2014. december 31., szerda

Akárhonnan nézem...

.... ez az év főképp Róla szólt.
Persze amellett, hogy Kira elballagott, elkezdte a gimit, Szili a sulit.
Ezek is fontos dolgok, és persze sok más fontos esemény is volt.
Találkoztam a blog által megismert kedves ismerősökkel, barátokkal.
Sokat jelentenek ezek a dolgok is.
Mégis a fény ebben az évben ez a szerelem...
Ez a férfi, akivel nekem minden tökéletes, akinek én vagyok AZ.
Ő....
Akivel elindultunk a közös úton, együtt képzelünk el és építünk jövőt.
Ez az ember, aki órákat játszik a gyerekekkel, mindent megtesz amit tud, értünk, velünk.
Aki a "velünk", a "MI" része.
Család...
És akkor olyan fészbukosan:
Jó év volt, köszönöm mindenkinek hogy így vagy úgy része volt :-D

2014. december 30., kedd

Felsőfokú

Tudjuk, a világ is és a közvetlen környezetünk is telis-tele van barmokkal.
Most ismét a társkeresésről lesz szó.
Pár sztori, hogy lássuk, ismét lássuk, mennyire szerencsések vagyunk, vagy csak egyszerűen bátran követjük a sorsunk...

Mi.
Mert nekünk teljesen topon van a kapcsolatunk, minden oldalról szeretet vesz körbe minket, összefésülődött a kis életünk, a közös út pedig csodás napokkal örvendeztet meg minket.
Olyankor is, mikor külön ház-lakás nyújt otthont a dolgos hétköznapokon, és az  együtt töltött ajándék-de egyre rutinosabb napokon is!
Imi minden gyerekkel megtalálta a hangot, játszanak, Kirával osztják egymást, nagy röhögésekkel.
Mivel saját készítésű gyerekem csak nekem van, így részemről talán egyszerűbb volt a helyzet, mert "csak" felmenővel és tesóval kellett megtalálni a hangot. De összességében nagyon szerencsések vagyunk, mert mindenki szeret mindenkit.

Na szóval...
Kedves ismerőssel beszélgettem a minap, aki mesélgetett.
Szingli, 32 éves, jó munka, baráti társaság, rendezett élet, és teljesen mai módon szépséges külső.

Elmesélt egy szórakozóhelyes sztorit: a fiúval összeütközve röhögős beszélgetés, tánc fél órán át, közben röhögés, csókolózás, mianeved, hányévesvagy, majd a fiú felteszi a kérdést:
- Van kedved kefélni?
Nem késik a lassan tagolt, meglepett hangú válasz:
- Nincs...
- Akkor szia! -puszi a lány homlokára, fiú el balra.
Lány áll, nem érti.
Talán vicc, mindjárt visszajön röhögve.
De már sejti, ez nem fog megtörténni.
Ez a fiú nem keresett semmit.
Mármint olyasmit, amit a lány.

Másik, mással történt eset:
Társkereső, sok hetes levelezés, csetelés. Élőbeszédes kontakt:semmi.
De a cset!
Ez a fiú teljesen egy hullámhosszon van a lánnyal! Aki egyre szerelmesebb a csodás külsejű, gondolataiban is egyező fiúba.
Megbeszélve a találkozó, de beteg a nagymama (?), lemondja a fiú.
Folyik tovább a cset, a hangját még mindig nem hallottuk, nem volt webkamera, vagy hasonló.
Következő megbeszélés is lemondva, de a lány még szerelmes.
A harmadik ilyen után a barátok nyomoznak a fiú után, majd kiderül, van még egy lány, akivel pont ezt csinálja, a távoli ország modellfiújának képei mögé bújt, lányokban csalódott fiú, aki csak bosszúból csinálja ezt a nőkkel, lányokkal.
Ez egy sima ügy, csak épp nem annak a lánynak, aki beleszeretett a képekbe, a csodába, hogy minden egyezik...
Kérdem én, ez a pasi vajon nem pszichopata?
Bosszú?
Az változtat valamin?
Nem magában kéne keresni a hibát?
Ez a kezdete a sorozatgyilkos születésének...
Lila körömlakkos lány hagyott el, megölöm az összeset!
Agybeteg emberek vannak...
Mert az első csak a pillanatnyi vágyait akarta megélni, de a második az már komolyabb előkészületekkel élte ki a szánalmas kis bosszúját, olyanokon, akiknek aztán rohadtul semmi köze nem volt semmihez.

Megállapítottuk, hogy a harmincas egyedülállónak marhára nehéz dolga van, de helyreáll ez, erős lányról van szó :-)

A barmok pedig, amint megkapják a felsőfokú pszichopata diplomát, talán elindulnak másfelé...
Talán egyszer mindenki rájön, hogy az élet rossz dolgai is belőlünk indulnak, kinek-kinek szellemi ereje, karmatípusa szerint.
Gondolok itt arra, hogy mennyire érzékeny a sorsom fonala, mennyire vagyok spirituális, és van-é instant karmám...
Nekem érzékeny...
Szoktam nevetni rajta, mennyire megkapom amit "akarok"...
Mert időnként rosszul akarok, rossz a meghatározás, de megkapom.
Rosszul.
Mióta ezt erősen rögzítette pár esemény, azóta nagyon figyelek a kiküldött kéréseimre...

De ez már más téma.

Jó év végét mindenkinek!

2014. december 28., vasárnap

Jó kis év volt...

Már most is fixen tudom, hogy nagyon szeretem ezt az évet.
Nagy összegzéseket nem csinálok, azaz szinte minden nap akad egy-egy aspektus, amiből nézve végiggondolom, mennyire szerencsés is vagyok...
Sok év után tegnap például eljutottam moziba (na nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap sírva feküdtem le, miszerint: "jajj, ma sem voltam moziban!", nem!)
De nem voltam, most pedig Anyu nyert két jegyet. Egy Keleti pályaudvar közeli bevásárló központ naaaagy mozijában voltunk Imivel.
A film jó volt (Csillagok között), a popcorn jó volt, néztük kicsit a korizókat is, ami fontos, mert nagyon szeretem!
Tudok korizni, nem mint Witt, de valamennyire igen. Viszont gyér tudásom ellenére nagyon szeretek!
Nézni is jó, vigyorgok tőle, szóval jóóó!
Na mindegy, koripályát néztünk, plázáztunk, moziztunk.
A gond az ember egyik természetes igényével, a wc használattal kezdődött.
Tudjátok megszoktam már, hogy manapság nem vevő-felhasználó központú a világ, hanem "ez van, ezt szeresd bazmeg" a hozzáállás, de a jelzést, hogy merre a klotyó, kirakhatnák.
Nem.
Kóvályogj kicsit, kérdezz, majd menj a mutatott folyosóra, ahol még mindig csak gyengén jelzik (nő-férfi-tolókocsi), hogy valami itt van ám!
Na de megvan, bejutottunk.
Első klotyó: eldugult.
Második:eldugult.
Harmadik: még nem, de az előző használó által lehúzhatatlannak jelezve.
Hohó! Megvan a megfejtés!
Az a kurva spórolás!
Kettő, azaz 2 deci víz folyik mint öblítőfolyadék, és az istennek sem megy le ennyitől a papír.
És este van, tehát összegyűlt már!
Nem kevés...
Sebaj, majd megtanulunk állva pisilni, jó lesz a fiú wc pisszoárja is... Ott elég a 2 deci, mert nincs képben papírhasználat. A szart pedig otthon pottyantsd el, nehogy már a moziban!
Na szóval ez nem tetszett az egészben, de minden más igen.
Így ez sem árnyékol, csak érdekes, hogy a nem olcsó, de mindenki által megvett mozijegy-kukorica-kóla haszonból nem jut mondjuk fél liter vízre?

Azt meg sem említem, hogy napok óta téma a havazás, mint Új Eljövetel (mindenki várja, senki nem hiszi, de ígérik), nekünk viszont a korlátba kapaszkodva, csúszva kell mozi után elhagyni a pláza lejtős lejáratát.
Sebaj, a jégpálya mellett csúszkálni sem utolsó...a pályaudvar előtt viszont sózva volt, tehát nem mindenhol van emberhiány...

És hogy miért vagyok még szerencsés?
Mert a gyerekeim mind igaziból szépek, egészségesek és nagyon okosak, a kapcsolatom pedig egyre jobb.
Voltam koncerten egy csoda segítségével, a barátaimmal is jó dolgok történnek (Pat <3), szóval okés minden!

Szép évzárást, jó új évet mindenkinek!

2014. december 23., kedd

merrikrisztmasz

Óóó! Az a rohadt fránya naptár!
Ma még csak 23.-a van.
Jó lenne már látni a fejüket, ahogy örülnek az ajándéknak.
Igen, én jobban várom, én jobban előre hoznám.
Meg is tettem már párszor, megtenném újra.
Mert ezek a dolgok nem valami papírra írt számhoz vannak kötve.
Mint ahogy más dolgok sem.

Van a születésnapom, egy adott napon az évben.
De ki garantálja, hogy aznap minden adott lesz a megünnepléshez?
Tudjuk jól, főleg ha van gyerek, család, munka, hogy bármikor-bármi közbejöhet.
Mert vannak a tervek, és van az, ami történik.
Tegnap volt egy csavargós, jó napunk.
Délután, összebújva megbeszéltük, milyen jó lesz, ha holnap, azaz ma, 23.-án tartjuk a faünnepet, mert úgyis szerdára várják, meglepi lesz a keddi, előrehozott ajándékozás.
Majd fél óra múlva Kati jelezte, hogy az ottlévő Lívia másnap is át akar menni, mehet-e.
Persze mehet, akkor marad a 24.-i karácsony....
Mert ez ilyen, ahogy Osztmír Sándor mondaná...

Napok óta tervezzük azt a pár fúrógépes melót, pár dolog felfúrását.
Napok óta?
Két hete.
És nem az a baj, hogy ne lenne rá idő, dehogy!
Csak épp annyi minden más alakul, hogy valahogy elfogy az enerdzsi.
Mert a gyerekek kitalálnak valami nyafogni valót, játszani hívnak és az fontosabb, leszakad a kutya, leesik egy cserép, kialszik a kályha, összetörik valami, szóval akármi történhet, na.

23.-a van, reggel 5 óra.
Szabolcs fél órája vinnyog (szó szerint), mert elaludta a nyakát.
Először mondom, nemsoká elmúlik.
Na de mikor?-kérdezi.
Most akkor határoljam be, hogy 8.20-ra??
Majd, kisfiam, ezt nem lehet előre látni.
Addig csend, mert alszanak a többiek, és reggel ötkor nem fogják nézni, hogy neked mi fáj.... adnak még mellé.

23.-a van.
Az ajándékokat még nem csomagoltam be.
Nem tervezek nagy menüt, az lesz a kaja, amit ma főzök, ha elfogy akkor főzök még valamit.
Rég tudom, nem a sokfogásos kaja kell, hanem az együttlét, a játék, az ajándékok feletti öröm.
A kaját pont leszarják.
Mind.
Ehető legyen, meleg legyen.

Volt idő, mikor a menü fontosabb volt, a 3 féle "mindenképp legyen karácsonykor" sütivel, 24.-i fadíszítéssel, stb.
Ma már ez nem fontos.
Aznap van Karácsony, amikor minden összeáll, rózsaszínen fogalmazva: akkor amikor a szívünkben úgy érezzük.
Ha 22.-én, akkor úgy, ha megvárom a 24.-t, akkor úgy.
Nem veszek minden évben új díszeket, csak örülök hogy megvannak a régiek.
Nem cseréltem még le a sokéves műfát, pedig minden évben megígérem, de mindig rájövök, amíg fel nem robban, vagy el nem rabolják az orkok, addig jó ez.
Sőt, nem rakok a fára szaloncukrot, mert lelopkodnák (és dőőől a faaa), így csak mellette van.

Na szóval, sem a naptár, sem bármi/bárki más nem tudja megmondani, mikor lesz egyben minden ITT nálunk, ahhoz hogy ünnep legyen.
Én pedig tudom, hogy a nagy bábumester itt még nem a naptár...

Azt is tudom, hogy mi nem posztolunk szépruhás-fakörülállós családi gyermekfotókat, hisz az izgalomtól és a bontogatástól fotózhatatlanok mint egy kosár kiskutya, és nem blogolom ki az ünnepi menüt sem.
De boldog Ünnepet kívánok mindenkinek, és magunknak is.

És a végére:
23.- van, december hava.
Na az az ami nincs.
Hav.
Hó.
De meleg, tavaszias érzetű szellő az van, reggel 5.30-kor.
Az időjárás is tesz a naptárra.

2014. december 22., hétfő

Lézerkard és térképek

este, 19:40
Kint a kapuban állunk, utolsó mai levegőzés gyanánt, nézzük a szeles erdőt, már amennyit a sötétségtől látni lehet belőle.
- Imi, kimennél most az erdőbe?
- Dehogy!
- De vihetnél lámpát...
- Te, ha lézerkardot viszek, akkor sem! Maximum lángszóróval!
- És mitől félnél ennyire?
- Boszorkányoktól, szellemektől.
- Vaddisznóktól nem?
- Az nem érdekes.
- Pont jó a lángszóró vagy a lézerkard a szellem ellen...

 ***********

Főztem teát, a legnagyobb lábosomban. Ízesítés közben nem is esett le, mekkora a mennyiség. Szedek valamelyik gyereknek:
- Jééézus! Ez olyan mint a Bajkál tó!
- De lehet hogy feszített víztükrű medence... meg lehetne rendezni benne 10 olimpiai úszóversenyt!
Igazából már holnap estére el fog fogyni...

***********

Ma Vácon voltunk.
Gyerekekkel, csak úgy, csavarogni.
Ismerem a várost, bár sok részében nem voltam még.
Na, ma egy olyanba sikerült elkeveredni.
Mentünk, a Dunához tartottunk. Majd miután leesett, hogy marha hosszú az utca ami még előttünk van, nekidőltem egy háznak, és elkezdtem röhögni:
- Te, Imi! Azt sem tudom hol vagyunk!
- Rájöttem...
Arra jött egy nénike:
- Csókolom, merre van a Duna?
- Oda mennek? Az ide elég messze van... Arra. - és mutat arra, amerről jöttünk.
De végül előszedtük a telefon térképét, mert a néni sem tudott mindent... balra kellett kanyarodni....

A többiről képekben...













2014. december 20., szombat

Összedolgozott irogatások

Vajon miként lehet meghatározni a boldogságot?
Kutakodok az emlékeimben, mikor, miért éreztem boldognak magam?
Tekintsünk most el attól, hogy a gyerekek, mert az alap, adott dolog.
Én most az egyéni boldogságról beszélek.
Hisz ha gyereke nem is, de szerettei javarészt mindenkinek vannak, csak ez azért sokszor kevés ahhoz, hogy minden teljes legyen.
Hisz ahhoz azért kell gondolom az is, hogy ÉN idebent teljesnek érezzem magam és az életem... mindent azért tegyek, mert akarom, ne csak valami pótcselekvés legyen mondjuk a futás, kreatívkodás vagy akármi.

Mi a boldogság?
Kisétálok tavasszal a kertbe, az erdőbe, és látom a megújulást, az ébredést, és boldoggá tesz.
Kinézek télen az ablakon, látom a napraforgót eszegető madarakat, és boldoggá tesz, hogy tettem valamit egy kis élőlénycsoportért.
Magamtól.


Boldogságra vágyunk, mert ezt érezni nagyon jó.
Ebben egyetértünk.
Kérdés, hogy lehet-e érezni folyamatosan?
Lehet érezni ugyanazon ok miatt folyamatosan?
Nem.
Szerintem nem.
Az érzést ki lehet terjeszteni, és terjed az magától is.
Ha megtanulunk boldognak lenni pillanatokra, abból lesz a több pillanat, a nagy egész órák, napok.
Néha az is boldogság, ha csak békén hagynak fél órára.
Időnként a nagy társaság, zsivaly ad jó érzéseket.
Azt hiszem le is zárhatjuk azzal, hogy mindenben meg lehet találni ezt az érzést, ami önmagában jó dolog.
Hozzáállás és felfogás kérdése.
És persze önelfogadás, önismeret, ezek is fontosak.
Hogy meg tudjam különböztetni a te boldogságod az enyémtől.
Mert engem ugyan nem tud érdekelni, hogy "látod, nekem sincs ez vagy az, nekem is van akármi, és mégis boldog vagyok!"
Neeem, ilyen nincs!
Nem tesz boldoggá feltétel nélkül az, ami másokat.
Ennyi.
És épp ezért nem lehet más boldogságát irigyelni, mert a leghaloványabb fogalmunk sem lehet, milyen a másik ember érzésvilága.


*******

Milyen jó szétnézni a házban délután, mikor a fáradtság már laza hullámokban verdesi a térdünk... olyan szép rend és tisztaság van..
csak ezt nem lehet kiterjeszteni mint a boldog, jó érzéseket.
Most van, elmúlik, újra kell csinálni.
És akkor visszatérek, mert a boldogság nem olyan, hogy ami ma, az holnap is!
Mindig újra kell "csinálni".
Pillanatnyi érzésekről beszélünk, és folyton változó hangulatokról.
Ne mondja senki, hogy minden reggel ugyanolyan érzés ránézni a kapu előtti fűcsomóra, a hajnali, félsötét szobára, a még alvó többiekre!
Ami bent van, bennem, az fogja meghatározni az érzéseim.
Ma megcsinálom a rendet, és "hálistentúlvagyokrajta" érzéssel leülök agyatlanul nemgondolkodni, csak létezni.
Holnap is megcsinálom, és boldog érzésekkel nézek szét, hogy dejómaismegvan!milyenszép! és boldogabb vagyok, mint agyatlanul létezve.

*******

Hétvége, gyerekek egész nap nyüzsögnek.
Lívi valamit akar, már nem tudom mi az.
Kérdez engem, késik a válasz.
Imi válaszol neki: nem, nem lehet.
Lívike a 4 és fél évének minden komolyságával, kimérten közli, lassan tagolva:
- Nem tőled kérdeztem...
Igyekeztem visszafogni a röhögést.. nehéz volt.
De ne aggódjon senki, megkapom ezt én is.
Mert a gyerek attól kérdez, akitől jó választ remél...

Nos, most teljesen témába vágó módon azon gondolkodom, meddig is használjuk azt, hogy 4 és fél, pár hónap múlva már majdnem 5, vagy akár a majdnem iskolás jellegű kor-jelzéseket?
Az előre datáló és pár hónapnak is jelentőséget tulajdonító meghatározásokat?
Tán addig, míg azt akarjuk mutatni, már ekkora a gyerek, ilyen nagy, már majdnem elért odáig.
Fél év egy gyerek életében, fejlődésében nagy idő.
Sosem hallottam még felnőttet, hogy azt mondta volna: 50 és fél éves vagyok...
Pedig a mi életünkben sem kevesebb az az eltelt idő, de mi már nem fejlődünk olyan nagy léptékben.
Vagy igen?
Hisz egy nap alatt is átalakulhat minden.
Egy perc, mikor átlépünk egy láthatatlan vonalat, és onnan kezdve minden más.
Legyen az a vonal bárhol, legyen a jelentése bármi.

Ugye milyen gyorsan történhetnek dolgok..
amikre nem számítunk...
ülök múlt hétfőn hajnalban a gépnél, kókadtan kávézom, kattintgatok, és jön egy üzenet, megyek-e a koncertre, és ha nem, akkor érdekel-e egy ajándék jegy...
Persze hogy megyek!
El sem hiszem, még most is, a koncert után is égi ajándéknak tűnik az, hogy ezt megkaptam, ott voltam!
És abba az ezt megelőző vasárnapi bejegyzésbe bele sem akartam írni, hogy Ákos így meg úgy, nem megyek de mennék, stb.
Nem akartam, mert minek?
Kit is érdekel, hogy Henikének luxus problémái vannak, hogy nem lehet ott egy vágyott eseményen?
Ott lehettem :))))




Ééééés akkor átváltva megint:
Megígértem Kirának és magamnak is, hogy bármikor jön a Metalicska, mi ott leszünk.
60 éves koromig vállalom.
De most ehhez hozzáteszem, Ákost 70 évesen is meg fogom nézni.
És nem ülve... (most sem ültem)
Mondjuk engem pont nem zavar a korom, pedig riasztó volt pár éve a naaaagy 40, mint majdani mérföldkő.
Mintha innen már leszálló ág lenne, ajándék minden túlélt nap, pedig dehogy!
Még belekezdek hosszú könyvbe is, és tartós élelmiszert is bátran veszek, ha értitek....
De hát nekem most kezdődött az életem.
Legalábbis az a szakasz, mikor minden tudatos.
Na jó, sok minden tudatos, ami eddig kevésbé volt az.
És persze a boldog évek jönnek.
Mert annak is lenni kell...

40 és ¾ éves vagyok.
Fél éve tart a kapcsolatunk.
Eleinte a heteket számoltuk, majd az elsejéket.
Ebben a korai szakaszban számít a fél év, számítanak a hónapok is, még 1-2 évig biztos.
10 év után már nem hiszem hogy lesz jelentősége...
De nem akarom siettetni az időt.
Semmiképp.
Minden napot át akarok élni, most is, a korai, alapozó szakaszban.
És majd a várépítő részben is.
Mert azért már előkészítjük a majdani erős vár alkotóelemeit...

Kicsit olyan ez, mint a gyerek, a születése után.
Először minden percben figyelnéd, aztán fél óránként ránézel, mert még újdonság, bele kell jönni.
Aggódsz érte.
Mi van vele?
Miért csendes, miért üvölt, miért..miért..miért?
Méred hetente, majd havonta.
Eltelik fél év.
Meglesz a rutin, ismerős minden hang és rezzenés, már tudod mi miért van.
Nem ijesztő már, szinte semmi.
Az sem ha félrenyel, ha megakad a kaja a torkán, mert laza mozdulattal a szájába nyúlok, és kiszedem az elakadt falatkát (megtörtént).

És itt jön az újabb (érthetetlennek tűnő) váltás-

Mi a különbség az akarom és a szeretném között?
Mert én akarok.
Hiszem, hogy aki csak szeretne, az sosem kapja meg amire vágyik.

Mert a szeretnék az feltételes mód, az akarás pedig valós idejű.

szeretne
látna
hallana

akar
lát
hall

ugyanaz a jelentés, feltételes és valós idejű, megtörténő módban... nem mindegy

Például jól látható ez az angolban is: I would like it=Szeretném ezt
Ugyanez a szó fejezi ki a feltételes mód különböző fokozatait, pl. I would be happy, if...=Boldog lennék, ha....
Akárki akármit mond, szerintem a "szeretnék" a körülíró forma, az "akarok" pedig konkrétan kifejező.
Talán valakinek sánta logika ez, hisz minket úgy neveltek, hogy: nem akarom, szeretném, akarni a wc-n kell, stb. Tudom azt is, hogyha egy gyerekkorú ember kifejezi a fix akaratát, az a felnőtt lények szemében visszatetsző lehet. No és nem is kaphat meg mindent a gyerek sem, de nem olyan nagy baj az, hogyha akar. Úgy, hogy megérti persze: nem lehet, várni kell, némely vágyat pedig örökre feledni. És persze az akarás nem zárja ki azt, hogy normálisan, szépen kell kérni.

Tehát ahogy én gondolom ezt normál párbeszédben:
- Akarok egy lovat. Kaphatok?
- Nem, sokba kerül, nincs helyünk hozzá.
Nem normál:
- Akarok egy szelet kenyeret. Adjál.

Nos, ennyit így kari előtt, meló van, mindenféle. nem érünk rá szórakozni itt a gép előtt :))))

2014. december 19., péntek

Bzmg

Óvodához kötik a családi pótlékot 2016-tól?
Oké, nálunk jár oviba akinek kell, de valahogy már  kvára nem értem ezt a sok zsarolást. Ha nem jár iskolába az iskolaköteles, nincs családi. Emiatt jár be olyan kis ktsg is, aki bszik tanulni, 20 évesen is hetedikes lenne (kegyelemből!), viszont mások testi épségét rendszerint veszélyezteti.

Kérdem én, amikor pár éve Kevint nem vették fel fél évig egy községi oviba (nem itt), úgy hogy Pesten ovis volt, pusztán mert nem volt hely, de nagyközépső csoporttól már kötelező volt, így járhatott a fél év kényszerszabi után, akkor most több hely lesz?!?

A kva anyátokat zsaroljátok, én azt mondom!
Meg kell tanítani az együtt élés kultúrájára az embereket, normális életszinvonalat kell biztosítani, és majd mennek iskolába, oviba.
Bár ha azt nézzük, hogy van gyerek aki csak az említett intézményekben eszik, vagy ismeri a meleg szoba fogalmát, akkor miről beszélünk?
Szülj, ne fogyjon a magyar, de nemhogy segítség nem sok van ha összeomlik a világod, de munka sincs.
Akkor hogy?
Már megélhetésre sem éri meg szülni, bár a közvetlen környezetemben nem ezt látom...

A sok kva agyament reklámra költött milliárdok, valóságsókban szétosztott-emeltdíjas foncsira költött pénz olyan csatornába öntésnek tűnnek...
Mert mindenki arra költi amire akarja.

Tegnap kitaláltam, nemsoká az egészségünk védelme érdekében Ceausescu-i ingyen ellátás lesz.
Menj megelőzésre, vizsgálatokra, különben lfsz a sggdb...
Töltsd az életed ilyen helyeken, mert így megelőzheted a gyatra étkezés által létrejövő hiánybetegségeket.
Persze.
Ahogyan azt Móricka elképzeli.

Na és a dohányzás.
Tulajdonképp ezt találtam ki.
Új adó!
Bevétel!
Névre szóló kártyával tudsz cigit venni, csakis. Ha napi 20 szálnál többet szívsz, akkor a 21. száltól kétszer annyiba kerül majd!
Ne szívd!
Vigyázz az egészségedre!
És a nem dohányzó asszony nem fog tudni neked segíteni, mert csakis orvosi! igazolással adják ki a kártyát, ami bizonyítja: kormos tüdejű vagy. Cigizhetsz.
Bssz meg a sok zsaroló, akinek más eszköze nincs...

Tényleg tipikus sztereó az ország...

2014. december 11., csütörtök

"Hú de irigylem a Krisztát!"
Olvasom egy Ákos cikk kapcsán a hozzászólások között.
Én magam nem irigylem.
Mást sem.
Elgondolkodom, mi késztet effajta (nem feltétlen komoly) irigységre bárkit?
Persze hangsúlyozom, vonatkoztassunk el az illető hozzászólótól, a jelenség a lényeg.

Szóval szerintem ha nem vagy boldog ott ahol vagy, ha nincs kapcsolatod vagy szar amiben vagy, akkor lehet ilyet érezni.
Akkor előfordulhat.
Mert másképp, szerelmes-boldogságban nincs helye ennek.
Azaz aki ilyet érez és kapcsolatban él, az erősen el kéne hogy gondolkodjon a szerelem milyenségén, a kapcsolatok mozgatórugóján, az összetartó kapcsokon.
Mert szerintem az csak és kizárólag a szerelem lehet.
Nem hiszek abban, hogy a szerelem elmúlik és szeretet-tisztelet lesz helyette, mert akkor azt hiszem el is köszönhetünk egymástól.
Szeretni  és tisztelni felebarátomat tudom.
A szerelmemet-páromat-férjemet másképp szeretem mint a többi embert.
Azt megértem, elfogadom, hogy a mézeshetek-napok szelídülnek, átalakul a lángolás egy csendesebb érzelemmé. De az akkor is más, mint ahogy a szomszéd vagy egy jó barát iránt érzek.

Ez volt a kitérő.
Azt hiszem ahol más férfi avagy nő megfordul a fejben mint vágy tárgya, ott gond van.
Persze ez is lehet árnyalt, mert megláthatjuk másban azt, hogy mondjuk jól néz ki, de azt hiszem az "irigylem a párját" vagy a "lefeküdnék vele" már más tészta.

És akkor a hűség témánál vagyunk.
Ami nálunk nem téma.
Az én egyszerű, talán naiv véleményem az, hogy amíg szeret, nem fog máshoz csapódni.
Ha már nem szeret, meg fogja mondani, és akkor kétfelé megyünk.
Mert mi ilyenek vagyunk, kimondjuk a dolgokat.
Elismerem, más nem ilyen, van sok-sok indok, amiért emberek nem mondják meg a párjuknak amit meg kéne.
Mikor emberek furcsa módon szeretik a párjukat, azaz belefér nekik fél óra itt, egy óra ott, egy dugás a munkahelyen, vagy az út szélén.
Esetleg állandó szerető, mert közös a vagyon, nem lehet borítani.
Visszatérve a véleményem milyenségére, naivka hozzáállásomra: ehhez kell egy másik ember is.
Hogy ebben hinni tudjak.
Olyan ember, aki őszinte, mindig megmondja ami nem tetszik neki, és ÉRZEM, hogy nem titkolná egy percig sem ha már nem én kellenék.
Úgy látom, hogy amíg szeretjük egymást addig nem fér bele senki érzelmi világába egy harmadik, ha meg bármely részről nincs szerelem, akkor már tök mindegy.
Akkor vége, akkor legyen bárkivel, hisz vége.
Azaz élvezd amíg tart, engedd ha menni akar.
Azért nem férhet bele egy másik, mert EGYSZERŰEN NEM ÉRDEKEL!!
Mert a szerelem ilyen!
EZ különbözteti meg a barátságtól, a jó szomszédi viszonytól, vagy a gyerekem iránt érzett másfajta szeretettől.
Barátból, szomszédból, gyerekből, kutyából lehet több, szerethetem mindet.
Párból, szerelemből csak egy!

A naivságról pedig annyit, hogy sosem hittem azt, hogy attól lesz valaki csalfa vagy bunkó vagy akármilyen, mert pénisz van a gatyájában.
Ugyan.
Attól hogy valaki csak egyfajtával találkozik, az nem határolja be az egész világot.
A világon mindennek széles a palettája, oroszlán vagy zebra sem csak egyféle van, akkor sem, ha külső jegyeikben majdnem ugyanolyanok mint a fajtársaik.

Abban hiszek, amiben mindig hittem-a szerelemben.
A hűség pedig nem téma, hanem olyan mint a levegő.
Nem kell beszélni róla, magától VAN.







2014. december 10., szerda

"Mondd csak mi ez az álom..."

Igazán nem tudom miként fogunk majd egyszer ezekre az évekre emlékezni, de van történés dögivel.
Egyszer nemrég azt mondta Kira, könyvbe kéne foglalni ami itt zajlik.
Ó, hát ott a blog.
Legyen elég.
Majd kimentjük valami dokumentumba.
Majd amikor gyorsabb lesz a gép....
Mert hát kinek van ennyi ideje a gép előtt tevékenyen ülni?
Azért is emeltem ki a szót, mert ülök én itt eleget, de sokszor, legtöbbször csak bámulok valami hülyeségre, felesleges infókkal töltöm meg a fejem, meg ilyenek.
Néha elképzelem, hogy milyen jó lenne, ha a gondolataim, akaratom sebességével történne amit a gépen csinálok.
Ha nem kéne perceket várnom dolgokra.
Tudom, kellenek a semmibe nézős percek, órák is, de az hadd legyen szabad akaratomból, amikor nekem jó.

Például most, mikor Ákost hallgatok, néha a semmibe révedek.
Mert szeretem, mert jó hallgatni, mert van mondandója, mert Isten szeret, Iveta kedvel, hisz nekem adott egy felesleges koncertjegyet...

MEGYEK AZ ÁKOS KONCERTRE!!!!!!
A legszuperebb helyre szól, a szombati, eredeti dátumra, szóval wowwwwwww!!!!!!!!!!!!!!!!
Alig tértem magamhoz tegnap reggel, mikor kaptam az ajándékot :))))))
Igaz, azóta se nagyon fogtam fel.....

Szóval ismétlem: az élet érdekes, a világ érdekes, nyitottan hozzáállva az eseményekhez tényleg csodák történnek velünk.

Laci (mégis jobb név egy kandúrnak, mint a Cila) a basic macska egyelőre furcsán nézi, miért is nem jönnek be a többiek, de annyira nem ágál ellene.

2014. december 8., hétfő

látszat, fényűzés, rabok, szabadság

Elmennek reggel, ugyan már dolgozom, pakolászok, készítem elő a takarítást, de még visszaülök egy kávéra, reggelizni.
Mire hazaérnek, már megint ülök...
Hiába, a lustaság ha fájna :)
Kevin meg is jegyezte egyik nap:
- Mostanában nem pakolod el a ruhákat...
- Kisfiam, MA nem raktam el, de eddig minden nap. Mosok, hajtogatok, teregetek. Hétköznap igazán nem terhellek titeket...
De ők ezt nem feltétlen látják.

Mindegy.

Főleg mert mikor hazajönnek a kisebbek, csicseregnek, mesélik a napot, az életet, én pedig egysejtűként bólogatok, okézok, néha azt sem tudom mire mondok igent...
Mert délutánra már zsibbadt az agyam...
Anyám valami reumás rehabon van, hétvégén pedig itthon volt.
Mondtam neki, ne nagyon számítson királynőnek járó fogadásra, kíméletre, Lívi az övé, fűtés a szobájában az övé, tehát semmi körbeugrálás. Sőt, beszállhat a teendőkbe.
Amúgy is marha húzós hétvége volt, Mikulás, bevásárlás, szobarendezés, fahasogatás, meg egyéb nyalánkságok.
A kismacskákat (másfél évesek...) pedig végleg kitiltottam.
Miután az aznapi nemszámolom hányadik adag macskaszart takarítottam el az alomból (6 macska, azt hiszem nem kell elemeznem, hány adag), az egyik pedig épp a konyhaasztal alatt kapart volna helyet a következő ürítésnek, azt mondtam: vége!
Etetem őket, de szigorúan kint a helyük!
Mert annak ellenére hogy abszolút tisztán tartom az almot, azaz rögtön cserélem ha szar van benne, ez nem elég nekik, muszáj körbeszarniuk mindent!

Na nem!
Arra a gyerek közbevetésre hogy "de hát..." csak annyit mondtam, hogy ez ügyben az hozhat döntést, aki a macskaszart összeszedi.
Én.

Igen, kicsit zizegek most.
Mondtam, húzós hétvége volt.
És lassan téli szünet :)))))

***********************

Visszaemlékszem a tavalyi évre, a sok agyalásra, mélyen magamba nézésre, és igazán elégedett vagyok.
Az életemmel, magammal, környezetemmel.
Minden jó irányba változik, amiért nagyon hálás vagyok.
Van ez a zene:


aminek kapcsán azt mesélem el, hogy tavaly még azért voltam hálás, hogy MÁR nem vagyok a sorsom és önmagam foglya, most pedig azért, hogy már soha nem is leszek...

Hogy a szabad ember lehet szegény, de nem köti gúzsba a vagyon sem, és a társadalmi függés sem.
Arra gondolok, hogy nem akartam soha úgy élni, ahogy azt meghatározza a többség vagy egy másik ember, én mindent csak önszántamból akarok csinálni.
Így is teszek.

Önszántamból csinálom a "szolgálatot" is....
Arra gondolok, hogy például nem azért teszek ételt az asztalra mert ez nekem kötelező vagy mert te is tettél értem valamit, hanem mert szeretlek és ezt akarom csinálni.
Ha a főzést nem akarnám, akkor másként (is) mutatnám ki a szeretetem, de az is pont olyan szeretet lenne.
Nekem fontos az, hogy a kapcsolaton belül semmi se történjen csak az egyik fél akaratából, a másik akarata ellenére.
Tehát  csak azt tedd, ami neked is jó, örömet okoz, és szívesen teszed.
Szóval érdekes az élet, érdekes a világ, és nagyon érdekes a kapcsolatunk....
Izgalmas, inspiráló, szuper!

***************************

Vajon vannak olyan emberek, akik teljes önazonossággal emlékeznek vissza 20 évnyi vagy még régebbi emlékekre, életciklusokra?
Bár érdekes ez.
Mert nem minden régi életciklus idegen.
Inkább azt mondom, emberek lettek teljesen idegenek, és nézek már rájuk teljesen kívülről.
Érdekes, hogy sokkal önazonosabb vagyok a 16 éves bolond-rocker Henivel, mint a 20-39 éves nővel.
Talán mert abban az időszakban kezdődött és zajlott az élve eltemetésem.
Az addigi, késői kamasz-fiatal felnőtt nő pedig szabad ember volt.
Mint ahogy a mai Heni is az.


Furcsa dolog ez.
Mert sok minden van, amit senki nem kérne a mostani életemből, mert kívülről nézve semmiképp nem tökéletes, én pedig ugyan el nem cserélném semmivel, mert nekem egyrészt egyszerűen nem számít hogy más milyennek látná, ezen felül pedig tökéletes!
Mondtam: én nem alkuszom meg semmiben, nincsenek kompromisszumok, mert úgy jók a dolgok, ahogy vannak.
A tanulás szempontjából is, és minden más szempontból is.

Visszatérve a szabadságra, azt hiszem mint mindent, ezt is tanulni kell, és rutinná tenni az életünkben.
Nem elég tudni, mi a jó az életben, azt hasznosítani is kell tudni, élni benne, vele.
Gyakorlattá tenni.
Tudjátok, mint a hívő, aki templomba jár, gyón meg minden, de az életében teljesen Szodoma-Gomorra van.
Csak a látszat a lényeg.
Én pedig nem ezt tartom lényegesnek.
Magyarul nem érdekel a látszat.

************************

Ó, az a tavalyi év...
Na, idén nem lesz Ákos koncert.
Hacsak nem nyerek jegyet :)
De azt mondtam Iminek is, hogy igazán nem is érdekel már.
Jó volt tavaly, mennék most is, de semmit nem tennék érte.
Pedig szeretem.
Na de anyám úgysincs itthon, még jó hogy nincs betervezve ez a program.
Azért ha nyerek jegyet, csak megoldom valahogy... :)))

2014. november 30., vasárnap

dicsekvés


Volt egy főnököm, folyton arról beszélt, mennyi pénze van.
Illetve ennek látható hatásait emlegette állandóan.
Milyen CD-ket vett (akkoriban kezdtük a kazettákat lecserélgetni), milyen jó is a légkondis kocsi, merre mennek nyaralni, stb.
Nála egyértelmű volt, nem beszélget, hanem megmutatja, elmeséli, neki mije van, ami nekem vagy más dolgozónak szerinte sosem lesz.
Oké, most sincs légkondis kocsim (légkondi-mentes sincs), és szuper utazásokra sem járok,  de boldog vagyok, hisz nem ezeken múlik.

Miért dicsekszünk?
Dicsekvés az, ha elmesélem, nekem miért jó?
Azt hiszem ez esetenként változó megítélésű, és mindenképp az adáson múlik.
Azaz hogy milyen szándékkal mesélem el amit elmesélek, és a szándék mellett milyen a tálalás.
Persze megint a kapcsolattal fogok példaként jönni... :)

Sok mindenen múlik.
Sok minden és mégis olyan megfoghatatlanul kevés az a dolog, ami összehoz két embert.
A keveset úgy értem, hogy keveset tudunk róla.
De mégis sok apró történés az, aminek létrejötte kell ahhoz, hogy minden egyben legyen két ember találkozásához.
Ott volt az életemben júniusban a koncert.
Az Iron Maiden.
Azt hiszem nem meséltem el milyen volt.
Jó.
De ebbe az életembe már nem kell.
Ez a múlt egy kimaradt élménye volt, napjaink datálásával.
Jó volt, de már nem az én világom.
Nem mennék újra (Metallicára igen...).
Azóta sem hallgattam Maident, pedig koncertek után pár hétig kizárólag azt hallgatom :)

Viszont nem bántam meg, egy percét sem, egy ráköltött forintot sem, mert azt hiszem más jelentősége volt.
Előtte kettő nappal ismertem meg Imit a neten, aznap beszéltünk először telefonon, és a koncert utáni hazaútra datálom a szerelemre lobbanásomat, mikor chatelve beszélgettünk.
Annak a koncertnek szerintem az volt a jelentősége, hogy adott időben, adott helyen kellett lennem, egy bizonyos esemény létrejöttéhez.
Biztos vannak kérdéses pontok az elképzelésemben, de nekem tiszta.
Ez volt az a pont, amikor az utunk végleg összenyílt, közös lett.

Dicsekszem vele?
Kérkedek a kapcsolatommal?
Nem.
Rossz értelemben semmiképp.
Mesélek róla, mert ennek a dicsekvésnek, mesélésnek az a lényege, hogy ismeretlen terepen járva új élmények érnek, ezekről szólok ahhoz, aki elolvas.
De nem kérkedek, nem azért mesélem, mert nekem már megvan, ugyan!
Pontosan tudjuk, mennyire törékeny virág egy szerelem, milyen kevés kell ahhoz hogy létrejöjjön, és pont ennyire kevés kell ahhoz, hogy megszakadjon!
Új élmények érnek, abszolút szűz utakon járunk együtt, sok minden miatt.
Ez roppant érdekes, ettől a világ is érdekesebb, és talán mást is érdekel, milyen egy ilyen szerelem 40 fölött.
Milyen a szerelem, a kapcsolat, új családot alkotva olyan módon, hogy van már benne eleve 5 gyerek.
Milyen a repkedős szerelem úgy, hogy nem csak a másnapi matekdolgozat és a továbbtanulás az egyetlen felelősségem, hanem több más ember élete is.

Nem vagyok irigy.
Nem érdekel, hogy másnak másból van több, mint nekem, legyen ez pénz vagy bármi.
Semmilyen tulajdon, birtokolható dolog nem oka a boldogságnak, vagy boldogtalanságnak.
Ez a kihelyezésen múlik.
Ki hová helyezi a boldogságát?
Mikor kezdi boldognak vagy boldogtalannak önmagát?
Ez talán a napi hangulaton is múlik.
Jól van, minden mindig más ok miatt jön vagy nem jön össze... változó.
De hát a világban pont ez az egyetlen állandó dolog.
A változás....
De én nem vagyok irigy.
Van akinek többje vagy kevesebbje van, de nekem az enyém, az én tulajdonom, és a hozzám tartozó nem-tulajdonom pont így jó, ahogy van.
Az utóbbi hónapok sok mindenre megtanítottak, gyanús hogy az Imivel kapott leckéknek még nincs ám vége, amitől kifejezetten boldog vagyok.
Tudjátok: akkor is, ha időnként sok könnyel jár ez a tanulás, mindkettőnknek...

Megteszünk mindent amit tudunk...
...de nem minden dolog jön össze csak ennyitől...
Más pedig szinte semmit nem tesz, mégis megkap mindent.
Okok, amiket nem ismerünk, csak sejtéseink lehetnek, de semmi fix.
Ettől még megyünk, haladunk, legfeljebb más célokat tűzünk ki, másképp állunk az eredetihez, hátha másként majd összejön.
Sosem szabad elfelejteni, hogy mindenkinek más a sorsa, ami nekem így jön össze, az másnak másképp fog.
Vagy sehogy.
Mi lehettünk marhára és kivételesen szerencsések a társkeresésben, másnak nem így fog majd sikerülni.
Nem adhatok semmilyen tanácsot, nem is kérhetek, mert soha senki nem tudhatja, nekem mi van megírva.
  ...megteszünk mindent, amit tudunk.
Amit a megérzéseink diktálnak.
Amit a világ diktál.
Amit a barátnő/barát diktál.
Ki mire hallgat...
Látjuk azt, hogy neki összejött, neki van olyan amire vágyom, akkor nekem miért nem?
Sajnálhatom azt, aki csak ábrándozik arról, olyanról, amit én kaptam, és talán arra gondolok: másképp kéne csinálnia, és sikerülhetne.
De nincsenek ilyen szabályok.
Talán sajnos.
De biztos sajnálatos dolog ez?
Milyen lenne, ha meg lenne írva, hogy ha ezt teszed, ez lesz a tiéd, ha azt teszed, akkor az?
Lehet nem ugyanazok a vágyaink és céljaink, de az élet nem is egy videojáték.
Nem kapunk fix pontokat és útmutatókat x időszakonként, vagy fix helyeken.

Én szeretem a világ kiszámíthatatlanságát, a precízen szabályos, mégis átláthatatlan életet.

A szerepem az életedben az, hogy olvasd el amit írok.
A szerepem a gyerekeim életében az élet és ételadó anyáé.
A házam életében, hogy benne élek.
Tanulsz tőlem, tanulok tőled, tanulok tőle.
Van akinek jó példa vagyok, van akinek rossz.

Egy ember, rengeteg-sok szerep.
Nekem Ő egy csodásan összerakott, jóképű és vicces férfi (emellett még estig-reggelig sorolhatnám mi mindent látok benne), másnak pedig átlag.
Vagy másnak Ő nem is annyira humoros.
Vagy csak egy kolléga, csak egy szomszéd a sok közül, csak egy vevő a boltban, és a többi.
Milyennek látom, az az érzéseimen is múlik.
A napi hangulatomon, amit befolyásol sok minden.
De azt hiszem ebben a lényeg, a hangulat kérdésben, hogy mennyire vagyok egyben.
Ahhoz mérten dolgozom fel a rosszat, és tartom fent a jót.

Dicsekszem-e a boldogságommal?
Nem.
Képzeljétek, ha sétálok a bolt felé, és szóba elegyedek valakivel, nem hozom fel :)
Fura is lenne.
De azt hiszem ez látszik.
Mármint a boldogság.
Az anyagi gazdagság pedig nem.
Azaz a jelei nem egyértelműek.
Mert egyszer kell csak drága kocsit venni, fullos házba költözni, onnan kezdve lehetsz akár templom egere is, már nem azt gondolják rólad.
Akiket ez érdekel.
Tehát a gazdag főnök dicsekvése inkább arról szólt: "Vedd észre ami nem látható, mert úgy érzem ettől vagyok valaki. Ha nem veszel észre, nem ismersz el, nem irigyel elég ember, akkor talán eltűnök."
Dicsekszik, mert bármennyije van, kevésnek érzi.
Önmagát.
Ennyi.
a világ és az irigység súlya

2014. november 24., hétfő

Fáj?

Megszületik a döntés: új életet kell kezdeni.
A régi dolgok nem tettek boldoggá, nem akarom úgy leélni az életem, hogy egyfajta, rossz mintát követek. Ezért meghozom a döntést: ami boldogtalanná tett azokat a dolgokat fel kell ismernem, és ki kell iktatnom.
Az új kapcsolatomat új alapokon kell felépítenem, hogy más legyen, hogy tényleg boldog és kiegyensúlyozott legyen.
Na de az alapokat nem elég egyedül lerakni, olyan igazából nincs, hogy elhatározom amit akarok, és az akkortól úgy van... nem!
Mindenképp van a dolgoknak kifutási ideje, érése, nevezzük ahogy tetszik.
Na és egyedül nem lehet egy közös életet megalapozni, szóval egyedül még csak elkezdeni lehet azt, amire a majdani közös épülni fog.
Viszont amit senki nem tud, mert csak a gyakorlat mutatja meg, mint annyi mindent, az az, hogy akármennyire is jó a döntés, hogy változni kell, a változás fájni fog.
Nem azért mert olyasmit vesz el az életből, amit ne akarnék odaadni, de azt hiszem bármit szaggatunk le magunkról, vérezni fog.

Mikor hibázunk, annak a hibának vannak következményei.
Elindulunk egy úton, ami rossz felé visz minket.
Mond valaki valamit, amitől így vagy úgy kezdünk működni.
Másképp, mint addig.
Vannak kissé gonosz lények az életünkben, akik elmondják a kis mondataikat, majd erősen beledöfve a tüskét a lelkünkbe, továbbállnak.
Akkor még csak kicsi a hatás, bármennyire fájjon az ami elhangzott, még nem vesszük észre mit okoz.
De telik az idő, a lélekbe döfött tüskét nem szedtük ki, az ott dolgozik, sebez tovább.
Amit mondtak nekünk, az már auraként ölel körbe.
Legyen az például egy egyszerű "ronda vagy".
Nos, ha rondának hiszem magam, azaz lassanként átalakul az önképem azzá, amiről szólt a kisgonosz mondandója.
Kialakul a belső kép külső megjelenése, azaz az aurában is érzékelhető, hogy "ronda" lettem. A következő ember már ekként fog rám nézni, már észreveszi a rondaságom.
Pedig nem igazi, de a hitem azzá teszi.
Ha nem teszek ez ellen, akkor ronda maradok, sőt: egyre rondább leszek, már külső jegyeimben is.
Átalakulok.
Elindított a kisgonosz egy úton, amin haladok.
Hat rám, amíg hagyom neki.
Amint felismerem mi történt, ugyan lehet hogy évek múlva, de abban a pillanatban tehetek ellene.
Vissza lehet fordítani a hatást, hisz nem ezzel a tudattal születtem, ez csak egy rossz program volt.
De az út lehet hogy pont annyi ideig fog tartani visszafelé is, mint odafelé tartott.
Senki nem tudhatja előre.

Senkit és semmit nem lehet átalakítani egy nap alatt.
A döntés még nem cselekvés, egy lépés még nem rutin.
Ha ma felismerem a hibás reakcióm, ami mondjuk veszekedéshez vihetne, és kiküszöbölöm, akkor jól csináltam.
Ha holnap is így lesz, és utána is, akkor már rutin lett belőle.

Írtam a régi diliházban, hogy mikor levetjük magunkról a szaros göncöket, kimászunk a kupac alól, akkor az elsőre rossz.
Hideg.
Fájdalmas.
Félelmetes.
Mert nem tudjuk előre mi lesz.
Az addigi rutint elhagyjuk, hisz változtatás nincs változás nélkül.
Egy változás többet is hoz magával.
Ez a törvénye ennek.
Ha vízbe lépek, vizes leszek.
De a víz is Henis lesz.
Én adok neki, de ő is ad nekem.












Nagyon érdekes kapcsolat a miénk.
Mindketten másképp akarjuk csinálni az életet, mint eddig.
Hatunk egymásra, megbeszélünk mindent, kivesézzük amit kell.
És néha sírunk is.
Mert a könnyek jók.
No és kéretlenül is jönnek....
De ez van, ezzel ugyanis felszabadulunk sok-sok régi béklyó és lánc hatása alól, hogy szabadon repülhessünk együtt.
Viszont ez fájdalmas dolog is...
Fáj a saját fájdalmam, neki az övé, mert a szar mosása is fájdalmas, hisz beivódott, ránk ragadt, kaparni kell lefelé, néhol nagyon keményen.
És fáj mindkettőnknek a másik fájdalma is.
Mert már egymásnál vagyunk lélekben is, és akit szeretünk, annak nem csak az öröme a miénk, hanem a fájdalma is.

Óóó, de mennyire szeretem ám ezt!
Pedig rossz mikor neki fáj, rossz mikor nekem fáj.
Amit szeretek benne, hogy látom azt: működik!
Minden fájdalom ellenére jó az, ami történik.
Nem valami szimpla élet-összefésülés zajlik, hanem egy egészen új kialakítása.
Elég hozzá ennyi, mármint hogy nyitottan állunk ez elé, és megtesszük amit kell hogy meglegyen amit akarunk.
De mennyire az elején vagyunk!
Mennyi könny és fájdalom lesz még ebben...
És mennyi csoda lesz még a miénk...
Azt hiszem ez utóbbi a lényeg :)




2014. november 19., szerda

I have nothing, if I don't have you...



Azt hiszed gyáva vagy.
Mimózának gondolod magad.
Én pedig magamat valami hasonlónak.
Időnként.
Bár szeretek erős, bátor emberként gondolni magamra, de azt hiszem javarészt bátortalan és aggódós vagyok én is.

De azt kell mondjam, mégis nagyon bátrak vagyunk mindketten.
Akkor, azon a napon elkezdtünk repülni.
Tudatos döntés volt, elengedtem a félelmeket (amik azért néhanap visszakopognak...), és kimondtam: akkor mostantól nem foglalkozom ezzel, nem kérdezgetek, hanem elfogadom ami jön, repülök.
Veled.

Lassan 6 hónapja, fél éve.
Ennyi ideje, hogy Te letetted a voksod az önmagát hátrányokkal küzdőként jellemző 5 gyerekes nő mellett.
Hogy elmondtad: ez a kapcsolat nem egy szavazásra bocsátott kérdés, mikor azt kérdeztem: a családod mit fog szólni?
Szóval nem egy szavazandó dolog, hanem tény.
Tetszik jó, nem tetszik úgy is jó.
Neked kell, ennyi.

Bátor vagy.
Tudod, az a bátor, aki a félelmeit legyőzi.
Nem az, aki nem félt soha semmitől...
Az a bátor, aki be meri vallani: néha azért bizonytalan.

Félünk.
Féltünk.
Kisgyerekként még talán kevésbé, mint felnőttebb éveinkben.
Mert minél többet tanulunk, annál kevesebbet tudunk, annál több a kérdés.
És minél több a kérdés, annál többre nincs válasz.

A bizonytalanság pedig félelmetes....

...lehet hogy félelmetes, de egyben izgalmas is.
Mert az ismeretlenben bármi meglapulhat.
Mint Schrödinger macskájának dobozában...
Az esély 50-50%
Akkor miért ne?
Ugye?
Bár sosem merült fel az ellentétes lehetőség.
Hisz első pillanattól fogva nyitottan álltunk egymáshoz, a másik nyújtotta új élet lehetőségéhez.

Olyan sok csalódás és amortizáció után leporolhatónak ítéltettünk önmagunk által, és elindultunk.
Akkor még külön, de egymás felé.
Mert ki tudja, de olyan jó hinni abban, hogy valójában már hónapokkal az igazi, fizikai találkozás előtt eldőlt a sorsunk...

Könnyekkel a szemünkben gondolunk arra, hogy a gyerekeink mennyi felhővel és ránccal a homlokukon tanulják majd meg azt amit mi is... el sem hinnék... hisz ha nekem mondták volna, mennyi akadály és mellékállomás lesz, míg révbe érek, én sem hittem volna.
Tudod, mondtam neked: szeretnék visszamenni ahhoz a nőhöz, lányhoz, aki annyit rágódott, sírt, kételkedett, hibázott, boldogságra vágyott. A szemébe nézve megfognám a kezét, megnyugtatnám: minden rendben lesz! Eljön, találkoztok! De még nincs itt az ideje... még tanulj, még szenvedj... hidd el, megéri!







Időtényező

Nem sok olyan bejegyzés van, mikor a cím az első amit leírok...Teregetek, közben jár az agyam. Ma szerda van. Egy hete jöttem haza. Ki voltam kicsit borulva, mert előreláthatólag holnaputánig, 9 napig nem találkoztunk volna. Másképp alakult. Ami jóóóóó!! De ha nem így lett volna, az idő akkor is eltelne. Megélném a pénteket is, hisz többet bírunk mint hinnénk...

Várunk valamit.
Mindig.
Ma a holnapot, télen a nyarat, kedden a pénteket, a munkaidő végét, a gyerekkor végét, a pelenkás kor végét, akármit, de várunk.
A következő pillanat eljön.
Azt már írtam nemrég, a holnap mindig eljön.
Az idő sosem áll meg.
Hisz nem is létezik... csak egy láthatatlan eszköz....

Most itt vagyunk, november van.
Sőt, mindjárt vége.
Kevin hétvégén 13 éves lesz.
Mikor született, akkor kezdett esni a hó.
November 23.-án, 2001-ben.
Számít az a hó?
Ma már nem.
Akkor kérdéses volt a hazajutás, mert nyári gumi volt az autónkon...
Az épp józan de alkesz szomszéd vitt haza, aminek minden pillanatát utáltam, mert hát nem bírom a piásokat, józan pillanataikban sem... nagyon nem. Le sem tagadhatnám...
Atyám, ha belegondolok, ki voltam akkor, 13 éve... azt hiszem 7 évente nem csak a sejtjeink cserélődnek.. Életünk során legalább annyiszor váltunk személyiségszeletet, mint sejteket...


Mikor elkezdődött a szerelmünk, Ő kiszámolta: január elsején már 7 hónaposak leszünk együtt.
Nagyon távolinak tűnt.
Hisz még 2 hetes sem volt a kapcsolat....
Holott tudom ám, csak nem mindig hiszem el, hogy az idő bizony gyorsan megy.
Most volt szeptember, és lassan félév a suliban.
Lassan átlépjük az óév határát, felpörögnek az események, farsang, szülinapom, húsvét, majd itt a tanév vége.

Azt hiszem nem is számít mindez.
Az a lényeg, mi történik, miként élem majd meg?
Mit fogok tanulni abból, ami történik velem és a szeretteimmel?

Egy nap mindenképp 24 óra.
Egy hét mindenképp 7 nap.
Ezek adottak.
Ha csak nézek magam elé, üresre pucolt tudattal, akkor semmi nincs benne.
Ha csak robotként teszem a dolgom, semmi változással a nagy rutinban, akkor sincs semmi.
És azt mondom, még az sem kell, hogy feltétlen történjen valami "kint".
Nem fog mindig történni...
Vannak üres percek, órák, amikor csak lélegezve létezünk, minden egyéb értelmes történés nélkül.
De a befordulás mindig valami újnak a kezdete.
Persze egészséges tudat esetében.
Nem a depiről beszélek.
Igazából nem is tudom miről beszélek.
Megint...

De visszatérek a témához.
Van amikor kint történés van, zajlik az élet, de bent csak üvölt a magányos csend, mert bent, a lényegben, na ott nem történik semmi!
Kint kiabál a hangszál, mindig úton a láb, de bent?
Néma csend....
Esetleg csak kérdések, s nincs aki válaszoljon...

Ki mondhatja meg, hogyan éljek?
Mit tegyek?
Még az sem teheti (tehetné), akitől tanácsot kérek.

Az idő megy.
És csak az eltelt idő mondhatja meg, történt-e valami benne.
Sok okos gondolat kering ám mindenfelé, eldobsz egy követ, tuti eltalálsz egyet....
De az, hogy a sötétség és a csend barát, hisz abban fejlődik a bébi, a mag, minden, na ez a gondolat tetszik.

Igen, durvagyorsan megy az idő.
Annyi minden történik, hogy sokszor fel sem eszmélünk, mennyi eltelt már!
Néha számolgatunk, számot vetünk, s szinte fáj belegondolni abba, hogy vajon mennyi veszett el?
Sok mindent bánhatnék, főleg olyasmiket, ami nemi s időtényező, hanem "miért hagytam" tényező.
De utólag már mit lehet tenni?
A ma eltelik, holnap már nem számít, mégsem lehet minden napnak minden percét aktívan megélni.
Semmiképp nem az aktivitás számít!

Nagyjából mindig tudom, mi történik majd a következő napokban, azaz mi a feladat amit el kell végeznem, ki hová megy, ki mikor jön. De mindig van előre be nem tervezett dolog ami jön, mintha hívnánk, pedig nem, és van olyasmi, ami minden terv és szervezés ellenére sosem történik meg.
Azt hiszem ha megyünk a fejünk után, az érzéseink után, akkor jól ki lehet használni az időt, mert ha elfogadjuk ezt, akkor úgyis felmerül az új út lehetősége, a be nem tervezett dolog, ami hoz valamit, és a többi.
Ehhez csak tenni kell amit diktál a... mi?
Nem tudom.
Csak menni kell.




2014. november 16., vasárnap

Terv, jövő

Tervezni kell, de a jelen a fontos.
Igazából még aludtam volna, ez egy kis tervecske volt, de keresztülhúzták keményen :)
Ahogy hallom a szomszéd szobába száműzött csipet csapatot, a nagy gyerekeim tervei sem fognak működni... nincs most alvás.
Nem mondom, időnként összejön nekik, van mikor csendesebbek a reggelek, na de nem is erről akartam írni.

Tervezni kell.
A tervek jók, fontosak.
De mi van ha nem jönnek össze?
Vagy nem akkor, és nem úgy?
Azt hiszem a szerelmi életben nem lehetnek helyénvalóak a "B" tervek.
Mármint a "ha vele nem jön össze, majd jön más" alapúak.
A közös jövőre vonatkozó tervek fontosak, mutatják: nem valami időkitöltés a célom, tervem van veled, nem úgy gondolom, hogy pár évre jó vagy, aztán meglátjuk, cserélünk.
Ó, igen!
Van aki így gondolkodik.
Barátnőm mesélte, hogy ezt tapasztalta-érezte társkeresés közben, mármint hogy a pasik úgy vannak vele: főzni tud, kefélni lehet vele, vállalható a haverok előtt, megfelel. Ja, és költözni hajlandó, oda is és majdan el is. Mert ezek a férfiak nem mozdulnak. Ugyan már. 40-60 év közöttiek, betokosodva, de még aktív vágyakkal. Legyen aki reggelit ad, ebédet főz, nem túl hangos, és ha kell, hajlandó.
Mondhatnám, ezért tart ott a világ ahol, de mint minden, a világ olyansága, ilyensége is rendkívül összetett dolog.
Hagyjuk is.
Inkább azt mondanám, általánosítás nélkül, hogy van ilyen is, kerüljük el, ha lehet, ismerjük fel időben.
Ez a tervezés miatt jött, hogy így is lehet, csinálják is, de ez gáz ám, nagyon.

Vannak azok a tervezők, akik azt mondják: x éves koromig megházasodom, 2 év és gyerek, 5 év és a következő, majd élet.
Na és ha x évesen nem az a pár van mellette, aki igazi?
Akkor is házasság, mert a tervnek menni kell?
Azt mondom, az a 40 év, az a sok, ötéves tervre születő TSZ malac beitta magát a kollektív tudatba...

Persze, a spontánság jó dolog.
Megtanít úgy élni, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
Sok mindenben.
Váratlan vendég, váratlan időjárás, váratlan kiadás.
Váratlan probléma, tervhez nem igazodó történés.
Ugyan már!
Tervei csak az embernek vannak!
Keresztülhúzzák a számításunk?
Kicsoda?
Miért kéne mindennek és mindenkinek hozzánk igazodni?
Ha valami tervet folyamatosan meghiúsít valami, akkor az lehet hogy idejétmúlt...
De lehet hogy csak lecke, tanulási folyamat, ami megtanít kitartani.
Ezt mindenkinek magának kell érezni.

Megírom én a legjobb önsegítő könyvet!
Én így élek, nekem így jó.
Te élj úgy, ahogy neked jó!
Nekünk így jött össze, mert mi vagyunk az 1 százalék, ezrelék, tízezrelék...
Te csináld ahogy neked jó.
Ahogy jön.
Majd érzed.
Lesz benne 200 oldal, és egy kérdés az első oldalon:
"Hogyan kell élni, boldognak lenni?"
Majd 198 üres oldal.
És a végén, a 200.-on:
"Írd meg magadnak! Ne hallgass senkire! Ne utánozz senkit! Ki vagyok én, hogy megmondjam?"


Ha valamilyen fajta emberből egy már van, akkor abból van több is.
Ezt csodásan megtanultam mikor megkérdeztem valakit: "Te milyen indíttatásból vettél el egy 6 gyerekes nőt?" Ott, akkor az ex nyelt egy nagyot, én kérdezgettem, beszélgettem tovább, és megtanultam: nem vagyok UFO, pont annyi esélyem van mint másnak, nem vagyok kevesebb azért, amiért nekem ebből vagy abból több van...

Mindettől függetlenül a tervek kellenek.
Kell az, hogy valami kerete legyen az elképzelt jövőnek, de matematikai alapokon nézve, rengeteg a változó, nincs egyértelműen felrajzolt képlet, nem egy egyenlet, amiből kiveszünk valamit, akkor a másik oldalt is ki lehet egyenlíteni...
Nem, az élet nem ilyen.
Minden hat mindenre, és ez nem kevés.
Tehát a sokminden hat a sokmindenre.
És nem oda vissza, hanem ez hat rám, az hat a fára, a fa a levegőre, a levegő a betegre, a beteg a mamájára, a mama a kutyára, és így tovább, láncmese-szerűen.
Elképzelni sem tudjuk, kire, mire hatunk egy időben.

Vannak tervek.
De nem rendelünk alá mindent egy elképzelésnek, nincsenek időhatárok, úgy a jó nekünk, hogy:
Ez lesz, az biztos.
Mindketten látjuk magunkat abban a helyzetben, életben, jövőben.

De nem tudni mikor.
Majd amikor érezzük hogy másképp nem folytatódhat, majd akkor.



A spontánság pedig annyira kell az élethez, mint a levegő.
De nem lehet mindig spontánnak lenni.
Az életben minden egy összetett, sok folyamatból álló történés, azt hiszem el kell fogadni azt az egyet, hogy mindig ott vagyunk ahol lenni kell. Mind életfolyamatban, hosszútávra alapozó történésben, mind a pillanatnyiban.
Ha nekem holnap 20 km-rel odébb kell kitöltenem a teret, akkor ott leszek, akkor is ha ma még erről mit sem tudok.
Ha ezzel az emberrel fogom leélni az életem, akkor minden úgy történik, hogy ez nekünk működjön.

Minden ami eddig történt, ide hozott, ebbe a pillanatba.
Voltak pillanatok az életemben, sok is, amikor nem tudtam, mi végre ez az egész?
Mi értelme van, ha ilyen sok boldogtalanság jár mellé?
A terveim mindig megvoltak.
Olyanok hogy: 40 éves koromat elérve boldog ember leszek, életem második felét már boldogságban élem, de elképzelésem sem volt arról, miként fog ez összejönni.
 A logikámba nem fért bele.
Azt hiszem egy jó gondolatom, tanácsfélém lehetne: ne gondolkodj azon, hogy a terveid miként válnak majd valóra. Csak tervezz, álmodozz. Aminek sikerülni kell, az fog is. De ne beszéld le magad róla, hogy "nekem ez úgysem jöhet össze", "esélytelen".
Ugyan!
Mindig tervezz, de ha felbukkan egy spontán dolog, arról tudd: segít a terv elérésében, akkor is, ha nem látszik rajta.
Mert lehetnek terveid mondjuk időre lebontva, de lehet hogy annak a dolognak hamarabb vagy később kell megtörténni.
Ez tán itt a lényeg.
És igen!
Pont ez történik velünk is...
Mondhatnék példákat, konkrét eseményekkel, de van egy pár.
Megbeszélünk valamit: két hét múlva, azon a napon jövök én-jössz te, ez lesz.
És összejön.
Az lesz.
De nem azon  a napon kezdődik, nem úgy és nem akkor van a vége.
Így általában minden előre megbeszélt dologhoz úgy állunk hozzá, hogy "oké, nagyjából ez lesz, megbeszéltük, és majd igazodunk a történéshez"
Azt hiszem ismét nem találtam fel semmit, nem adtam életre szóló bölcs tanácsokat, csak leírtam pár betűt egymás mellé...

2014. november 14., péntek

Ki tudhatja?

Ki tudhatja előre, milyen lesz, ami rá vár?
Hogy mennyire lesz jó?
Milyen lesz?
Mennyire lesz szédítő, izgalmas, lebilincselő, és hogy mennyire lesz fájdalmas?

Mert a szerelem, az igazi, az fáj ám de nem kicsit...
Fáj, mert a két érzés valahol rokon...
Fáj, mert elveszíthetem... mert olyan vékony a léc, amin járnunk kell... hisz ismerkedünk, kapcsolódunk össze, minden nappal egyre szorosabban...
Sosem tudhatunk semmit bizonyosan... csak azt, amit mi érzünk, bennünk van...

Ismerkedünk, tanuljuk egymást, és ingoványos a talaj... egy rossz kérdés, rosszul megfogalmazott mondat, rossz vicc akár, félreértéseket szülhet, sziklákat görgethet elénk, meg kell mászni, el kell távolítani az útból... s a léc vékonyka...

100 százalékig biztos vagyok benne, megugorjuk ami ránk vár, csak épp az út mindig rögös kissé.
Akkor is, ha láthatóan összejön minden, értünk dolgozik a nagy egész, a saját leckéink elsajátítása időbe telik, és mint minden változás, fájdalommal jár.
De nagyon boldogok vagyunk.

Nem hiszem, hogy bárki tudhatja előre, mi vár rá...
Azt sem hiszem, hogy dönthetünk másképp, mint ahogy történnie kell...
Hozzáteszem, sosem döntenék másképp...
Azt hiszem a mai eszemmel is végigélnék mindent, ami elhozott ebbe a pillanatba, mert azoktól a dolgoktól lettem az aki most vagyok, aki eme ajándékot megkapta...

Bár minden fájdalom ennyi jót hozna, mint a szerelem!
Mint ez a szerelem...
Ami szép, csodás, és csak néha fáj...
Mert ha csak pár napra kell is elválni egymástól, az idő túl hosszú... mert kapcsolódunk, lélekben is, osztozunk azon amink van, de a távolság nem jó... csináljuk a dolgunk, élünk, és az egyetlen biztos dolog, az idő mást nem is tehet: halad. Ebben az egyben biztos lehetek mindig: a következő pillanat eljön. Sosem lesz másképp ugyebár.
És ha a következő eljön, akkor az azt követő is. És annyi de annyi dolgom van, hogy csak győzzek végezni velük... elfáradunk, megpihenünk, és megint eltelt egy nap...

Szabad-e elengedni magunkat, és átengedni magunkon ezt a fájó hiányérzetet?
Nos, tapasztalatból mondom, néha kell, de nem sok értelme van.
Rosszkedvet szül, könnyeket gyárt, és a másik sem tudja: most mi van?
Baj van?
Nincs, csak van.
De nincs.
Érted?
Minden oké, csak magam alatt vagyok.
Majd rendbe jövök.
Addig elásom magam.
De hívj, beszéljünk, mert hiányzol.
Majd a föld alól kinyúló kézzel felveszem a telefont.
Magam elásva majd gondolkodom, elég lesz 1-2 óra, és ismét mosollyal állok a világ elé.

Hülye vagyok?
Nem, csak szerelmes.
Ez nem a hülyeség szinonimája ám...
De azt hiszem nem mondja meg előre senki, mi lesz...
Nincsenek könyvek, amik nekünk, személyre szólóan íródnának.

Önsegítő tanfolyamok?
Könyvek?
Mind egyről szól: légy ilyen, légy olyan, és boldog leszel, sovány leszel, Buddha leszel, megtalálod magad.
Ó, gyerekek, kurva nagy tévedés!
Nincs két egyforma ember, nincs egyen recept, ami mindenkin működik!
Egyik azt mondja, csináld ezt, a másik szerint baromság.
Azt hiszem eljön mindenkinél - jó esetben - a pillanat, mikor rájön: vagy önmagam csinálom, ahogy nekem jó, vagy hagyjatok békén!
Azt mondják némely könyvek, legyél boldog egyedül, és akkor teljes leszel.
Én is hittem ezt.
Mondtam is eleget.
Egyedül kell megtalálni magam, az a teljesség, és akkor lesz majd társ.
Nos, bevallom, sosem éltem egyedül, egymagamban.
Életemben tán 2 napig volt olyan, hogy egy házban egyedül voltam.
Azelőtt és azóta sem.
Nem tudom milyen az, mikor ez nem pár nap, hanem az élet, de nem is akarom tudni.
Fizikailag sosem éltem egyedül, magamba zárva igen, és hát a gondok megoldásában is magamra voltam utalva. Szóval azért voltam egyedül.
Mondtam olyat, hogy a társas magánynál, lealacsonyító kapcsolatnál jobb az egyedüllét.
Ez így igaz.
Most is így gondolom.
De fizikailag sosem voltam egyedül.
Mindig voltak a gyerekeim, anyám, családom.
Mivel most már a lelkem is társra talált, ismét újdonság zajlik, átgondolandó okosságok zakatolnak idebent.
Önmagamban, mint személy, boldog voltam ezelőtt is, elfogadtam ami van, igyekeztem legalábbis tudatosan élni.
Mi az, hogy másik felem?
Félreértelmezés?
Amikor azt mondja valaki, megvan a másik felem, mire is gondol?
A személyiségünk az egy, az a miénk.
Nem vették el a felét, mind itt van nálam.
De a személyiség a múltamra épülő jellemvonásokból áll, azaz a fizikai világhoz tartozik.
Amit eldobok a múltból, amit feldolgoztam, az már nem károsít tovább, nem része a személyiségemnek.
Ez tiszta.
Akkor mi a másik felem?
Megint ott tartok, hogy egy rosszul értelmezett dolog.
Én azt tapasztalom, nem találtam meg a másik felem, hanem odaadtam neki az én lelkem felét, oda kapcsolódik immár, és az övé pedig nálam van.
Érezzük egymást, együtt vagyunk akkor is, ha sok kilométer választ el minket.
Így azt gondolom, ez a másik felem dolog, ez inkább arról szól, hogy átadtam magam valakinek, és viszonzást kaptam.
Így találkozott két fél, az ő fele az enyémmel.
De két egésznek az egy-egy fele cserélt helyet, ez a lényeg.
Sosem voltunk sem fél-személyiségek, sem fél-lelkek.
Mindig mindenki egész.
Ha pedig a kapcsolat üdvös, akkor érezzük, a lelkünk másik fele, amit odaadtunk, jó helyen van, szinte hazatalált, a másiknál otthonra lelt, összeillik az ő felével, minden jó!


Boldog vagyok így.
Nem akarok egyedül élni, nem kell nekem az a tapasztalat.
Nem érdekel mennyien tapasztalták meg az egyedüllét-mennyországot, nem az én világom.


Mindig azt mondták, önfejű vagyok.
Azt hiszem ez így van jól.
Mert ha működhetne az, hogy legyünk egyformák, akkor nem lenne ennyi depis.
Az elvárások mindig arról szólnak, legyél olyan mint a többi, legyél olyan mint ő, akárki.
De én nem akarom ezt.
Én nem akarok egyedül lenni, nem akarom megtapasztalni azt, ami másoknak megvilágosodást adott.


És megválaszolom.
Evelyn tudta.
Megmondta, hogy amikor az igazival találkozol, rájössz: a szerelem fáj.
Nagyon fáj.
Most már tudom miről beszéltél...
De nem cserélném el semmivel, soha :)))








2014. november 12., szerda

itt-ott

újra itthon vagyok...de ott is vagyok még... nem tudom meddig, hogyan... minden új nekem is...
neki is.... szuper minden... mégis nehéz ám... kettéosztott lélekkel élünk.... akkor, nyár elején összefonódtunk... egy klikk, és kapcsolódtunk...

Nagy az út... s abba még minden belefér...

ott sem vendég vagyok... otthonom az a hely is, s neki ez... ha elválunk pár napra, szűkölve, mint a kutya, úgy létezünk... persze a dolgunk végezve... mert az élet megy, az a dolga...
nem panaszkodunk... kivételes és remek a helyzetünk... olyan szerelem részei vagyunk, ami ritka vendég egy életben... lelkünk eggyé vált... nincsenek sem kétségek, sem kérdések...
kezelni kell megtanulni azt, amit sosem tapasztaltam.... milyen az, mikor a lelkem egy része mindig vele van... s ha külön töltjük a napokat, akkor fáj, bizony: nagyon fáj a hiány... akkor egy részem, ami ott van, itt nem tud létezni... halott... majd feléled... mert ez a fajta halál kell az élethez... a rossz napok kellenek hogy a jók szépek lehessenek...
nem tudom még hogy kell kezelni azt, hogyha itt vagyok, Ő hiányzik... ha ott vagyok, az itteniek hiányoznak... azt hiszem mire megszoknám, már nem kell megszoknom... mert teljesen kapcsolódunk... de lehet sosem lehetne igazából megszokni... csak szűkölünk mint a kutya... mert egyre erősebb a kapocs...

Bújj hozzám, ne hagyj el, ha én mennék ne engedj el...

mert tudjátok: nem elsőre kapunk egy nagy adagot, mint az agysejtekből, és csak fogy-fogyatkozik ahogy telik az idő, de nem szaporodik...
nem, a szerelem nem ilyen... az bizony egyre több lesz... mint a szaporodó sejt.... az enyém biztos ilyen...
ha adunk hozzá magunkból, akkor tud gyarapodni... akkor is ha néha azt gondoljuk: ennél jobban már nem lehet... dehogynem... mindig van a másikban új... mint mi: ő is változik... a világgal, a levegővel... minden nap kicsit más... ugyanaz, de mégsem... felfedezek benne valami újat... de jó! még egy dologgal több, amit szerethetek benne...

még ott vagyok... látom az utcát... közben itthon vágom a fát... nehéz a nőknek... itt is vagyunk, oda is figyelünk... osztódunk sokfelé... egyik gyerek beszél, a másik leckét mond...közben mennyi mindenre lehet még figyelni... így lehet egyszerre két helyen lenni... de mivel a test nincs ott, ahol a lélek fele, hiány van... ennyit akartam mondani....
milyen az élet 40 évesen, ennyi felé osztott lélekkel... csak meséltem... nem panaszkodtam...
köszönöm a figyelmet

2014. november 9., vasárnap

Esti

Jövök Pestre.
Este van, az amúgy háromkocsis kis vonat már csak egyet használ.
Nos, amúgy is tajgajáratnak hívott kis vonatka most tényleg az.
Besötétedett.
Aszódon át kell szállnom. Az én vonatom óra.21-re ér be, a Keleti felé pedig .17-kor elmegy a gyorsvonat.
Azon gondolkodunk, ha úgyis annyi a késés, mi lenne ha 5 perccel később menne?
Az lehetne a fogyasztói társadalom... Ahol a fogyasztó igényei számítanak. Akik nyerhetnének majdnem fél órát.
Na mindegy, ez nem az a hely.
Észrevettem még nyáron, hogy este 8 után besötétedik a városban.
És nem az égboltra gondolok. Hanem arra, hogy ilyenkor más az összetétel. Előkerülnek a hajléktalanok, sok-sok.
De hát otthon a faluban is hasonló a helyzet, csak nem homlesszek, hanem alkeszek. Én is: sétáltam a vonathoz át a falun, mert este a prérit kihagyjuk, és részegek helyi putrilakók mentek előttem.
Láttam ott ül az egyik kocsma előtt a főnök, aki tudomásom szerint nem iszik, megkértem vigyen le az állomásra.
Inkább ülök ott többet, hisz a távolság miatt korán indultam az állomásra. Mondta is, hogy tegnap egész nap ez volt, mármint sok részeg, mert ma búcsú lesz.
Nem nagyon értem az összefüggést, de nem is kell mindent értenem, ugye...
A kis vonat hozta magát, zajosan, lomhán pöfögött be Aszódra, de örülünk neki, mert legalább van valami közlekedési eszköz...

Azért a 2. vonaton már volt kellemes élmény is.
Azon túl, hogy normális, tiszta és még a wc is használható, és a telefonba sem kell üvöltve beszélni.

Nagyszülők s 4 unoka szálltak fel, akik aránylag kicsik voltak, a legnagyobb tán 11 éves lehetett.
A  legkisebb pedig tiszta Lívia: futkosott, csacsogott, pedig este 8 volt már.
Szóval ennyi, szerencsésen megérkeztem betegápolóba.

2014. november 8., szombat

Dudulás

Ááhhh, soha nem jön el a pillanat, mikor lehet kicsit tovább aludni :)   (Igaz,nincsenek nagy igényeim, mert általában magamtól is hatig tuti felkelek)
Szombat reggel 5 óra, és megint:
-Valati feltaptolja a furdóben a villanyt?
Jahh, lentebb kellett volna tenni a kapcsolót...
De nem számítottam rá, hogy még sok év múlva is kisgyerekezni fogok :D


Lívia, ahogy nem beszél még rendesen, egyszerűen imádjuk.
Néha szinte kívánom, ne is tanulja meg, mert annyira aranyos. De meg fogja, mert látványosan fejlődik...
Adtam nekik reggel fokhagymás mézet, mert köhögtek. Erre Ő:
- Az orrom is be van dudulva, tépdeld el.
- Ó, tényleg? Akkor majd kapsz a válladra illóolajat.
- Mentolotat?
- Igen.

Este:
- Gyere befonjuk a hajad, hogy hullámos legyen reggelre.
- Oté.

A Kira az Tila, a Cila cica is Tila.
Egyszer mesélte:
- A Tila moldott rám.
- Ki?? A Kira megmorgott?
- Nem a Tila, hanem a Tila. Tudod, aki att it mondja: miau.
És magyaráz, folyamatosan mint a bátyja, a ninnya.
Ehhez gesztikulál a pici kezeivel, fintorog, komoly arcot vág, egyszóval imádni való!
Én pedig direkt félreértem amikor csak lehet, mert így magyarázásra lehet késztetni, amit nagyon is jól csinál. Szerintem ez fejleszti a szóbeli kifejező készségét, megtanul körülírni :)))


Kira múlt héten átment a fenti utcába egy kis fizika korrepetálásra. Hazafelé a hátsó kerten át jött, ami enyhén szólva gazos. Bogáncsos növények vannak, a ruhánkból pedig szedegetni kell ha arra járunk. Igaz, könnyen kijön, de én nem szoktam arra menni-jönni. Mondjuk nem nehéz megállni, mert a hátsó utca is zsákutca, nincs arra semmi csak házak meg erdő.
Szóval Kira hazaér, leül.
- Mit csináltál a hajaddal? Kicsit bogáncsos.
- A hátsó kerten át jöttem.
- Na de bukfencezve?
A jelenet, az elképzelt, most is előttem van.
Sokáig röhögtünk...


2014. november 7., péntek

Ninnya

Kócos, álmos szöszike:
- Valaki felkapcsolja a villanyt a fürdőben?
Én az asztalomnál, Kira közelebb van:
- Kira, légyszíves.
Megy, kapcsolja, Lívia még magyaráz nekem. Küldöm:
- Menj, vár a fürdő!
Odamegy, beszól az ajtón:
- Ég a villany, van itt valaki?
Kirával egymásra nézünk, mondom Lívinek:
- Menj csak szöszi, neked kapcsoltuk fel...
- Ja, tudtam, csak vicceltem.
- Hát hogyne!

Szili nézegeti az akciós újságokat.
Kérdezi:
- Miért árulnak rossz kukát?
- Miről is van szó?
- Mert oda van írva hogy 1400, át van húzva, és csak 700-ba kerül. Akkor biztos rossz (óóó, ez a gyerek tud valamit...)
- Nem szívem, csak eddig annyiba került, de most olcsóbb lett, de nem romlott :)

Szabolcs feje fájt tegnap reggel, itthon maradt.
Ma mentünk dokihoz, boltba, már semmi baja nem volt, ahogy vártam.
Végig ugrándozott, árokból ki, árokba be, futkosott, és persze dumált.
Órákon át....
- Ninnya vok! Látod, hogy vetődök? Mert ninnya (ninja) vok (vagyok)!
- Te, tudsz normálisan beszélni?
- Igen, de nem akarok. Mert ninnya vok!

A domb mellett levélkupacok, szállításra, égetésre várnak. Jóféle, puha kupacok ezek!  A kisfiam:
- Beleugrom! Troll vok! Széttrollkodom!

Jön a kéményseprő.
Szabolcs kérdi tőlem:
- Bemászik majd a kéménybe?
- Nem, téged dob le, kikotrod a kormot, felmászol mert ninnya vagy! Leugrasz a tetőről, mert ninnya vagy.
És talán még ma befogod a szád is, mert ettől elfáradsz.
- Én soha!
Mire 11-re az oviba mentünk, egészségnapra és közös tornára, én kész voltam teljesen. Szabolcs még nem.
Még futkosott, többet is mint kellett volna, és még mindig csak beszélt.

Míg mosogattam Ő postára ment, igaz, csoki volt a fizetség. Jahh, lekenyereztem (lecsokiztam) a gyereket.

Azért a végzet utolérte őt is. Délután háromra már használhatatlan volt.
Én is.
De nekem folytatni kell :)




2014. november 5., szerda

Mintázat

Türelem, hogy kivárjam az igazit?
Türelem, hogy eljöjjön az 1%-nak az az egy példánya, akivel érdemes foglalkoznom?
Türelem, hogy a sok szar közül kitűnjön a gyémánt?
Elvárás magammal szemben, hogy kivárjam ezt?
Elvárás, hogy ne adjam fel?

Eljött.
Mikor már majdnem feladtam.
Mert sok volt a szar.
Az pedig bemocskol mindent.
Elég volt, megírtam egy bejegyzést ide, illetve a régi oldalra, és törölni akartam az egészet.
De még nem tettem meg, még egy nap volt hátra.
Akkor színre lépett.

Eljött, és új lett minden.
Új élet, új dolgok.
Mert a változás is olyan mint minden: önmagát hozza magával.
Változást.

Az életem csak vele tudom elképzelni.
Az övét Ő is csak velem.

Nincsenek más perspektívák, egy úton járunk, egyfelé megyünk, egymással lélegzünk.
Emögött, ezen kívül csak a légüres tér van.
Bármi baj lenne, abban a légürességben fuldokolnék.
Mert ha baj lenne, nem lenne más perspektíva.

Az ember nem úgy házasodik, hogy majd elválok ha baj van.
Az ember nem úgy létezik egy kapcsolatban, hogy ha vége, majd lesz más.
Az nem összetartozás.
Az nem szerelem.
A szerelemben s az összetartozásban nincs más.
Senki.
A szerelmen kívül a légüresség van.
Fullasztó sötétség.

Ha vége egy kapcsolatnak, újra önmagunkra kell találnunk.
Akkor is, ha a végén minden volt, csak szerelem nem.
Akkor is, ha mélyen megbántottak.
Mert amíg volt valaki, aki az életem része volt, addig hozzám tartozott.
Ha elmegy, ha elküldöm, minden megváltozik.
A halott végtag eltávolítása is fájdalmas lehet.

Nem, köztünk minden rendben.
Arról írok, az a lényeg, hogy addig nem szabad társat keresni, kinyílni, amíg kapcsolódik hozzánk valaki más.
Ha a szeméttel, a szarral találkozunk, addig kell otthagyni, amíg tiszták tudunk maradni.
Tudom, aki sok rosszon ment át, aki kiégett kicsit, vagy nagyon, esetleg elkeseredett, az nehezebben különbözteti meg a szart a gyémánttól, mert sajnos ez esetben nagyon hasonlóak.

Arról is beszélnék, hogy egyrészt a hatékony pártaláláshoz elhatározás kell. De ez nem csak ebben nyilvánul meg, mármint abban, hogy akarom, hanem pontosan el kell tudnom mondani, mit akarok.
Akkor is, ha csak annyi: nekem legyen tökéletes, s én neki.

Én elhittem, hogy megtalálom.
Elhittem, hogy van olyan, akivel egymásnak tökéletesek vagyunk.
Elhittem, de nem toltam magam előtt ezt a vágyat és akaratot görcsösen.
Persze voltak pillanatok, mikor kiabáltam a fejemben: "Hol vagy már?" "Miért nem jössz"?
Mert lehetünk bölcsek néha, de leggyakrabban esendő emberek vagyunk.

A dualitás jelzi, jelenti mindenben a kettősséget.
Tudjam mit akarok, de hagyjam megtörténni a dolgokat.
Higgyem hogy megkapom amit akarok, de engedjem el a görcsös akarást, és várjam szelíden.
Ó, ezek nem egyszerű dolgok ám!
Én mostanában úgy csinálom, hogy végiggondolom, mit akarok, kell-e ezt akarnom, mármint van-e értelme?
Ha van, akkor egyszerűen fogalmazva kiküldöm ezt a kérést, akarást a mindenségbe, és ennyi.
Nem várok, hisz nem találkozót beszéltem meg.
Hiszem hogy megkapom, tudom hogy ami az enyém, az pont az enyém és kész.
Nem akadályozom a történést az ellenhittel, a kétely kérdéseivel.
No persze ez nem mindig van így, különben már nem itt tartanék... de nem tudok én sem hinni mindenben olyan egyszerűen :))

Rezgések vannak, amik összehangolódnak, mintázatok vannak, amik egy-egy egészet adnak ki.
Ha a mintázat rólam szól, ha az én életemhez van köze, akkor abban okoz változást.
Ez a mintázat olyan sokféle lehet!
Lehet csak annyi, hogy ma a meleg őszi napon néztem a magasban vijjogó héjákat, ahogy élvezik az utolsó meleg hullámokat.
Ahogy cél nélkül röpködnek, kergetőznek.
Néztem őket, boldog voltam hogy ezt láthatom, s ez a boldogság jó rezgéseket keltett a körülöttem létező egységben.
Ez egy mintázatot alkot, ami az én jövőm is, de az utcán járó idegené is lehet, hisz a rezgések nem személyre szólóak körülöttünk, hanem mindenki kapja, aki arra jár.
Kap egy hullámot, egy picit, és továbbviszi.
Fogalma sincs, mitől lett jobb kedve, neki semmi köze a héjákhoz, észre sem vette őket.

Én abban hiszek, hogy két ember ha összetartozik, akkor a mindenség és az élet mindent megtesz kettőjük közösségéért.
Abban hiszek, hogy nem kell feltétlen a hivatalos egységgé nyilvánítás ahhoz, hogy ennek érzete meglegyen.
Az összetartozáshoz nem kell anyakönyvvezető.
Nem azon múlik.
De mégis fontos dolog.
Abban is hiszek, hogy akkor van értelme a házasságnak, ha a szerelmünkön kívül és a házasság lehetőségén kívül csak a légüres tér van.
Akkor viszont nem opció, hanem egyetlen út.

Manapság az emberek tán az identitásuk elvesztésétől félnek a legjobban.
Hogy mi mindent kell feladni amiatt a másik miatt.
Nos, elmesélem, szerintem olyan verzió nincs is, amiben nem adunk fel semmit s régi életből.
Hisz a változás változást hoz.
Az új ember beengedése pedig mindenképp változás.
Ez van.
Egyszerű.
Addig senki ne kezdjen semmibe, amíg erre nem áll készen.
Szerintem.
Mert eljön a pillanat, mikor szembe kell nézni azzal: nem tudom hol van vége neki, hol kezdődök én. Hisz már nincs is csakén és csakő.
Mi vagyunk, egyszerű ez.
Akkor is, ha nem töltünk együtt minden pillanatot, ha vannak napok, amikor lehetnénk együtt de nem vagyunk, vagy nem gondolunk a másikra minden pillanatban, mert nem ezeken múlik a mi-élmény, az egység.

2014. november 4., kedd

Over

Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Erősödik bennem egy gondolat: abbahagyom ezt a blogot.
Nem látok indokot amellett, hogy folytassam.
Talán egyszer majd valahol máshol, másképp.

A világ szép részét akarom látni.
Most sokszor nem ezt látom meg.
Illetve ezt nem állítanám teljes mellszélességgel, mert ez nálam egészséges szinten van.
Ugyanis mindenben meglátom az ellenoldalt is, a rosszban a jót, most konkrétan erről van szó...

Rengeteget változott az életem, és nem csak az utóbbi 5 hónapban...
Változtam én is, és fogok is.
Tisztán akarok gondolkodni, időt szánni sok mindenre, amire ennyi gyerek és munka mellett nem sok jut: magamra.
Arra, ami belül van.
És ehhez kell most az, hogy egy pillanatig ne jusson eszembe, hogy más erről mit gondolna? Mit szólnának ha látnák, tudnák?
Bár semmit nem tudok az eddigiekről sem, hisz ez nem egy beszélgetős blog...

Valaha ez a blog egy feszültséglevezető felület volt.
Mostanság sokszor szól a szerelemről, ami egy csodás dolog. De már nem akarok nyilvánosan írni róla, s Róla.
A csak gyerekek blogolás nem az én világom.
Mondjatok valamit, mit kaptatok itt, ami máshol nincs?