2014. június 16., hétfő

Menni vagy meghalni

Nem szoktam előre címezni a bejegyzéseket. Mindig az utolsó átolvasás (ha átolvasom miért maradnak benne elütések, ezt nem tudom....) dönti el, melyik sor az, ami jó címnek, vagy mi jut róla eszembe összességében.
Ezt tegnap már megcímeztem.
Angliába került barátnőmmel chateltünk, arról beszéltünk, mennyi rossz történt vele, de mindig lebegett egy cél, ami most még messze van, de már rajta van az úton. Elindult 4 gyerekkel, az ötödik, nagy itthon maradt, elindult egy országba, aminek a nyelvét csak kicsit beszélte.
Beszéltünk arról mennyire boldog, pedig tele még az élet rögökkel, buktatókkal, sokat kell dolgozni, és nem csak a munkahelyen.
Válaszképp elmondtam, én is sok bajt látnék az életemben ha bajlátó szemem lenne, de sosem voltam boldogabb mint MOST.
Megállapítottuk, egyet értettünk abban, hogy vannak az olyanok mint mi, akik mindig felállnak, porolnak egyet a gatyón és mennek.
Mert menni kell.
Ha megakad is a haladás, ha lassul is a sebesség, akkor is lépkedünk, és milyen öröm, mikor sima útra érünk!
Akkor is, ha tudjuk: jönnek még rögök, sziklák.
Nem ez a lényeg, hanem az, hogy tudjuk azt is: ha leülünk és nem megyünk már sehová, az maga a halál.
Néha eszembe jut az, hogy az elmúlt egy évben hallottam párszor, még többet éreztem emberek felől a kételyt.
Talán féltésből, talán hamis realitásból eredve, nem tudom.
Kétely, ami azt súgja: te már barátnőm egyedül maradsz, mert 5 gyerekkel mégis hogyan? Kettővel is nehéz új párt találni, ráadásul vannak más hátrányok is.
Beszélgettem sokat, hallottam azt is hogy többet kéne takarnom az agyamban lévő dolgokból, nem kellene annyit "okoskodnom", gondolkodnom, mert egy nő nem ilyen.
Nos, a sztereotíp gondolkodást én nem szeretem.
Én nem csak egy anya vagyok, nem a gyerekeim vagyok, én Heni vagyok, az egyetlen aki ilyen, aki EZ.
Vannak önbizalomproblémáim, sejthető hogy látom én is: nem vagyok modell alkat, az arcom sem plasztik, 40 éves vagyok, és nem rejtegetem az eszem.
Így tudtam: az út nem lesz egyszerű.
De ezek a dolgok addig foglalkoztattak, igazából egyre kevésbé az elmúlt hónapokban, addig míg a rádióm megfelelő hullámsávra hangolódott, és vételt talált az adására.

Mélyen hiszem, mindenkinek megvan a hullámsávja, ahol csak ketten vannak.
Járni az utat sokszor nehéz.
Képzeljétek el, ebben könnyebbség az, hogy vagyok, amilyen vagyok. Mármint a hátrányok. Mert sokszor könnyen megmagyaráztam a kudarcot ezekkel.
Annak a legnehezebb talán, aki szebb, fiatal, harmincas ereje és szépsége teljében lévő nő, okos, gyermektelen, és mégsem megy valami jól. Személyes és távolabbi ismerősi körben is akadnak emberkék akikre ez ráillik.
Gondoljátok el: még ezt is megkapják a környezetüktől: pedig te szép vagy. Ha te nem, akkor más hogyan?
Azt hiszem ezt is úgy látom, hogy nem szabad megállni.
Ha megint pofon csap az élet, akkor is haladni kell, a férfi illetve pár találása nem cél, aminek elérésével majd leülünk együtt és csendben borozgatunk, kapucsínózunk a méla ködben, hanem egy új élet kezdete.
Mindig építünk valamit, egyedül élve is és közösen is.
Az sem titok, én nem tűzök ki nagy célokat.
Nem azért mert félek tőlük, hanem így alakul mindig.
Elmegy az energián a kis célok felállítására.
Bár, belegondolva annyira nem kicsik, csak a máséhoz képest lehetnek azok.
Máshoz, más céljaihoz pedig ne akarjunk hasonlóakat.
Nem értjük, ők sem a miénket.
Ez pedig így van jól.
Az a lényeg, nekünk és a családunknak mi a fontos, mi kell.

Az úton járni kell, menni, vagy meghalunk.
Mert valahol sivatag az élet, néhány oázissal csak, ahol lehetnek más utazók, akik vagy csatlakoznak hozzánk, vagy másfelé mennek tovább. És bár minden oázis körül csak a sivatag van, ami kietlen és kegyetlen, de valahol a délibábos-hullámzó horizonton túl ott a másik oázis.
Keresse mindenki a sajátját, ahol élni tud.
Ha a célok megfelelőek, ha jól vannak megálmodva, akkor meglesz.

5 megjegyzés:

  1. Jól szóltál, UFF!
    És nagyon örülök, hogy megint van kivel csendben "építkezni" vagy "csak kávézni".
    De leginkább együtt indulni a legközelebbi oázisig.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm hogy velem örültök. Sokat jelent!!
      :)

      Törlés
  2. Létezik nagyon sok sztereotípia, hogy kinek miért nehéz, hat is ránk ez a sok közhely - és elvárás - de a dolgok belül kezdődnek. Én átlagos külsejű vagyok, de már tudom szépnek látni magamat, viszont volt egy fizikai problémám (feladatom), ami tíz évre kivont a forgalomból. A gondot végül kőkemény munkával sikerült teljesen megoldanom, és ma látom azt, hogy nem a problémám miatt nem lettem mára boldog társ és anya (de legalább elvált, két-háromgyerekes nő), hanem a saját értékítéletem miatt: mert úgy gondoltam, hogy a problémámmal nem lehetek teljes. Oké, voltak próbálkozások, az a pár férfi nem fogadott el úgy, de ők nem a társaim voltak, csak érdekes kapcsolódások, tükrök. Ha én elfogadtam volna magamat, lehetett volna igazi társam is. De lehetett, volna? Nincs jelentősége. Az akkori tudásommal nem lehetett más az utam, nem tudtam más döntéseket hozni: a kis Einstein kétévesen még nem tudta a relativitás-elméletet. Már nem számít, hogy mi volt, az a fontos, hogy mi van. És már ott az erő, de ott van mellé a megengedés, beengedés is. Még nem tudom, hogyan (a társkeresőre egyelőre nem vettem még rá magam, de nem is zárkózom el tőle, sőt), de hiszem, hogy "ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik", vagyis először meg kell érni a dolgokra, aztán tudjuk megélni méltóképp őket.

    Nagyon jó olvasni az utadat, a történetedet, a boldogságodat. Inspirációt, erőt ad, és ez így messziről, ismeretlenül is olyan egy kicsit, mintha a nővérem lennél. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kezdem azzal, hogy az én véleményem szerint Te egy szép nő vagy. Nem csak úgy mondom, hanem őszintén.
      Sokat gondolkodtam azon, miért alakult így az életem.
      Üvöltött a fejemben a sok önvád: miért hagytam hogy az legyen ami lett??
      Miért voltam hülye, akármilyen??
      20 év elment szerelem nélkül, börtön-kapcsolatokban. Pazarlásnak látom még mindig, de már nem utálom magam miatta. Út volt ez is, tanulási folyamat.

      Hoztam egy döntést 2-3 éve, miszerint 40 éves koromra boldog leszek. Mindegy hogyan, de elérem azt az állapotot, ami van, ami Imi előtt pár hónappal megvolt: én magamnak elég jó vagyok, boldog vagyok. Így pedig akkor már jöhet az, aki ENGEM lát.

      Köszönöm a bizalmat, tudd: lennék a nővéred :)

      Törlés

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.