elképzeléseim a szerelemről, párkapcsolatról. Vannak is, bár szerintem ezek nem naivak, inkább csak mások szerint. Én úgy látom, hogy legyél bármilyen testben, legyenek bármilyenek a körülményeid, amint megértél az igazira, amint megfizetted az árát, meg fogod kapni.
Honnan tudod hogy igazi?
Mi az az igazi?
Nos, erre keresse mindenki a választ ott és akkor, mikor eljön egy pillanat.
Sajnos sokan vannak, akik mindig a jobb lehetőségre várnak, ők az örök keresők, akik "tudják": ennél jobbat is kaphatnak.
Na igen.
De rosszabbat is...
Találjuk meg az egyensúlyt jó és rossz között, idézőjelezgetés nélkül...
Mindig van rossz, ami elfogadható, de szerintem ami ezen felül van, ami elfogadhatatlan, azzal nem fogunk tudni hosszú távon együttműködni, élni.

Azt hiszem akárhány bölcsesség elolvasása után sem lehetünk soha elég okosak és bölcsek.
Mondhatom azt, elmesélhetem, hogy nagyon lényeges dolog egy kapcsolatban az, hogy mindig, mindent meg tudjanak beszélni. Hogy meghallgassuk egymást, felfogjuk amit mondani akar, és ne a magunk szempontja legyen az egyetlen. Hogyha valamit a másik nem akar, akkor az nem.
Akkor is, ha holnap majd akarni fogja.
Ma nem, mert ma így gondolom, nem úgy akarom.
A mai énembe nem fér bele.
Szóval mondhatom nektek, hogy hallgasd meg a párod, fogadd el amit mond, de nem tudhatom, ő milyen. Lehet csak azért mond nemet, mert az ellenkezésedből látni akarja a valós véleményed, érdeklődésed, de valójában ő is mást akar. Nos, szerintem ha ilyen emberrel kerül össze valaki, akkor meneküljön. Ez ugyanis manipulátor.

Fiam csetel esténként, ismeretlenekkel. Meséli, hogy beszélgetett egy lánnyal, aki elmesélte, hogy a fiúja rendszeresen megveri-de mivel szereti, kitart mellette. Ő ezt nem érti. Ha verik, akkor miért szereti? Azért kisfiam, mert  esetleg otthon is ezt látta. Hogy nincs hová menni anyunak, nem tud menekülni a bántalmazótól, és nem tud tenni az ellen sem, hogy a gyereke ilyen mintakép mellett, pont ugyanilyen kapcsolatot fog teremteni.
Meséltem neki azokról, akik a környezetünkben hasonlóképp élnek, és emlékezett. A társára, aki szélsőségesen viselkedett, konstatáltuk: ezért. Példákat mondtam neki azokra, akik anno bántották. Látod, gyerek? Ezért bántottak. Nem azért, mert te rosszat tettél. Az, hogy a tanár ezt nem ismerte fel, pedig pont látja és tudja, ki miként él, és inkább azt mondta, akit ennyien bántanak, az biztos nem ártatlan, nos, ezt inkább hagyjuk.
Mert pont a vadvilágban látható, hogy akit egy bánt, azt a többi is fogja, hacsak meg nem védi magát a bántalmazott.
De ő nem tette, nem védte meg magát, csak ha nagy volt a baj, na persze azt a nevelő is észrevette, megint ő volt pellengérre állítva...
Tudjuk ám, hogy a csukott szem sok mindentől megvéd...
Ha monoklit látunk, azt nem vesszük észre. Mert konfrontálódni senki nem akar, azaz a legtöbb ember így van vele. Tanárként is.
Kevesek vannak, akik szembeszállnak a kis gyökérrel, akinek a szülője a nagy gyökér, és nagyobbat kell konfrontálódni.

Ellenpéldát is mesélek.
Sokat tapasztaltam, hogyha a gyerekről van szó, sokan homokba dugják amijük van, hisz az övék nem olyan, biztos a másik volt a hibás, az vívta ki magának a bántást.
Én ilyen esetben el szoktam beszélgetni a gyerekkel, és elnézést kérek a másik szülőtől. Konkrét példa:
jelzi egy anyuka, hogy a másik fiam és az övé összekaptak, és az enyém rálépett a másik cipőjére direkt, ami nem volt olcsó. Mondja, ő nem foglalkozik a veszekedéssel, hisz előfordul, de egymás tulajdonát ne bántsuk.
Nos, ezt én pont így gondolom, szóval kikérdeztem a gyereket.
Azt megmondtam a fiamnak is, hogy nem foglalkozom azzal, hogy ki kezdte, ki mit mondott, mi baja a másikkal. Ha olyan baj van, a tanárnak szólj, ha nem, akkor rendezzétek egymás között. De a tulajdon az legyen szent, azért egy másik szülő pont annyit dolgozott mint a tiéd, szóval ha nem akarsz mezítláb járni, akkor tudod, nincs rongálás. És kérjél bocsánatot. A cipő miatt mindenképp.
Megtette, a másik anyuka előtt azt hiszem, legalábbis ő ezt mondta, szóval lezártnak tekintettem a dolgot.

Az iskolákban farkastörvények vannak, megvannak az alfák és az omegák is.
Ennyi.
Bár azt hiszem a munkahelyeken is így van, csak kissé finomabban.

Ó, csak egy mondatot szántam az esküvőnkre, azt is zárójelben. De ha hiszitek, ha nem: szemérmes vagyok... nem szeretem ha középpontban vagyok, frusztrálna a sok ember a hátam mögött az esküvőn. Így én örülök ám annak, hogy szűk családi körben lesz, pont elég az a pár ember. Hisz maga a házasság is elsősorban két emberről szól.


2016. január 5., kedd

Woman in love




Mikor először "halt meg"a nagymamája, akkor hallgatta sokat ezt a zenét.

Akkor elképzelte a Mamát, ahogy egy vállalati bulin a Papával erre táncolnak.
Szépek, fiatalok, boldogok.
Szerelmesek.
Elképzelte őket gondtalannak, fiatalok problémáival küzdő, ifjú párnak.
Elképzelte a mamáját esküvőre készülő, boldog fiatal lánynak.
Ő akkor siratta el, akkorra datálta a Mama távozását.
Ült a konyhában, Streisand énekelt, ő pedig Mamára gondolt.
Hogy mennyit hányta-vetette az élet, mégis mindig felállt, küzdött.
Akkor döbbent rá először arra, milyen törékeny is az élet.
Hogy nincs idő.
Nem szabad fontos dolgokat halogatni, mert egyszer csak vége.
Mama akkor kapott először agyvérzést.

Amit akarunk, ami fontos, azt meg kell tenni.

Most megint ezt a zenét hallgatta.
A saját esküvőjére készült, sokat gondolkodott az életen, dolgokon.
Hogy milyen apróságokon múlik az egész.
A dolgok kimenetele.
A boldogság.
Hányszor kellett felállni, újra és újra a földről ahhoz, hogy a végén állva maradhasson?
Hányszor kellett "megmutatnia", bizonyítani, főleg önmagának?
Megmutatni, hogy képes erre vagy arra.
Bizonyítani, hogy még nincs itt a vége, nem kell önmagát temetni, még vannak utak, lehetőségek.
Csak el kell indulni, akkor is ha nincs út.
Hogy a minden eléréséhez gyakran a semmin át vezet az út...


Sokszor meg kellett látni, észre kellett venni a tévutat, a zsákutcát, és váltani.
Visszanézve látta, hogy sokszor csak a magunk akadályai vagyunk.
A "Mit is tehetnék, ha ez van?" az egyik nagy csapda.
Az egyik nagy behatároló, akadályképző.

Mikor kislány volt, sokszor hallotta: "Rossz helyre születtél, királynőnek kéne lenned".
De hát ezen nem lehet változtatni, bár ő is szívesebben lett volna valami királynő. 
Akinek nem kell mosogatni, ruhát a szennyesbe tenni, rendet rakni.
Egyetértett a kislány azzal, hogy rossz helyre született.
De mit is tehetett volna?
Ha egyszer átlag ember lett?
Megteremtette a saját királynőségét.
Nem kellett neki sok a boldogsághoz, királynők pedig mindenhol teremnek.
Manapság nem nehéz azzá válni, ami lenni akarsz.
Persze meg kell elégedned azzal, hogy nincs drágaköves koronád, sem udvarhölgyeid, és a szennyest is magad után pakolod el.
De ott bent, ahol csak te vagy, ott lehetsz királynő.
Mint a hősünk.
Ült, hallgatta a zenét, gondolkodott a világ dolgain, és arra gondolt, milyen jó is neki.
Sosem lesz belőle útmutató bölcs, nem fogják kegyeit keresni ezren, nem söprik el előtte az út porát, de ez nem is kellett neki.
Ami és aki kellett azt megkapta, királynőségének immár megvolt a királya is, mi kellhetne még?

Tudta, az ember tán csak pár alkalommal vet igazán számot az életével.
Mikor gyereket szül, mikor nagyon beteg vagy haldoklik, mikor elveszít valakit, és mikor házasodik.
Ilyenkor teszi mérlegre mindenki azt, amije van, emlékezik vissza azokra, akik nem lehetnek többé ott, akik hiányoznak, és mellette hálás azért, ami van.



2016. január 2., szombat

Értelmes élet

"– Érdekes elgondolás – jegyezte meg Gorkie. – Amikor még gyerek voltam, és a Hattori klánban tanultam, egy ninjagyerek megkérdezte egyszer Momochit, hogy szerinte van-e értelmes élet a Földön kívül, mire Momochi azt mondta, hogy értelmes élet leginkább csak a Földön kívül van."                     Duncan Shelley A téboly katonái


Jajj, ezek olyan butusok!
Azt mondják, sosem félt még így a magyar az új évtől...
Ó, a figyelmetlen uram!
Kimegy, és otthagyja a tévét, ahol nem kéne... politikai csatornán... így sikerül belehallgatni az újévi beszédbe... mindegy is, mert tanulságos volt.

Azért azt hiszem '57 januárjában jobban féltek a magyarok. Hogy csak egy példát említsek.
Aki nem volt még elég tompa az addigi sok bajtól.
Mert a maiak java része már elég tompa.
Na de pont ez a lényege a médiából ömlő szennynek, tudjátok amit a szaretetéssel kapcsolatban írtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Előbb apránként, kis falatonként kaptuk a rossz híreket, majd mostanra már csak ez ömlik kifelé a szép fényes, nagy felbontású led tévékből.
Nézitek a híradót, nézitek a feszkókeltő-veszekedős show műsorokat, megveszitek az ezekhez kapcsolódó szennylapokat, mondván, ennyi szórakozás nekünk is jár.
Kikapcsolódunk, legalább nem a politikával foglalkozunk. Van aki felismeri a VV "sztárokat", ÉNB "sztárokat", és ez ijesztő!
Mondtam pár éve: eltelik egy kis idő, és nem lesz ember, akinek ne lenne legalább egy, tehetségkutatóban szerepelt ismerőse/rokona, minimum másodkézből.

Szóval lehetne akár kötelezően szedetett szedatívum, enyhe lónyugtató is, ami letompít egy kicsit, csak annyira, hogy dolgozni tudjál, de ne kérdezz.
Lehetne.
De ellenállást szülne.
Mennyivel egyszerűbb megetetni azt, hogy a világot csak a tévén keresztül ismerheted meg, majd telenyomni szar műsorokkal?
Nincs ellenállás, hisz a fény vonzza a sok muslincát, a szar meg a sok legyet.
Jön a tompító a tévéből, a nagy diliház lakói pedig önként ülnek elé.
Ennyi.

Még egy kis érdekesség, hogy egyesek szerint mihez van jogom, mit kell vagy nem kell tudnom.
Én, a gyógyszerellenes, vettem egy fájdalomcsillapítót, mert nagyon fájt a torkom. De felhívtam a patikát, melyik miben más, mitől jobb, mert ugye nem szedek ilyet, nem értek hozzá. Mondom ez hová hat? Az agyam fájdalom központjára? Vagy honnan tudja, hová kell hatnia? Azt neked nem kell tudni- volt a válasz.
Nem, kis szíveim.
Ez nem így van.
Tudnom kell, mert az én testem.
Ha meg kell kérdeznem a gyógyszerészem, akkor az válaszoljon.
Mint anno az autómnál is tudni akartam, mi miért romlott el, miként kell és lehet megcsinálni, megoldhatom-e egyedül bármikor, mert ha igen, akkor megtanulom.
Enyém, értenem kell hozzá alap szinten. Különben nem lesz az enyém, mert akié a tudás, azé a hatalom.
Ennyi.

Nem, a politikával nem foglalkozunk, mert az bonyolult.
Nem?
Tényleg?
Pedig lehet hogy kéne...
Kellene több, jól kérdezni tudó ember, aki zsigerből elutasítaná a talmi dolgokat. Akiknek van ereje foglalkozni a napi munka mellett azzal is, hogy elmagyarázza a gyereknek azt, miért is agybutító a műsor a tévében.

De tompulunk, és már nem félünk.
Mitől?
Chomsky "válasza":
3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik.
De van egy pont, ahonnan nem azt nézzük, mi van lentebb, hanem felkészülten lépünk a következő állomásra, azzal a tudattal, hogy mi már megküzdünk bármivel.

Bevallom, pár éve még azt hittem én is, hogy hamarosan háború lesz.
Már nem hiszem.
Pár éve nem ettem cukrot egy darabig, majd meggondoltam magam (nem volt más, megfizethető perspektíva).
Mert nem a cukor a legrosszabb, amit lenyomnak a torkunkon.

Várom ám a nagy geostratégiai könyvemet, hogy még nagyobb lehessen a szart-látó perspektívám :)
És ma tortát sütök, mert 2 nap és 17 éves a legnagyobb!

2016. január 1., péntek

2015 jó év volt, 2016 és a boldog szösszenetek

Az jár a kis fejemben így újév hajnalán, hogy milyen kevés is kell a boldogság érzéséhez.
Karácsony után pár nappal kaptam egy e-mailt egy antikvárium weboldalról, hogy az általam előjegyzett Zbigniew Brzezinski: Nagy sakktábla c. könyv példánya rendelkezésre áll, megvehetem. Nem tudom mikor jegyeztem elő, sok éve már. Magyarul sehol nincs a neten (angolul rendelkezem vele, de ennyire nem értem a nyelvet..), könyvtárak sem rendelkeznek kivehető példánnyal, szóval nagy volt az örömöm. Jövő héten a kezemben lesz...

Most reggel pedig nézelődök a feliratos oldalon, látom egy általam kedvelt sorozat fordítót keres, nosza, én meg fordítandót amin gyakorolni lehet, és érdekel is, pont jó.
Ma el is kezdem, előre élvezem :)

A napokban mandulagyulladással küzdöttem, és még tart is. Így sokat feküdtem, olvastam. Újraolvastam Duncan Shelley Elme gyilkosai trilógiáját, ami igazából olyan iránymutató könyv számomra. Irtó sokszor olvastam őket.
Épp ezért fontos észrevétel, ami szintén boldogságot okozott, hogy mennyi olyan jó tan és gondolat van benne, ami az enyém lett az évek alatt. Azaz alkalmazom őket, odafigyelek a világban a felbukkanásukra.
Ez számomra igazi siker.
Mert azt vallom, hogy egy bölcs gondolat, aforizma akkor jó neked, ha alkalmazni is tudod. Amíg csak azt gondolod: "ez jó, ezt így kéne", addig csak az ami.
Egy bölcsesség, más, tán jobb irány, de nem a tiéd. Amint beáll a világodba rendszerszinten, onnan kezdve mindegy ki mondta és kitől hallottad, már a tiéd.

Ami megint csak a boldog érzések listáját növeli, hosszabbítja, a gyerekeim hozzám-állása betegség alatt.
Eddig minden ugyanúgy volt ha beteg voltam. Dolgoztam, főztem, satöbbi. Segítettek, de a szokásos mennyiségben. Azaz nekem ugyanaz maradt, mint egyébként. Most viszont nem. Bár ilyen szarul nagyon rég nem voltam mint három napja, de hordták nekem a teát, Kevin egyik reggel ébredés után 8 perccel a gyógyszertárban landolt, "kici kínai szegít" felszólalással :)
Ja, és még puszit is adott, de megígértette velem, hogy titokban tartom. Nos, ott tartom...

És hogy mit fogadok meg az új évre?
Például hogy a betegség okozta étvágytalanság gyomorszűkítő és éhségcsökkentő hatását kihasználva diétába kezdek, azaz kevesebbet eszem, és elkezdek mozogni is.
De ezt év elejétől függetlenül is így csinálnám, azt hiszem.
Ne meg még azt, hogy nem kívánok nagy dolgokat, hanem csak annyit, hogy legalább annyi öröm és jó jusson, mint tavaly.
2015 jó év volt.

2015. december 17., csütörtök

Chomsky örökérvényű stratégiája

Nem új gondolatok, én olyan 18 éve ismerem őket. Nap mint nap látom rá a példákat is.

Noam Chomsky gondolatai, stratégiája a manipulációval kapcsolatban.

Milyen szép szó...manipuláció... Nrm szeretjük más emberektől, de a médiától, véleményformáló csoportoktól eltűrjük, mi?
Észre sem vesszük...
Sokan elfogadják és igaznak gondolják a másod- és sokadlagos, közvetett hírtálalást.

Amit én hozzátennék, úgyis tudjátok miről beszélek: akit rondának akarok látni, azt minden szépsége ellenére annak is fogom. Nagyon keresve meg fogom találni azt a pici kiszögellést, amibe a rondaság-látásom belekapaszkodhat.

Ha a bajt keresed és veszed észre a világban, az fog mindenből kitűnni számodra. A te világod bajos lesz. Ez mind rajtunk múlik. Ezt gondolom.

És akkor Chomsky:

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a „fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a „szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a „feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.     

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.  

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.   

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.

2015. december 16., szerda

Ezt a gyereket nehéz lesz a világba küldeni, mert mindig igazítanék rajta, tennék hozzá, és vennék el belőle. De muszáj...

Azt hiszem az egész oda vezethető vissza, hogy öntudatlan a nemzet, és egyenetlen.
Azt látom, hogy itt egység akkor van, amikor nagyon nagy a probléma. Akkor vannak megmozdulások és egyetértés. Amik teljesen feleslegesek, hisz ha már az elején, az első kavicskánál felállnánk, akkor nem kéne eljutni semmilyen eseménynek a nagy bajig.

Gondolok itt arra a fajta nézetre, viselkedésmódra, hogy mindent el kell fogadni, ha valaki olyan mondja és teszi, akinek nagyobb beosztása, végzettsége, satöbbije van.
Nos, nem könnyű a helyzet, mert a törvények és szabályok is azon az oldalon születnek, de épp ezért azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy már a kezdetektől el van kúrva az egész.

Azért ez a ronda szó, mert eszembe jut, mikor Gyurcsány elkúrta... akkor annyi magyar volt... annyi megbántott hazafi... pedig az legalább egy őszinte nyilatkozat volt arról, amit akkor, azelőtt és azóta is csinálnak a politikusok. Ígérnek és nem tartanak be.
De hagyjuk is ezt.
Hagyjuk, mert különben eljutnánk oda, hogy mindenkinek csak a saját kényelme és jóléte fontos, amíg megvan a kaja, a gyereknek a ruha és az édes élet, addig csináljanak odafent amit akarnak.
Az, hogy a hivatalban bunkó valaki, hát istenem, rossz napja van.
Keveset keres.
Piszkálják.
Valami.
De csak nagyon kevesen vannak azok, akik azt mondják: nem, én itt jogosult vagyok arra, hogy emberként beszélj velem, akármilyen fáradt és fásult vagy...
Mert nem lesz több a pénzed és kedvesebb a férjed/feleséged attól, hogy velem vagy bunkó...
Erős szabály: minden problémát ott kell megoldani, ahol az született.
A gyökereknél...
Ha a pároddal van bajod, oldd meg vele.
Ha a tanár a suliban, akkor vele beszélj.
Ha a gyerek, akkor nézd meg, mit rontottál el, mint szülő.
Minden probléma születik valamiért, és nagyjából mindennek van valami megoldása, kimenetele.

Az, hogy ilyen kirakat ügyek mögött hoznak egy törvényt, ami még mélyebb szolgaságba taszít minket... nem számít, mert megy a barátokközt.
Az egyik legerősebb szabály a változások könnyed átvitelére, a szar megetetésére az, hogy lassan csináld....
Csak egy icipici grammocska fost csempéssz a kondér ételbe... nem veszi észre senki. Megeszik.
A szart.
Legközelebb majd két grammocska lesz benne.
Meg fogják enni.
A századik grammnál már kicsit furcsa lesz, de még mindig elfogy és benyelik, mert tegnaphoz képest nem sokat változott.
Gyerekek, ezt tanítják!
De csak saját körben.
Te nem veszed észre, csak nyeled a szart.
Mert a változás oly apró... és ha csilingel a tányér mellett egy bohóc, vagy hangosan üvölt a tévéből valami, akkor még könnyebb a szart etetők dolga...
Elvonni a figyelmet.
Lassan csinálni.
Ennyi a titok.
Ez az élet oly sok területéről igazolható példákkal...
Tudod, minden nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Az idomítás csodája, a Kis hercegben (tudom hogy annak a könyvnek más a mondanivalója, de ez a kiragadott példa jól illusztrálja az én mondandóm)

Óóóó, ezt de szeretem!!
Mikor egy csomó minden eszembe jut, ami alátámasztja azt, amit mondok!
Például amikor valaki érzelmi zsaroló-lelki terrorizáló bűvkörébe kerül.
Először a mézesmadzag, a beetetés, majd az apró változtatások, végül az uralkodás, szarosgödörbe lökés.
Csak tudjátok nagyon kellemetlen az, mikor valaki egy ilyen terrorból felébred, és meglátja, milyen hülye és befolyásolt volt azalatt a hosszú idő alatt...
Épp ezért sokan az alvást választják....
Mert szembenézni a saját hülyeségünkkel nagyon fájdalmas.
Rosszabb, mint folyton dühösnek lenni a világra.
Rosszabb, mint szarosnak lenni....
Erről a régi blogomon írtam, nem is keveset, hogy szarban úszni annyit tesz, hogy melegen van tartva a kis tested, a megszokott dolgok vesznek körül, és nem látszanak a "hibáid" sem.
Magad előtt sem.
De ha kiszállsz, akkor le kell mosni azt, ami addig beterített.
Na és akkor jön a végigtekintés magunkon, ahol is megláthatjuk azt, ami addig el volt fedve.
Nem tart már melegen semmi, hideg lesz, és mivel lemostuk, már a szaga is más lesz.
De soká érződik még a bőrön...
Szinte visszavágysz bele, mert megszokott volt.
Ha megérzed azt a jó kis szarszagot... az otthon illata...
Otthon...
Tudtad meddig érnek a határai, tudtad mit várhatsz tőle.
Kint a világban , meztelenül ilyen nincs.
Nincsenek behatárolások, és finom melegség sincs.
Szúr a hideg, szúrnak a tekintetek, és ott a tükör is.
Minden nap szemben állok magammal, és látok mindent.
De mégis erre biztatok, mert igazi.
Mert senki nem mondja meg, mi a jó NEKEM.
Azt ÉN tudom.
És már látom, kivel érdemes foglalkozni.
Aki nem a saját érdekét nézi, de nem is csak az enyémet.
Nem szolga és nem uralkodó.
Egyenrangú, EMBER.
Nem férfi, aki a fölött áll.

De kissé elkalandoztunk.

Az állam vezetése arról szól, hogy megbízunk egy csoportot azzal, hogy vigye az ügyeket, de a pénzt mi adjuk ehhez. Az, hogy ezt csúnyán kihasználják, és mindent a maguk javára fordítanak, azt hiszem köszönhető az öntudatlanságnak. Hisz más országok lakosai ezt nem feltétlen hagyják... mert öntudatosak. Mert már a kezdeteknél figyelmeztetnek: nem jó így, másképp kell. És a politikus egyenrangúnak tekinti, hisz ugyanonnan jött mindenki: anyából, apából, emberből. No és: ma te, holnap én.
Az az egyik baj, hogy a kommunizmus jól beidomított minket: kussolj, mert elvisznek.

Szóval megbízzuk azt a csoportot, és a munkát nem jól végzik.
Kisebb szinten ezért kirúgás jár, de a kormánnyal ez nem egyszerűen megtehető.
Hogy miért azt hagyjuk, mert ugyanoda visz: nincs öntudat.
Az hogy egység nincs, azt hiszem nem is várható, hisz nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy.
Ahová ki akarok igazából lyukadni, de mindig elkalandozok, az az, hogy azt hiszem a nők egy része szívesen fakanalazna élete végéig, ha rábízhatná magát a vezetésre, a férfiakra. És nem kéne attól tartania, hogy kihasználják, lealacsonyítják valami birkasorba, hogy megkapja: te csak az asszony vagy, neked kuss a neved.
Nem, a nők egyre öntudatosabbak, és nem szeretik az olyan nyilatkozatokat, hogy szüljetek unokát, főzzetek, mert ahhoz értetek.

Azt hiszem szerencsétlen politikus, aki erről beszélt, fikarcnyit sem ismeri a női lélek mélységeit, a nők önmegvalósítási vágyának okait és a nők problémáit. Magyarul nem egy feminista férfi, hanem csak egy szimpla family man, egy hülye politikus, aki nem tudja mit beszél.
Holott pozíciójánál fogva elvárható lenne, hogy ha egyszer a nők szavazatára is számít, akkor az ő nyelvükön is kellene tudni beszélni.
Hogy tanult ahhoz eleget, hogy tudja mit és hogy kell beszélnie.
Tudnia kellene, hogy nem elég a politológia szak, az államigazgatási tanulmányok, jogi egyetem vagy akármi, az emberismeret, pszichológia, szociológia is nagyon fontosak, no és ha egyszerű embereket kell vezetnem, értük kell dolgoznom, akkor az ő nyelvüket is ismernem kell. Benne kell lenni, nem csak kívülről ismerni.
Magyarul az egész élet egy tanulási folyamat, de vannak akiknek ezt aktívabban kellene végezni, mert ők vannak megbízva.

Ostort pattogtatni minden hülye tud, de érteni az oroszlán nyelvét, testbeszédét, szelíden rávenni arra, hogy tüzes karikán vesse át magát, na ahhoz az ért, aki érzelmi zsaroló akar lenni. Aki idomít, átnevel, maga hasznára építi ki a jellemed.
A tiéd.
Amihez semmi köze.
Az igaz ember azt hiszem nem akar senkit ugráltatni, nem gátolja a fejlődését senkinek és semminek, nem akar befolyásolni, mert tudja: minden és mindenki egy olyan pontja a világnak, ami számít, akinek a véleménye fontos.
Ha a nő nem akar gyereket és unokát szülni, akkor ne tegye.
Ettől még nő marad, ugyanolyan értékes ember lesz.

Ákos nyilatkozatát inkább hagyjuk, mert lehet róla sokat vitázni, elég megosztó személyiség,  de azt gondolom, ő sem akart semmi rosszat mondani.
Vitatható volt, mert ha egy nőnek született EMBER épp a súlyemelést tartja szépnek és jónak, akkor attól lesz boldog, azt fogja csinálni.
Már réges rég nincsenek éles határvonalak a két nem között, hanem régóta vannak erős átnyúlások.
Az, hogy ő másképp gondolkodik?
Amíg nem rosszindulatból mondja, amíg nem leugatja a nőket, addig mi a baj a véleményével?

Igen, cipeltem már én is a "gerendát" mert gyenge férfival éltem. Lustával. De nem az ő lehúzása itt a lényeg, csak annyi, hogy fizikailag is erős vagyok. Mert valami rákényszerített, hogy ezzé, ilyenné váljak. De ettől én nem érzem magam kevésbé nőnek, sőt! Tovább megyek. Azt hiszem női mivoltomban megsértődni valakik helyett: tök felesleges. Engem megbántott? Nem. Mert nem éreztem találva magam, hiába mozgattam már meg több tonna fát, vagy akármit is.

Azt látom, hogy vannak a mindenki helyett megsértődő kommentelők, akik zseléemberek.
Benyomja őket az egyik csoport, oda idomulnak. Amint kilépnek onnan, abból a nyomásból, rögvest visszaugrik minden, mert zselé.
A másik csoport nyomása is rugalmasan benyomja őket, de soha nem tartoznak igazán sehová. Egyszer itt hangoskodnak, egyszer ott.
Amivel nincs is igazán nagy baj, mert hisz lehetünk a végletekig empatikusak, de akkor hol marad az, amiben MI hiszünk? Neki is van igazsága, és annak is. De mégis, középen állni azt jelenti, hogy mindkét csoport első golyója engem talál el.
Csatlakozni kell valahová, vagy kiszállni az egészből. A kétlakiság ebben nem megy!

2015. december 15., kedd

Nem szeretlek



Sok minden felvetődik az emberben, mikor el akar menni egy koncertre.
Például az, hogy szórakozik.
Kikapcsolódik.
De valljuk be, egy zenei koncert nem politikai esemény.
Oda azt hiszem ilyetén nézetektől függetlenül megyünk vagy nem megyünk.
Ez a véleményem.
Aztán a szerencsétlen előadó nyilatkozik egy-két nappal a koncertje előtt egy vitathatót, ezért sorra lemondják.
Értsd: ha nem nyilatkozik, akkor is ugyanaz a véleménye, és ettől nem lesz jobb vagy rosszabb művész.
Sokakról semmit nem tudunk, sok olyanról, akikért rajongunk. Vannak köztük bőven nőverők, pszichopaták, kannibálok, mit tudom én mik még, de mert ezek a dolgok általában rejtve maradnak, ők jók.
Fent szerencsétlennek nevezett Ákos vállalta a véleményét, ami hozzáteszem: szerintem semmi különös, sokan gondolják így, és ettől még jó emberek, és hirtelen új hitler lett.
Az hogy csalja a feleségét?
Kellemetlen.
Nekik.
Azt hiszem nem támogatom a házastársi hűtlenséget azzal, ha koncertre megyek vagy zenét hallgatok.

Eljátszok azzal a gondolattal, hogy nem szerencsés menni, hisz demonstráció is lesz. Nosza, nézzük mik a visszaváltási lehetőségek, hisz a jegyhez megvettem az ún. nyugalmi szerződést, hogyha nem tudok elmenni, x összeg levonása után visszaadják a kifizetett jegyem árát.
Kipróbáljuk, tényleg így van?
Nos, nem ilyen egyszerű ez.
Mert orvosilag igazolnom kellene, hogy tényleg nem tudok menni. Hozzá sem teszem, hogy nem szoktam orvoshoz menni minden szarral, igazából nagyon rég voltam betegként háziorvosnál. Sok-sok éve annak már. De most egy náthával vagy derékhúzódással is el kéne mennem, hogy igazolva legyen amit mondok. Mert nem bíznak bennem. Mert valószínűleg poénból vettem jegyet. Hogy elbukjak pár ezrest, és játszásiból visszaváltsam.
Igen, ilyen a magyar.
Annyi a pénze, hogy ilyesmire költi.
Meghatározhatatlan ügyintézési díjakra...
Hisz már az is elég elgondolkodtató, hogy vajon miért is alakult úgy, hogy ha 7999.- ft.-ért veszek jegyet, amit én nyomtatok ki, akkor ezt ingyen megtehetem, ellenben 8000.- ft.-tól ezért már 1500.- ft kezelési díjat kell fizetnem.
Hogy kinyomtassam.
Otthon.
Saját költségen.
Nos, bassza meg, azt hiszem nem Ákosunk nyilatkozata itt a legnagyobb baj....
Hanem az, hogy állatként vagyunk kezelve, érdekérvényesítési jog nélkül.
Hisz megvehetem a jogot arra, hogy bármilyen (!) okból visszamondhassam a jegyem, ha nem tudok elmenni.
Tehát ismét eljátszva egy lehetséges helyzettel: a gyerekvigyázó (babysitter) lemondja, mert akármi, akkor nem tudok elmenni. Kitől szerezzek igazolást???
Tudjátok, én ezzel most csak tényleg eljátszogattam, mert a koncertre elmegyek. De vajon mi is történne, ha valóban visszatérítést kérnék?
Számosítsunk:
9900,- jegy
1500,- kezelési díj
500,- nyugalmi szerződés (carefree)

de ha visszatérítenek, akkor csak a koncertjegy árának bizonyos százalékát. A biztosítást senki nem kérné vissza, hisz az az ára, hogy a többi költségem megtérül.
Magyarul megvettem a jogot arra, hogy lemondhassam a részvételt.
Igaza volt a Kedvesemnek, itt, ebben az országban senki nem akar visszatéríteni semmit. Levásárlás van, bár jog van az ellenkezőjére, de érvényesíteni elég húzós.
Nem szeretem hogy itt élek, nem vagyok büszke az országomra.

2015. december 3., csütörtök

Véletlen, mint nem-tény

Azon jár a kis agyam, hogy miért is vagyunk olyanná teremtve, hogy az állandót várnánk, kiakadunk a változásokon.
Nehéz elfogadni azt is, hogy tavaly olyan tél volt, most miért nem olyan, egyből kiabáljuk a klímaváltozást (ezt persze alapból nem vitatom, csak túlzónak tartom a kiabálást, és az ehhez mért semmittevést).
Szóval ezen gondolkodom.
Többek között.
Persze gyerekek szempontjából, azaz szülői nézetből is.
Mert múltkor az a kaja a kedvence volt, most okádó hangokat hallat, amikor ránéz.
Mert tavaly szerette a kék pulcsit, örült a bakancsnak, most meg?
- Én nem hordok ilyet, tudhatnád.
Tudom.
Mindent tudok.
Ami egyenlő a semmivel.
Mert a ma megszerzett tudásom, velük kapcsolatban, holnapra pont nulla lesz.
Azt hiszem ebben a verzióban, a gyerekgondozó-szülő létben sokminden van, de állandó tudás nincs.
Ja, hogy ez máshol, más szempontból is pont így van?
Az most mindegy.
Azt gondolom, nem is lehet másképp az az egyenlet, ami ennyi változóval rendelkezik.
De aztán továbbgondolva rájövök: mi, felnőttek sem vagyunk másképp, csak már tudunk kontrollálni.
Már amikor tudunk, és már amikor akarunk.

Érdekes ez.
A vélemény semmiképp nem tény.
Amit látsz a világból, amit erről gondolsz, az nem lehet tény.
Mégis annak fogadod el, mert ehhez mérve tudsz keretet adni az életednek.
De el kell tudni fogadni, hogy ahány ember, annyiféle igazság és világnézet van.
Van aki szerint így kell élni, a másik pedig el sem tudja azt képzelni.
De ismétlem: a vélemény nem tény.
Semmiképp.
Mert a tévedés elég rossz utakra vihet.
Azt hiszed, x ezt akarta mondani, erről véleményt formálsz, majd hangot adsz neki. De x ilyet nem mondott, nem is gondolt, kár volt "kiabálni". Felesleges feszültség született, így azt mondom, előzetes véleményformálás helyett kérdezni kell. Addig, míg meg nem érted azt, akit véleményezni vagy leszólni akarsz.
De persze tudom ám, hogy sok beszélgetés unalomba fulladna, ha nem pletyiznénk kicsit.
A gyerektől, házastárstól szerzett haragot, dühöt át lehet ám csoportosítani más alanyokra is. Élnek is vele, sokan.

Öreg házban élünk, s láttam, hallottam már sokféle véleményt.
Azt gondolom erről, hogy nem a szép háztól, lakhelytől lesz az ember VALAKI, hanem lakhelytől függetlenül IS lehet valaki.
Ezek a dolgok csak a máz, a külső burok, ezeket egy pöccintéssel el lehet tüntetni.
Ezt értesse meg mindenki a gyerekével, mindegy hogy szép házban vagy kopottasban él.
A dolgok változnak, minden nap mások vagyunk mi is, figyelni kell a kimondott szavakra, mert a ma kimondottak évek múlva is visszaüthetnek.
Én nem tudom kit mi rág bentről, ki miért olyan amilyen, én ebből csak a rám vonatkozó részt tapasztalhatom.

Azon gondolkodom még, miért születik annyi házasság és gyerek, mikor alig-alig van boldog kapcsolat?
Azt hiszem ahogy a Lucy című filmben a lány kifejti, hogy az idő az, ami valóságossá teszi az emberi létet, azt hiszem az ezen belüli felnőtt létet a gyerek és a párkapcsolat teszi valóságossá. Sokan enélkül nem létezőnek érzik magukat.
Megpróbálom kifejteni.
Nézem a so much boldogtalan nőt a boltban, eszembe jut a bunkó, zsémbes férje, aki múltkor beszólt valami kedveset, a drogproblémás gyerekei, és akkor kezdek ezen gondolkodni.
Vajon voltak valaha boldogok?
Lehet.
Szokott az a férfi mosolyogni?
Lehet.
De itt vagyunk az elején.
A dolgok mások, mindig mások.
Ilyen volt, olyan lett.
Változik minden, én pedig nem látok bele a morcosék életébe, hisz a csukott ajtó mögött bármi lehet.
Amit kint látsz, az semmi.
Véleményezheted, de tudod: a vélemény nem tény.
Csak egy semmi.

Ismétlek kicsit.
Amit látsz a világból, amit erről gondolsz, az nem lehet tény.
Mégis annak fogadod el, mert ehhez mérve tudsz keretet adni az életednek.
Tisztán látom, hogy eme, feltételezésekből álló keret nélkül nehéz.
Ma igaznak tudod ezt, holnapra megcáfolják, és eltűnt.
Mégis, akkor mi az igazság?
Mihez igazodjak?
Manapság ez egyre nehezebb.
Én másfél éve azt mondtam, hogy nem, nem akarok semmiféle hazugságra épülő, feltételezéseken alapuló világban, életben élni.
Látom, hogy ez nem egyszerű.
Mert nem tudom azt mondani, hogy ez a fix véleményem, hisz holnapra pont más lesz.
De értem, hogyha a világ pillanatonként más, akkor mitől lehetnék én állandó?
Kell a keret, mert az adja a biztonságot, de ha ezt tartanánk, akkor nem lenne repülés, távírás, agyműtét, vagy akár rántotthús.
Mert mindig vannak dolgok, amik idegenek, hihetetlenek, de vannak.
Nos, ennyi.


2015. november 14., szombat

Plázenka Cuncuska, avagy a disznószaros gumicsizma és a befejezett-folyamatos múlt idő

Hány éven át ment a duma: magadnak osztod be az időd, te vagy a saját főnököd, könnyű neked.
Nem gyerekek.
Ez nem így működik.
Ahány gyerek, annyi főnök.
Ahány gyerek, annyiféle elvárás.
És a legnagyobb hajcsár: önmagam.

Ki az aki/ami beosztja az időm?
Én?
Nem.
A feladatok.
Az "eztmégmegkellcsinálni" "óóeztelisfelejtettempedigfontos"

Arra vágysz főképp, ami nincs.
Ami a másiknak van, ami ellentétes a tiéddel.
Otthonlétet, önfőnökséget, ha meló van és hajcsár áll a hátad mögött.
Munkába járást és kevesebb felelősséget (érted: megcsinálom 8-4-ig, hazamegyek és elfelejtem pár órára), aki otthon 0-24-ben felelős.

A tapasztalatom az, hogy én magamnak vagyok a legnagyobb hajcsár, de a legengedékenyebb főnök is.
Velem meg lehet beszélni, hogy ez nem annyira lényeges, majd holnap elkészül.

Elolvastam ezt a cikket és nagyon jónak találom a nézőpontot, a vélemény pedig üdítő ebben a csiricsáré, rózsaszín trutyival mindent elfedni akaró világban.
Tökéletesen látszik az agyament hozzászólásokból (nem mind az), hogy nem értik a fent taglalt dolgot-imádni valóak a mások helyett mindenen megsértődő emberek.
Imádni valóak, de kurva idegesítőek.

Nem azt látják/olvassák, amit a másik mond vagy ír, hogy az egyik elment "falura", látta/látja a nagy valóságot, és felébredt.
Mert munka-kurva sok munka-nélkül SEMMIBEN nem lehetsz sikeres!
Nem fog vidáman bégetni a birka, bőgni a tehén ha nem szeded össze alóla a szart, nem eteted-itatod látástól-vakulásig ugye.
Mint ahogy Plázenka Cuncuska sem lesz csodásan szép és ápolt, ha nem szán erre a dologra napi 8-12 órát. Szoli, köröm, fodrász, edzőterem, kávé a sztárbákszban hogy lássanak, a tököm tudja mi még. De valamelyik valóságban ő szép, és neki ez a lényeg. Mindennek és mindenkinek megvan a közege és értő közönsége, magány csak odabent van ám!

Persze, csinálja akinek ehhez van kedve, de én bőszen megértem a városba menekülőket is. Ahol nem nekem kell havat lapátolni, levelet kapirgálni, csirkeszart pucolni és a többi, hanem valakit megfizetnek ezért.
Igen, én a portámon ingyen csinálom.
Illetve az időmmel fizetek érte.
Mert valami ára mindennek van.
A több pénznek, jobb munkának is.
Mondhatja bárki, hogy jó levegő, satöbbi, amit még szeretek is.
De a nagy hajcsárról beszélünk, a "kell"-ről.
Mert a hátam közepére sem kell már a friss levegő, mikor a kondér-mértékegységű konyhaszolgálat után még fát kell behordani, kályhát pakolgatni, teregetni, és bizony négy után agyilag készen kell állni a leckére, a segítésre olyasmiben is, amit sosem értettem.
És az a rohadt jó érzés, mikor végre megértek egy angol kifejezést, hogy mikor használjuk, és el tudom magyarázni a kölyöknek!
Vagy megmutatni a gyakorlatban a katalizátor fogalmát a kémiában...
És okosan, értően bólogatni, mikor a másik elmagyarázza a levegőtisztító berendezést, amit legóból épített. Mert az is fontos.
A jövő mérnöke épp gyakorol.
Persze hogy fontos....

Kéne nekem ez mellé csirke, disznó, konyhakert?
Nem kell.
Ha eladható lesz a kertem fele, eladom.
Ha kirepülnek a gyerekek beköltözünk Pestre, és ide csak néha, hétvégén jövünk majd.
Igaz, ez még messze van, és ki tudja, de most ez a terv.

Nos, azért megnyugtatok mindenkit: szeretek itt élni, jó a levegő meg minden, csak kapirgálni ne kelljen. Pár gyógynövénycsapat, le-nem kaszált csalántenger, bodzabokor, egyéb-ápolásra nem szoruló élő elég is. A többit megveszem.

De nem szólom le a városit, nem ugatom le a disznószaros gumicsizmást, és elvárom hogy fent említett Plázenka Cuncuska is értse meg, hogy a körmöm alatt kimoshatatlan kakaócsík van, és nem, nem kell rá műköröm, de a kétkilós súlyokat sem akarom emelgetni norbival!

Képek az őzről (vagy szarvasgyerek, igazából nem tudom), az őszről, és másról









És a gyerekek, akik tudják: a világ összes ingatlana a miénk :))

- Lívi, nekünk két házunk van, tudod? - kérdi Szili, reggel 5.50-kor a húgától.
- ?
- Imié a városban, és ez itt.
- Nem, nekünk több házunk is van.-mondja Lívia -Iréné, Imié és ki is az aki Angliában lakik?
- Attila.
- Akkor Attiláé is.
- Meg Apa.
- A Krisztián?-kérdi Lívia.
- Igen.
- Azért, mert az a neve, és ne keverjük össze Imivel.
- Igen, de Imit Iminek hívjuk Lívia, így nehéz összekeverni.
- Igaz Szili, de Imi is az apukám.
- Igaz.


2015. november 2., hétfő

Víz

- Miért nem tudsz olyan jól tanulni, mint a bátyád/húgod/akárki?
- Oké, de én legalább megeszem a hurkát is....
Igen, különbözőek a gyerekek, mint ahogy mi sem vagyunk olyanok, mint a főnök, az orvos asszisztense, a boltos, vagy bárki más.
Én ebben vagyok jó, ő másban.
Az egyik simulékony és alakíthatóbb, de folyton erősítgetni kell az önbizalmát. A másiknak ezzel aztán semmi gondja, akkor az egója mint a Himalája, de el kell fogadni olyannak amilyen, mert abszolút nem irányítható.
Észrevettétek már, hogy némely gyerek olyan, mint a víz? Minden formát felvesz, amibe töltöd, de sosem marad olyan. Ahhoz szerkezetkárosító változásokat kell művileg véghezvinni (mint a fagyasztás, forralás), hogy megváltozzon?
Mert a vízzel sem lehet semmit csinálni.
A medret megrajzolhatod neki, de azt, hogy merre megy, majd eldönti maga.
Azt hiszem normális ember nem akar beavatkozni egy másik életébe annyira, hogy a "folyásirányt" megváltoztassa....

Máson is gondolkodom régóta.
Ezer meg egy éve született meg bennem a kérdés, hogy ha valakinek valahol rossz, miért nem megy el onnan?
Nos, ezzel a kérdéssel mindenféle helyzetre gondolok. Akár a sivatagban élőkre, az éhínségben tengődő indiaiakra, etiópokra, vagy a rossz kapcsolatban haldoklókra.

Mikor megfogalmaztam a kérdést, még a választ sem sejtettem, és messze voltam még a későbbi rabláncaimtól is.
Később én sem mentem el onnan, ahol nekem rossz volt... mert egy darabig fel sem ismertem, hogy mi is ez. Főleg, hogy mit kéne tennem. Mert a remény a legnagyobb szemétláda, mert elhiteti az emberrel, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, hogy megváltozhatnak.
De az eltelt fél életem alatt azt megtanultam, hogy elég ritkák az ilyetén változások....
Felmerül még az a kérdés is, hogy a remény éltetője sok esetben tán a lustaság? Várunk, hátha változik valami, mert gyávák és/vagy lusták vagyunk cselekedni?
Azt hiszem a gyávaság nem akkora bűn, mint a lustaság....

Azért maradsz, mert nem tudod, hogy mehetnél is (hagyjuk most azt, amikor nem mehetsz, mert igazi rab vagy, mert érzelmi-anyagi függőségben, zsarolásban vagy tartva), mint a kutya, aki láncon van, de mikor elengeded és elmegy, úgyis visszatér. Vagy a macska, aki sosem lép a házba, maradékon él de marad.

A nagy kérdés tehát az, hogy miért marad, aki mehetne is.
Én még mindig a sorsban hiszek.
Nem abban, hogy magunk irányítjuk, mert nézeteim szerint ez csak részben igaz.
Van amit irányíthatunk és van amit csak elfogadhatunk. Van bizonyos szabadságunk abban, hogy bizonyos határokon belül mit teszünk és mikor, de azt hiszem ennyi.
Pontosabban fogalmazva, azt hiszem nem szabad sorsirányítás van, hanem bizonyos pontokon választási lehetőségek, döntési helyzetek, amiknek következményei vannak.
Ha erre megyek akkor ez lesz, ha arra, akkor az.
Az én döntéseim eredménye MINDENKÉPP a mostani életem. Vannak téglák, amik cserélhetőek, de vannak fixen beágyazódottak, amik örökre maradnak. Más alapokon nyugvó épületben, amik más döntések eredményei és következményei lennének, más fix téglákat nézegetnék.

Érdekes dolgok ezek.
Sokszor azt hiszem, tök mindegy mit érzünk a helyzettel vagy emberekkel kapcsolatban, egyszerűen muszáj megélni ott, azokban a helyzetekben dolgokat ahhoz, hogy túl tudjunk lépni rajta, ki tudjunk mászni belőle.
Nekem mondjuk ez már könnyű, mert a rossz és nehéz párkapcsolati periódusokon túl vagyok.
Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert úgy tudtam kijönni a poklaimból, hogy ép és érző ember maradtam, tudtam regenerálódni és újra tudok ÉLNI.
Ő szintén...

Mi azok a fajta folyók vagyunk, amik nem akarnak kimászni a medreikből. Folyunk amerre visz a part, önszántunkból élünk meg mindent úgy, ahogy kapjuk.

2015. október 27., kedd

Kezdjünk el élni

Élt egyszer egy fiú és egy lány.
Kedvesek voltak másokkal, és egymást is szerették.
Dolgoztak, beosztották a fizetésüket, kifizették a számlákat, gondozták a kis házukat, a maradék pénzükből pedig szórakoztak.
Koncertekre, színházba, éttermekbe jártak.
A lány nem szeretett főzni, a fiú is inkább lovaglással, vagy a lánnyal töltötte a hétvégéket.
Mindketten szerették a húsos ételeket, mellé egy pohár borral, vagy egy jó üdítőitallal.
Máskor sosem ittak, csak néha a vacsoráikhoz.
A fiú ritkásan, de dohányzott, szerette a cigaretta nyújtotta laza, kellemes érzést a gyomrában.
Úgy gondolta, amíg otthon nem gyújt rá, addig a lánynak sem lesz kifogása ellene, hisz mindig rágózott utána.
Nem is volt semmi baj.



No ez nem igaz!!!!!!

Mert hallották a tévében, hogy a hús rákot okoz.
Akkor most mi legyen? A tévé megbízható hírforrás, különben nem nézné annyi ember!
Ha nem hiteles, akkor mi az ami az?
Az újság?
De kérem!
Az egyik szerint táplálkozz így, a másik szerint úgy.
Mindenki csak arról beszél szépen, amiről érdekében áll.

A lány és a fiú gondolkodtak, átbeszélték a dolgokat, majd úgy határoztak, hús nincs többet, csak néha egy kis hal.
Így ezen változtattak, és folytatták az életüket, egy apró változással.

A lány egy nap elmerengve jött haza. Hallotta ugyanis, hogy már napi pár szál cigaretta is rákot okoz, szép szavakkal mondva, növeli a rák kockázatát.
Féltette a fiút.
A kínai, zöldséges vacsora után meg is beszélte vele, hogy nem, ne dohányozzon, semennyit.
Nehogy rákot kapjon.
A fiú nagyon szerette a kedvesét, így érte és önmagáért is szívesen lemondott erről a szokásáról.


...............................

folytathatnám, szépen lehúzva mindent, minden ártatlan szórakozást, de nem teszem.
Azt gondolom, minden ami az életünkben van, a legapróbb kis dolog is valamilyen szinten káros. Főleg ha túlzásba visszük.
Márpedig ami kellemes érzéseket kelt, jól kitölti az időnket, azt könnyű túlzásba vinni.

Kezdjünk el élni!
Nem parázni feleslegesen.
Aminek el kell jönni, azt nem kerülhetjük el.
Ami pedig nem a miénk, azt sosem kapjuk meg.
A mi országunkban jelen állás szerint nem kell tartani a hurrikánoktól.
Kár lenne nyavalyogni rajta...

Az életben két dolog biztos.
A változás és a halál.
De a születés és a vég között mindenki belátása szerint él.

Aki fél mindentől, az vajon boldog?
Nézetem szerint nem.
De ha a félelmek mögött a kis kuckóban, ahová nem ér el az elektroszmog és a vörös hús, biztonság van, akkor ő ott biztos boldog.

Ha valaki azt mondogatja magának: "ez rákot okoz" "ettől rákot kapok", akkor be is határolja magának az életét.
Paragép lesz, megteremti az állandó idegbajt, szorongást, gyomorbajt, ami felzabál mint a rák, még ha csak átvitt értelemben is.

Azt gondolom, minden ami az életünkben van, a legapróbb kis dolog is valamilyen szinten káros. Főleg ha túlzásba visszük.
Átírom.
Azt gondolom, minden ami az életünkben van, lehet akár jó is, attól függ, honnan nézzük.
Minden esemény változásokat hoz.
A legkisebbek is.
A változás jó, az utak amiket nyit egy-egy, mindig jó felé visz.
Igen, akkor is, ha elsőre nem így tűnik. Ha szenvedéssel jár.
Ha valami/valaki egy helyben toporog, akkor változtatni kell rajta, akkor valami nem stimmel.
Át lehet gondolni, mikor, melyik életpillanatban állt meg az a dolog, mikor került kavics a gépezetbe. Mindennek van kiindulási pontja, mint ahogy minden bajnak van megoldása. Valamilyen irányba minden ki tud mozdulni.
Van persze olyan, hogy csak idő kérdése, mert egy vágyott, "beharangozott" eseménynek még nem jött el a napja, azt hiszem ez esetben csak értelmesen kell várni, nem pedig a perceket számolva.

Minden nap eldönthetjük, miről fog szólni az a nap.
A döntés meghatározza az irányvonalat, hozza magával a következő napot.
Szabad akaratnak hívják azt, amink van.
Ha akarok lehetek balett táncos is, éppúgy mint drogos.
Olyan nincs, hogy valakit belevisznek valamibe, ha nem fognak fegyvert a fejéhez, vagy kényszerítik másként (fizikailag), akkor a döntés mindig az egyéné.

A kiindulópontja a döntési szabadságnak azt hiszem az erő.
A lelkierő tud nemet mondatni velünk, illetve másfelé vinni, még ha fáj is.
Minden fának megvan ugyan a hajlási lehetősége, van az a szél ami a legvastagabb fát is megmozgatja, de tudjuk: a kivételek hangoztatása a kifogásgyártóké.
Vannak az általános igazságok, és van a személyes valóság.
Mindenki forgassa át magának személyesre azt, ami általánosként olvasható a neten, újságban.
Mert mint az általános, széles körben beváló pl. egészségügyi dolgok sem igazak mindenkire, úgy az okos gondolatok sem.

"Egy nap mindenki meghal.
Az összes többi napon viszont nem."

Itt kezdődik az élet, ahol ezt megértjük.



2015. október 26., hétfő

Szeress, hogy szeressenek....

... akkor se gyűlölj, ha téged gyűlölnek.

Minden dolog hasonlót szül.
A gyűlölködőt nem szeretik, esetleg tartanak tőle, mert a gyűlölet rombol, a rombolás is energia,  ami becsapja a nézőt. Ezt az erőt is valódinak hiszi, ezért hatalmat képzel a gyűlöletet kibocsátó személy köré.
Erről ennyit.

Mert most arról írok, hogy a hasonló hasonlót szül.
Szeretik azt, aki szeret.
Pletykálnak arról, aki kibeszél másokat.
Ha zsírosan, egészségtelenül táplálkozol, zsír és méreganyagok rakódnak a testedre.
Aki tanul, egyre többet tudva, újabb és újabb kérdésekkel találja szemben magát. Így újra tanul, mert hajtja a tudásvágy.
Aki dolgozik, munkát kap. Mindennek megvan az eredménye, jutalma, a lusta is előbb-utóbb megkapja ezt.
Hisz hallottuk már: annyi a munkám, mint a tenger, pedig dolgozom. De nem fogy el.
No nem kell azt hinni, hogy aki még nem lett milliomos vagy csak gazdag, az nem dolgozik eleget.
Nem.
Az emberek java része sosem lesz milliomos, akármennyit dolgozzon.
A nagy tömeg csak az egyensúly fenntartása miatt kell hogy ügyködjön mindig valamin, járjon be a munkahelyre és tegye a dolgát.

Ez az egyensúly is érdekes.
Megfigyeltem: nem fogynak a megoldandó feladatok sem. Mindig van újabb, amire megoldást, forrást kell találni, hiába dolgozunk.
De nincs hiába.
Meg kell oldani a dolgokat, mert nem maradhat a cserép elcsúszva, nem állhat a farakás az udvar közepén, satöbbi.
Ez az élet.
És az, hogy ezeket az "űröket" kitölti nekünk a ....
... mi is?
Sors?
Nagy rendező?
Nem tudom.
De ha nem csinálunk meg egyet, és rárakódik a következő, akkor egyre nehezebb lesz rendet tenni, mert a megoldandók is összeadódnak, újakat hoznak létre.
Olyanokat, mint az öszvér.
Azaz két külön faj egymással-egymásból alkot egy harmadikat.
Két kis problémából, ami kétszer fél óra munka lett volna, lesz egy mocskosabb, 3-4 óra alatt megoldható dolog.

Azt tudom még, hogy nem érdemes hagyni feltorlódni a dolgokat.
Ha leülök napokra, hetekre, akkor elfogy az energiám, ellustulok, és 20 perc intenzív mozgás is kifáraszt.
Aki edzésben van, annál inkább az ellenkezője tapasztalható.
Felpörgés, mozgásvágy, nagy mennyiségű energia.
Az ellustultnak nehéz visszarázódni, mert a következmény, a kilók, zsír és egyebek a kanapén tartanak, nehezebbé teszik a felállást.

A gyerek, akit nem ölelnek, elfelejt ölelni.
Aki nem kap mosolyt, maga is morcos, komoly lesz.

A kapcsolat is halad a maga útján, ha nem hagyjuk ellustulni.
Azaz mindig megbeszéljük azt ami esetleg bánt, biztosítjuk a másikat a szerelmünkről, töltünk időt együtt és külön is, mindenkinek igényei szerint, azaz valami mindig történik, valamit mindig teszünk.
Így sosincs pause, sosincs olyan, hogy áll, lapos, nem történik semmi.
Mindig látjuk a haladást, mert "haladtatjuk", de nem erővel, hanem szépen, ahogy kell.



2015. október 18., vasárnap

Örök változó

4.30
Miért nem tudok aludni?
No nem mintha annyira álmos lennék, de többre számítottam. Hisz este megnéztem még azt a szar talentet is, csak fáradjak, maradjak amíg lehet, hogy reggel tovább haladjak az alvással.
Nos, azt hiszem ezt is el kell fogadnom mint a zsírosodó hajat, hogy vannak időszakok, mikor tovább tudok aludni, és vannak olyanok, amikor nem megy.

Egyszer mindenki felkerül. Ha másért nem, kíváncsiságból. Hogy lássa mi ez, figyeljen a gyerekre, csevegjen barátokkal. Mert hozzá tartozik mindenhez.
Mert (nem a reklám helye): keressen minket a fb-n, olvasson híreket a fb-n, szia, viszlát, jelöllek, írunk majd a messengeren, és társai.
Ez már maga az internet.
A face.
Elkopik az írott sajtó a lakásokból, hisz van tablet, okostelcsi, lehet azt is lapozni, hírek megvannak, és reklám is annyi van, amennyit engedünk.
A netet fizetjük, hűség van rá, nem költünk reklámmal teli, fogható anyagra.
Én 1 éve kb. hogy ignoráltam egy hetilapot, mert több volt benne a reklám, mint az írott anyag. És csak lapoztam, lapoztam, olvastam 2 centit, majd ruhareklám, betétreklám, satöbbi. Nem számít melyik volt, főleg azért, mert nem azok az egyébként jó újságírók tehetnek arról, hogy el kell adniuk a fele újságfelületüket.
Néha még megveszem, de látom: nem változott semmi, dislike.

Igen, nyafoghatunk hogy milyen világ ez, a mi gyerekkorunkban más volt, tartalmasabb volt, izé.
De azt hiszem mindenki magának tölti meg tartalommal.
- Tedd le a telefont fiam, megyünk fát hordani.
- De anya, esik az eső!
- Akkor vizesek leszünk, de télen nem fogunk fázni.
És buli lesz belőle, mert vizesnek lenni néha bulis, lehet sárkorcsolyázni, röhögni egymáson ahogy elesünk.
Bár ez nem egy valós sztori, de lehetne az is.

Képzeljétek, a 17 éves lányom, aki nem és nem akar főzni, felmegy a padlásra cserepet helyrerakni, mert elcsúszott. Ráadásul nem kértem rá, felfedezte a problémát, majd csak azért szólt, hogy tartsam a létrát. A 10 éves fiam pedig ment, mászott, segített adogatni, kivenni a szűk helyről a pótcserepet.
A kicsik nyaggatnak, hogy mikor megyünk őzlábgombászni (ma, ha nem esik nagyon), gesztenyét szedni (azt már összeszedték a vaddisznók)
A 14 éves fiam meglátott egy kalácsot a boltban, csigás-kakaósat, de drágállottuk. Megsütötte.
Egyedül.
Csak a tésztareceptet adtam oda, és instrukciókkal láttam el itt-ott, de kimaradtam amennyire csak lehetett.

És még mindig többet nyomkodnak érintőképernyőt mint szeretném, és nem mindenkinek dagad az ellenőrzője az ötösöktől, de azt gondolom nincs okom panaszra.
Lehetnének ilyenebbek, tanulhatna Kevin többet és jobban, mert az esze megvan hozzá, de egy nagyon fontosat már tud: ha elrontunk valamit, azt majdnem minden esetben ki lehet javítani. Épp ezért nem pánikol, ha egy dolgozat nem sikerül, ha egy nadrág elszakad, mert tudja: nem kell feladni soha.
Ő jövőre elmegy Angliába.
Óriási mélyvízbe lesz dobva, lesznek  biztos kudarcok is.
De akkora öntelt-önbizalommal, mint ami neki van: átvészeli, ebben is biztos vagyok. És meglesz amit az öcsém akar tőle-neki, egy jó egyetem odakint, egy biztosabb elindulás a jövő útjain.
Mert lehetőségek vannak, ott kicsit több.

Visszatérve a mi gyerekkorunkra: akkor az volt, most más van.
Örök és nagy igazság: egyetlen dolog állandó a Földön, a változás.
Mindig, minden változik valamerre, miért lenne a technika 35-45 évvel ezelőtti?
Ennek mottójára ma megint átkonvertálom a szobánk, mert rendezgetni muszáj.... a változás kell :)