2014. július 31., csütörtök

Ikerláng--cikk máshonnan, és vélemény

Tudjuk első pillanattól kezdve a másikról: Ő az...
Rengeteg "véletlen" segítette döntéseink, időhiányunk volt, hogy maradjunk ahol vagyunk, AZON az oldalon.

Tudjuk hogy szeretjük egymást, már a harmadik esti beszélgetés óta. Illetve akkor "mondtuk" ki (írtuk le).
Nem keressük a logikát, nem foglalkozunk az egésznek a lehetetlen mivoltával, hisz látjuk: nem lehetetlen. Olyan nincs.

Müller azt mondja a Sorskönyvben, hogy ne gondolkodj a jövőn, mert nem fér bele a mostani logikádba.
Azaz elképzelni sem tudod, mi minden fog még történni, és az merre alakítja az életed.
Ezt tapasztaltam, tudom.
Épp ezért azon a pár nagy vonalakban kigondolt terven kívül szerintem nem érdemes pontos életpályát tervezni, de jövő évet sem.

Ezt a cikket találtam a neten, elolvastam, és a helyére került pár (jó pár) dolog. Bár hallottam erről, mégsem hiszem hogy a ma elterjedt formájában igaz lenne az, hogy fél-lények kutatják másik felüket.
Belőlem, a lényemből nem hiányzott semmi, teljes ember voltam 2 hónappal ezelőtt is, és szerintem Ő is.
Mellőlem hiányzott a partner.
A cikk elolvasása után viszont tényleg sok mindent megértettem, végre :))

---------------------------
Ikerláng

Azt tartják, hogy amikor a lelkek a földre érkeztek, akkor az istenek kettéhasították őket – egy férfi és egy női félre. Azóta ők egymást keresik több életen, több inkarnáción át. A lelkek feladata rátalálni a saját elválasztott felükre, és ez a vágy olyannyira hajtja őket, hogy bármilyen távol is éljenek egymástól, sorsuk valahogyan egymáshoz tereli őket. 

Többségük azonban csak az utolsó inkarnációjában találkozik a lelke másik felével. Azért, mert az ikerláng szerelem nem csak szimplán egy csodálatos szerelem, hanem hatalmas felelősség is. 
Az ikerlángok azért találkoznak, hogy szerelmükkel fényt gyújtsanak mások számára. Feladatuk mások közös szolgálata tanítás, példamutatás, sokszor gyógyítás, művészi tevékenységek vagy valamilyen spirituális szolgálat által.

Ez a szerelem attól gyönyörű, hogy a pár egy csodálatos energia összeköttetést érez, él meg. Mintha egyikük gondolata a másik fejében is szöget verne. Mintha egyikük fájdalmát, a másik is érezné. Amikor egyikük a másikra gondol, a másik érzi ezt. Amikor egyikük örül, a másik is megérzi.

Csodákat élnek meg, mintha minden új értelmet nyerne, mintha minden részlet tökéletesen a helyére kerülne, mintha minden most válna nyilvánvalóvá: mert minden korábbi tapasztalás az ikerláng szerelem felkészülését szolgálta.

A kapcsolat attól nehéz, hogy a párok lelkükben tökéletes másai egymásnak. Egyformák a szeretni tudásban, a másokkal szembeni viselkedésben, a humorukban, a problémáik kezelésében, és sok-sok lényeges kérdésben. Így, amikor önmagával találja szemben magát az ember, az kísérteties tud lenni: reakciói a másik reakcióiban visszatükröződnek és kénytelen kelletlen fejlődni kezdenek személyiségükben egymás által.
 A harcos egó lépésről lépésre leomlik, kimaradnak a játszmák, hiszen teljesen feleslegessé válnak két olyan lélek között, akik kimondott szavak nélkül is tökéletesen érzik egymást.
Egymást emelik fel, együtt fejlődnek, így a fejlődésük spirituális téren rendkívül gyors: hamar szabadulnak meg a félelmeiktől, egyre több és erősebb intuíciójuk van és válnak egyre szabadabbá érzelmeikben, földi létükben is. A feladatuk az, hogy a lélek szerelmét – a lelki magaslatok után – a földi életükben is megvalósíthassák, és ezen túl másokat szolgáljanak szeretetükkel.


Vajon mindenkinek van ikerlángja?

B.T:  Nem, nincsen mindenkinek, legalábbis nem ebben az életében, de nagyon sokaknak van, és egyre többen találnak rá párjukra.

Akkor tudja felismerni a két fél egymást, ha már mind a ketten elértek egy bizonyos spirituális szintre. Ezért elég ritka, hogy tizen- vagy huszonéves korban létrejöjjön a találkozás.
Az érettség, a tudatosság ezen szintje azt jelenti, hogy mind a 2 fél szeresse meg önmagát, és legyen képes szeretettel, szívvel nyitni mások felé is.
Amikor ezt elérik, akkor a befogadásuk már jó talajt jelent arra, hogy felismerjék egymást.

Hogyan lehetséges az ikerláng felismerése?

B.T: Ez egy csoda, egy fantasztikus érzés. Amikor készen állunk a felismerésre, az egy összetéveszthetetlen, átütő élmény.
Mintha egy szikra pattanna egyikükről a másikukra, és mintha kettejük energiája egy lobogó tűzzé erősödne, és a fejük felett összekapcsolódva egyesülne. Amikor beszélgetnek olyan érzésük van, mintha a saját szavaikon és testtartásukon túl, felettük a lelkeik szavak nélkül simogatnák egymást. A „hazaérkeztem”, „megtaláltam”, „ismerem, szeretem ezer éve, csak, mert létezik” érzése és gondolatai járják át a lelket, és pillanatokra minden megszűnik köröttük. Olyan energia indul be akkor, mely már nem választható szét. Legalábbis ez életükben nem. Történjen bármi, ők ezer km-ről is érzik egymást, és egy tömegben is megtalálnák egymást a belső hangjuk szavait követve. A lelkeik együtt akarnak lenni….
Az ikerláng szerelemet az égiek kötötték össze, és ha a 2 lélek egy közös harmadikká akar egyesülni, akkor nem állhatja útját semmi: sem egy meglévő házasság, sem más akadály. Ha az ikerlelkek akkor találkoznak, amikor még egyikük házas, az a házasság valószínűleg már felbomlóban van, és ezért jött el az ideje a találkozásuknak.
Míg szerelmük földi létében is képes beteljesedni, és közös munkával másokat szolgálni maga a pár, sok-sok nehézségen kell, hogy átmenjen. A kapcsolat épp ezért nagyon sok fájdalommal is jár, de benne foglaltatik a fejlődés lehetősége, amitől egy igazi, földi csoda lesz. forrás


Folytatás:

Az ikerláng felismerése annak egyértelmű, aki megélte. Ezért azt tudom mondani, hogy ha megéled, egyértelműen tudni fogod. Amíg kétségeid vannak, addig a találkozásod csak egy szép szerelem – ami akár boldogabb is lehet – de nem az ikerlángod.

7 élmény, melyek segíthetik a felismerésedet:

Ha ezeket érezted, ezeket tapasztalod, akkor nagy eséllyel, valóban az ikerlángodra találtál rá.

* A felismerés, amikor a lelkek megismerik egymást, egy különleges pillanat. Olyan energiát érzel magadban és a másik emberen, ami szinte összeforraszt titeket. Mintha köröttetek megállna az idő, eltűnne minden és mindenki. Mintha az energiátok egy egymásba fonódó örvényként venne körül. Ez így talán túl költői, de a felismerés mégis valami egészen földön túli. Úgy érzed, mintha világítanál, ennyire feltölt az új erő, hiszen innentől kezdve a társad energiája is a Te részeddé válik.

* Közben pedig azt súgja egy hang: „ő az, megtaláltam, megérkeztem.” A szeretetet érzed azon nyomban, és nem tudod megmagyarázni. Nem kell ok, hogy szeresd a párodat, elég a puszta létezése. Még semmit sem tudsz róla, de szereted, mert olyan, mintha öröktől fogva ismerted volna.

* A felismeréssel azonban a kaland épp csak elkezdődik. Innentől fogva – különösen bajban – érzékeled érzéseit távolról is. Amikor a párod rosszkedvű, szomorú, szenved, akkor a gyomrodban érzed mindezt. Tudni fogod azt is, ha Rád gondol, és amikor ráhangolódsz, szinte látod a gondolatait. Persze biztosat nem tudhatsz, ha épp nincs melletted, de nem tévedsz nagyot.

* Egyre több csoda történik majd veletek, mintha az univerzum, vagy az angyalok támogatnának benneteket és sodornának egyre közelebb és közelebb. Például, épp akkor hív, amikor rágondolsz, vagy épp azt kapod tőle karácsonyra, amire mindig vágytál, pedig sosem mondtad neki. Időnként már szinte úgy érzed, mintha „látó” lennél.

* A spirituális, lelki fejlődésetek egy új szakaszba ér és felgyorsul. A félelmeitek egyre fogynak, helyükbe szeretet költözik, egyre elfogadóbbak, egyre megértőbbek lesztek. Nem ritka, hogy éles fordulat következik be életutatokban, érdeklődési körötökben, és egyre inkább érzitek a küldetést, hogy másokért tegyetek.

* Amikor együtt vagytok, szinte minden sikerül. Az út úgy nyílik meg előttetek, mintha minden csak kettőtökre várt volna. Ezt a közös energiátok egymást erősítő teremtő ereje eredményezi.

* Az életetekben szinkronesemények sora történik: mintha párhuzamosan zajlana az életetek. Például egy időben kezdtek új hobbi sportot, vagy épp neki is meggyűlik a baja a szomszédokkal, mint Neked…

A kapcsolatotok azonban nem öncélú, és nem a szerelem megélése csupán a küldetése. Nektek közös feladatotok van. Ez a közös karma megoldásán túl – valószínűleg – mások szolgálata művészetek, gyógyítás vagy tanítás útján. Ha megtaláltad azt, akit az ég így neked rendelt, ezt a spirituális feladatot is meg fogod érezni. Mindaddig azonban, míg egymás mellett végre valóban békés nyugalomba kerültök, egymással is megvívjátok a küzdelmeiteket. Mivel egymás ikrei vagytok lélekben – csak földi neveltetésetek, szokásaitok más-más értékeket adott – egymáshoz kell csiszolódnotok. A fenti csodákon felül sok olyan helyzet gördül majd elétek, melyek szenvedést, vitát hoznak, de mivel fejlődéseteket magasabb erők felügyelik, így ezeken át is fogjátok rágni magatokat. forrás

---------------------------------------------

Igen.
Aki EZT megéli, tudja hogy ez AZ.
Tudja, hogy senki és semmi nem tehet ellene, sodor az ár, és mások aggodalma és véleménye nagyjából a megismerkedés napján válik érdektelenné, azaz nem befolyásoló tényezővé.
Megszűnik a bizonytalanság, kétely, illetve erősen háttérbe szorul.
Mert a beidegződések, emberi jellemvonások megmaradnak, ami kialakult már, azt nehéz levetni, de ez is jelentéktelenné válik.
Mármint én legalábbis elengedtem magam a második beszélgetésnél, de néha azért előjönnek a korábbról megmaradt aggodalmaim. Viszont tudom, hogy mit mennyire kell komolyan venni.

2014. július 29., kedd

Reményekről, Igaziról, Esélyekről

Szeretek írni, még ha tudom is: sosem leszek ezért fizetve, annyira nem megy ez nekem, de azért szerethetem.
Amikor elkezdte olvasni a blogom, azt mondta: ne hagyjam abba, jól írok, kell az embereknek olvasni azt is, hogy van remény. Mindenképp folytattam volna ám, csak nem terveztem meg, merre megy az irány. Amúgy sem szeretem az irányított, téma kategorizált írásokat, a magam részéről, tollából, én csapongok, azt írom ami eszembe jut. Ahogy én akarom, amire ihletem van.
Most a szerelmünk adja az ihletet, az határozza meg a látásmódom.

Kedveseim!

Van esély...

Mert mi mindketten tudjuk, milyen a reménytelenség érzése, milyen az, mikor rohadtul nincs jövőképed, mikor úgy kelsz és fekszel, hogy mégis, mi a fasznak van ez az egész??
Elfogadjuk, hogy valamiért itt vagyunk, megpróbáljuk szeretni magunkat, az életet önmagáért, olyannak, amilyennek kaptuk.
Persze mindig próbálva változtatni, jobbá tenni, jót látni benne, mert hisz van.
Élvezzük az életünk, nevetünk, sírunk mint mindenki más.
Történnek velünk mindenféle dolgok, magyarul élünk, normálisan.
De társtalanul.
Ami azért elég fontos része az életnek, a párkapcsolat.
Kell hogy szeressenek, hogy szerethessünk.
Lehetőleg feltételek nélkül és korlátok nélkül.

De tudjátok...
Van remény....

Bátran helytálltunk akkor is, mikor már végét járta az erőnk, mikor már letettünk arról, hogy valaha is lesz egy olyan ember, akinek pont az a csomag kell ami mi vagyunk.
Igen, mindketten így voltunk vele, mindketten nagyjából hasonló időben jutottunk el ide, nem véletlen ám ez a kapcsolat.

De receptet nem tudok adni.
Csak arról beszélni, mit gondolok én.
Az nem szentírás ám...
Azt hiszem nagyon fontos, hogy letisztuljanak a dolgaink.
Normális kapcsolatot szerintem nem lehet a másik, régi partner mellől kezdeni, csinálni.
Elsőnek EZT kell tisztázni, mármint az életünket.
Akkor is, ha ez azzal jár, pár hónapig, évig egyedül kell lenni.
Higgyük el, csak addig, míg meg nem érünk a párunkra, míg le nem tisztulunk hozzá eléggé.
Azaz takarítani kell.
Fizikálisan és mentálisan is.
Ez az én módszerem.
Ha bajom van, pakolok, rendszerezek, selejtezek.
Mindenhol.
Azt hiszem a régi szennyel borítva nem látszódunk, nem fogunk tiszta, rendezett kapcsolatot találni, mert nem készültünk fel rá.
De amint igen, akkor el fog jönni.

Azt viszont nem hiszem hogy el kell jutni bármilyen zen mester-szintre, hogy az érett alma az ölünkbe hulljon.
Mármint nem hiszem, hogy a rezgéseinket ilyen vagy olyan szintre kell állítani, stb.
Nem tudom tényleg el kell-e jutni oda, hogy már ne is kelljen, mert hazudnék ha azt mondanám, ELŐTTE volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe: "
Szar ez így, jöhetne már.
De talán majd ma.
Vagy holnap."

Igen, társas lény vagyok, nem akartam soha egyedül megöregedni, egyedül átvészelni a gondokat, egyedül örülni.
Nekem társ kellett, a nagybetűs TÁRS.

Azt viszont bizton állíthatom, hogy megalkudni nem akartam. Volt egy elképzelésem arról, mit akarok a társamtól, milyen legyen, milyen ne legyen. Ahol eleve nem érzem azt a bizsergést, azt hogy Ő AZ, az egyszerűen nem kell!
Volt egy-két ilyen, és egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, hogy hátha jó lenne ez, próbáljuk meg.
Nem!
Nem alkuszunk.
Vagy Ő, vagy senki.
Én igenis hiszek a nagy Ő-ben, az IGAZI-ban.

Vagyunk mi, akik tényleg PONT egymást kerestük. Ez egy fantasztikus, és még kicsit mindig hihetetlen érzés, felfoghatatlan maga a TUDAT.

Egy ember, akivel pár mondat, pár levél után rögtön tudtuk a másikról: Ő AZ!!!!
Persze sok mindenen kell még dolgoznunk, sok seb van még a lelkünkön a régmúltból, közelmúltból, de tesszük, és tisztulunk mindketten. Nem csak szerelme vagyunk a másiknak, hanem akár sötét szoba is, melynek beszélhetünk, mert hallgat és nem ítél.
Pszichológus, aki csak kérdez és meghallgat, hagyva hogy magad jöjj rá...
És az a fajta terapeuta is, amelyik szemedbe mondja: hülye vagy bazmeg!! Gondolkodj már!!

Kellenek ezek, mint ahogy a féktelenül vidám pillanatok, a gondolkodós, fáradt és csak beszélgetős esték, nappalok is.
Nincs olyasmi amiről ne beszélhetnénk.
Őszintén, kendőzetlenül.
Nincs olyan felmerülő probléma, amit ne oldanánk meg.
Nincs olyasmi, ami kikezdheti ezt a szerelmet, kapcsolatot.

2014. július 28., hétfő

Inga


"Nincs olyan inga, amelyik csak egy irányban leng ki! Ha a sors nagy örömöket hozott, elhozza a nagy szenvedéseket is. Persze lehet apró örömök és pirinyó bánatok között is élni... De érdemes?" Popper Péter

Gondolkodom.
Hová tegyem ezt?
Azt hiszem van aki egyensúlyt lát jó és rossz között, van aki csak a rosszat, és a másik oldal, aki csak a jót.
Nos nem azért, mert nem történik vele rossz, vagy sosem bánkódik, hanem mert nem az a fő látásmód, hogy mi baj lehet.

Imivel az első chat beszélgetésünknél megállapítottam:

- Könnyű Neked örömet szerezni.
- Igen, örülök minden apró dolognak, a másik út járhatatlan.

Itt megint volt egy hoppá-pillanatom.
Mert ez jó!
Mert én is igyekszem így élni!

És ez működik azóta is.
Óriási örömeink vannak, nagyon örülünk egymásnak, egymás sikereinek, hatalmas röhögésekkel tarkítjuk a beszélgetéseket, és persze vannak bánatos, nehezebb pillanatok is.
Volt munkahely váltás, még mindig az új elején tart, még feltérképez, és múlt héten elég stresszesek voltunk.
De igyekeztünk mindig megtalálni a nyugalmat, az örömet, sikeresen nyugtatjuk a másikat, aki épp idegesebb. Hisz nem az a lényeg, hogy a problémás pillanatot kiterjesszük, hanem ellenkezőleg.
Ki kell jönni belőle, csak mint mindent, át kell élni, meg kell tapasztalni, vizsgálni, és ha nem jó, otthagyni.

Bennem felmerül a kérdés, hogy aki benne marad egy-egy problémában, az vajon így érzi magát biztonságban?
De ez csak a mellékvágány volt, mert nem akarok azzal foglalkozni, amit mások rosszul csinálnak.

A szerelmünk mindkettőnk életébe nagy változásokat hozott, és hoz még.
Ezt tudjuk, kezeljük, hisz tény: a változás változást hoz.
Nincs olyan, hogy valami újat installálunk az életünkbe, és minden más ugyanolyan marad.
Mindennek tér kell, hogy helyet csináljon magának.
Így pedig minden odébb megy egy kicsit. Ha más nem, akkor az adott dolgot körbevevő levegő mozdul meg, lebbenti meg a függönyt.
Tudjuk: semmi nem lesz ugyanolyan mint pár hónappal ezelőtt, de azt hiszem pont ez volt a lényeg mindkettőnk életében.
Az, hogy az addigi élet tarthatatlan volt bizonyos szempontból, változás kellett.
Meglett.
Azzal együtt, amit magával hoz.

A fent idézett inga dolgot elfogadom, de mint olyat, amin nem kell parázni.
Ráadásul nem hiszem, hogy fekete-fehér lenne az élet, az inga járása sem jobb-bal közt változik, sokféle irány van, a kép sokkal árnyaltabb, minthogy ilyen egyszerűen magyarázzuk.

Tudjuk, van sok gonosz és idióta közmondás, de a "Derűre ború, borúra derű" pont a változásokról szól. Soha semmi nem ugyanolyan.
Nincs két egyforma nap.
Nincs két egyforma ember.
Nincs két egyforma pillanat.
Nincs két egyforma atom sem.
Ha ezen aggodalmaskodik valaki, akkor pont arról fog szólni az élete, amit csinál: az aggódásról.
Totál feleslegesen.
Szerintem a lényeg az, hogy élvezzük ki ami van, ne aggódjunk a jövőn, ne rágódjunk a múlton.
Fogadjuk el: ott vagyunk ahol lennünk kell.
Pont ott, pont úgy.
Ennyi.

2014. július 24., csütörtök

Olga...

Langyos nyári délután, gondolatok, érzések.

Nehéz eldönteni, hogy mi, anyukák, a reparátorok, mik is vagyunk? Plasztikai vagy baleseti sebészek? Csak visszavarrunk, foltozunk, vagy maciból kutyát csinálunk? Netán megtoldunk egy kinőtt, de kedvenc ruhát?
Jahhh.
Szilikont neki, hadd legyen nagyobb....
Elő a sebész varrószettel, foltozzuk a lyukasat...
És akkor jönnek a dumák:
- Te, Anya, Szabolcs nem agybeteg? - kérdi Kevin.
- Nem kisfiam, nem visszük orvoshoz. Normális.
- Nem, Anya, szerintem új agy kell neki.
- Oké, de csak a Kevinét kérem, az még nem volt használva... - szól az említett.

Vagy mikor jönnek a műemlékek. És ne a Colosseumot képzeljétek el. Hanem azt, mikor előállnak olyasmivel, ami ebben az életben, ezen a bolygón tuti nem esett meg. Elneveztem a jelenséget műemléknek...


Ó, igen!
Aktív Imi-hiányban szenvedek...
Ma van a negyedik napja, hogy nem láttuk egymást...
De holnap...
Ó, Scarlett...
Ó, Rhett...
vagy esetünkben: Olga és Iván...
A nagy viszontlátás...
A vigasztaló: Ő is pont így szenved...

2014. július 23., szerda

Majd megöregszel....


...egyszer.
Addig élj, szeress, ölelj.
Ezt én mondom.
Aki már sokszor feladta.
Aki sok évig nem tudott bízni, hinni, élni.
Aki nagyon félt attól, ami ebben a versben van.
De erről majd a vers után...
-----------------------------------------------------------

József Attila -- Majd megöregszel
 
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.


-------------------------------------------------------------

Én a nagy család ellenére irtózatosan féltem attól, hogy egyedül öregszem meg...
Tudom, belül dől el, mit hogy élünk meg, és a test állapota is rajtunk múlik, nem muszáj csotrogánnyá válni, de ez nem is erről szól.
Én valahogy nem tudtam rosszabbat elképzelni, minthogy senki nem nyitja rám az ajtót, hogy madarakat etetek a parkban, hogy ott nem lévőkkel beszélgetek, kötök, horgolok, tévézek.
Annál már csak egy rosszabb lehetett volna, ha olyannal öregszem meg, akit nem szeretek...
Ez számomra rémálom lenne....


Lenne, mert nem lesz ilyen.
Már nem félek tőle, no és régen is csak néha bukkant fel.
Mertem és merek hinni az ellenkezőjében, hogy van és lesz is társam, Ő, aki a felnőtt társadalomban mindenkinél fontosabb....

Most ez a vers megtalált engem, elsírtam magam rajta, azok a régi félelmek felidéződtek...
Emlékszem rájuk, de már nem léteznek.
Ami nagyon jó.

Látom magunkat öregen, tetszik a látvány, az érzés, VELE megöregedni, mellette lenni, s magam mellett tudni.

Kevesebbet írok ide, egyszerűen Ő zakatol az agyamban, ez most ez az időszak. Ez most a szerelemágy ideje (gyermekágy után szabadon), csak mi nem vagyunk együtt folyamatosan, mint születés után anya a gyermekkel.


2014. július 17., csütörtök

Az első utolsó

Élj úgy, mintha a nap amelyet élsz, az utolsó lenne...
Az ember azt hiszi: van ideje...
Minden nap leszakadhat az ég...
Bármikor meghalhatunk...
A test törékeny...

Nagy és kevésbé nagy bölcsességek.

Gondoljuk végig.
Képzelj el valamit, ami célod már mondjuk 5-10 éve.
Le kéne fogyni, de semmit nem teszel érte, nem fogysz le. Belegondolsz, hogy az elmúlt 5-10 évben csak pár hónapig kellett volna "szenvedni", és a cél nem valami beteljesületlen álom lenne, hanem egy megvalósított, elért cél.
Gondolj az elpazarolt időre, mikor tehettél volna valamit a célodért.

Képzeld el: boldogtalan vagy valamiért, és csak várod a csodát.
A jelet.
Akármit.
Lehet hogy közben százszor megkapod, de nem veszed észre.
Azt hiszem nem kell jelekre várni.
Menni kell, cselekedni.
Ami boldogtalanná tesz, azt abba kell hagyni.
Bármi is legyen.
Ami pedig boldoggá, azt be kell vonni az életünkbe, ha tehetjük.
Nem kell azzal foglalkozni, ki mit gondol, mert akinek nem fontos az én boldogságom, az nem törődik velem.
Aki pedig nem törődik velem, annak nem érdekel a véleménye.
Ennyi az egész.

Éljük meg a napot utolsónak.
Ne halogassuk amit megtehetünk.
Nem a mosogatásra gondolok...

Tegyünk jót minden nap.
Teréz anyából nincs minden bokorban, de bármi számít ám, legyen az bármekkora dolog, a jó cselekedetekben nincs mértékegység.
Ha egy méhet mentek ki a medencéből, az pont olyan, mintha egy embert mentettem volna meg.
Nincs különbség.
A rosszban sincs.
Ha rátaposol egy hangyára, pont olyan, mintha egy embert ölnél meg.
A lélek milyenségében, méretében nincs különbség.
Az élet az élet.

Adhatsz némi aprót a hontalannak, vagy felszegheted fejed: menjen dolgozni, tanuljon meg halászni.
De vedd figyelembe, nem mindenki elég erős.
Nem mindenki tud, nem mindenki akar meggyógyulni.

Éld meg a napot utolsóként.
Tégy valami jót.

Körbenézve sokat megláthatsz a világ segítségre, jó cselekedetre váró részéből.
Nyiss ablakot, bejön rajta aminek be kell.
De az életed ne pazarold, nem biztos hogy van időd...

Ez a mai az első utolsó napom....
Abból a tizenvalahány-ezerből, ami még megadatik...

2014. július 16., szerda

About time...filmnapló









 Vegyünk egy fiút, ki 21 évesen megtudja, a család férfitagjai képesek időutazásra.
Ne gondoljunk Marty McFly-ra, nem foglalkozunk nagy dolgokkal, "csak" az élet örömeivel, bánataival.
Nincs szó tér-idő kontinuumról, csak egy átlag család átlag élete.

Amit nekem többek között mondott, az, hogy nem kell semmit megváltoztatni, így is-úgy is megkapjuk ami nekünk jár. No és tehetünk amit akarunk, ami nem a miénk, azt nem kapjuk meg.

A fiú megismerkedik egy lánnyal, de valami más ügy miatt vissza kell mennie az előttre, amely okból nem történik meg az ismerkedés.
De a lány tetszik, így megint időugrások, hogy helyrehozza, létrejöjjön az ismerkedés.

Aztán a fiú húga problémás, balesetet szenved, amit a fiú megszüntet. Sőt, az okát is megszünteti. Emiatt a jelenben nem ugyanaz a gyermeke, mint volt a beavatkozás előtt.
Akkor rájön, a húgának magának kell megoldani a problémáját, maximum mellette lehet, segítheti, de nem avatkozhat be.
Az apja elmondja neki a nagy bölcsességet: ne változtasson meg semmit, inkább éljen meg minden napot ami jó volt, még egyszer.
Használja az adottságát jóra.

Visszatérve: az elején persze felmerül a fiúban, mire is lehetne ezt használni, és sztereotíp módon a pénz jut eszébe. Az apja felhívja rá a figyelmet: nem jó az. Inkább éljen. Ha sok a pénz, elvész az élet szépsége.
Nem történik majd vele semmi említésre méltó.

Belegondolva tényleg így van.
Kevés pénz sok gond, sok pénz, még több gond.
Mindenki arra vágyik ami nincs, amitől azt reméli, az életet szebbé teheti.
De ami nem a miénk, annak birtoklásával csak bajt okozunk, lehet pont annak, aki a legfontosabb: magunknak. Elvész egy élet, ami tartalmas is lehetne, ha nem az anyagi előnyöket látnánk, hanem a fejlődés lehetőségét.
Nem biztos, hogy ami másnak működik, azt mi is tudjuk kezelni.

Én most azt mondom, jó így nekem, ahogy van.
Megéltem amit megéltem, visszanézve sem látok mindent szépnek, nem csak a jóra emlékezem, de nem is szabad elfedni a dolgokat. A múlt hibáiból tanulni kell, de maximálisan kívülről szemlélve azt.

Imivel mondogattunk olyasmiket egymásnak: "Hol voltál az elmúlt 20 évben? Az életemből.."
De a válasz az, hogy ott ahol lennem kellett.
Nevezzük gödörnek, bárminek, egy mag voltam, ami most kelt ki, most lépett a fényre, de eddig érnie kellett.
Nem mennék vissza, hogy pár szálat megmozgatva hamarabb találkozzunk, mert tudom: úgy van jól, ahogy van.
Látom milyen a kapcsolatunk, úgy sejtem erre az érzelmi bőségre és fizikai kapocsra, mélységre most lettem érett.
Nem biztos hogy tudtam volna kezelni 1 éve, 5 éve, akárhány éve.

Annak örülök, hogy most tudom.
Annyit kapunk, amennyivel meg tudunk birkózni.
Mind lélekben, mind fizikálisan.
Mind jót, mind kevésbé jót.
Mert rossz dolgok nincsenek.
Minden visz VALAHOVÁ.
Agykontroll:
" mindig minden a legjobbért történik"

2014. július 15., kedd

44...

1,5 hónap...
44 nap..
1056 óra...
63360 perc...
kb. 300 óra beszélgetés....
kb. 200 óra röhögés...
égen a csillagnyi szerelem molekula...

Az idő pedig oly relatív dolog!
Nem csak a szenvedés láttatja hosszabbnak az órákat, perceket, hanem mikor jó, sőt nagyon-nagyon jó, akkor is valahogy lassabb, többnek tűnő.
Ehhez persze kell a mostban való lét.
Ez nekünk jól megy.
Nem azt nézzük, mikor lesz vége, mikor kell menni, hanem éljük ami van.
Ez nagyon jó.
Így csinálunk egy órából százat.

44 nap...
Sejtem, sokan gondoljátok: mit akarnak ezek?
Majd ha leéltek együtt ennyit meg annyit, akkor legyen nagy a szájuk, beszéljenek csillagokról, egymást meglátva kisütő napról, áradó melegségről!
De én nem értek egyet.
Ez is a pipálgatás, a nem létező checklist része lenne.

Tudjátok, a kapcsolat elején kérdezget az ember:
- Hol születtél?
- Hányas lábad van?
- Kedvenc zene?
És a többi.
Ugyanilyen:
* első randin csak beszélgetés
* másodikon csók, kézfogás
* a harmadik, x-edik randin szexelni kell,
* ha már egy hónapja együtt vagyunk akkor bemutatni mamának, családnak
* fél év után komoly dolgokról beszélni
De igazából nem tudom hogy megy ez.
Nem olvasok ilyen regényeket, nem éltem így soha, csak tudom hogy van aki chechklist-tel a fejében működik.

Nos, ismétlem, mi nem.

Azt csináljuk amihez kedvünk van, ha valakinek valamihez nincs, akkor azt nem.
Beszélünk mindenről, konkrét tervekről, közeli és távoli jövőről, de semmiképp nem napra, órára tervezve őket.

Azt sem hiszem, hogy a bajok kovácsolnak igazán össze két embert, hisz akkor az első nagy szikláknál nem menne szét annyi kapcsolat...
Mindig fontos a másik mellett állni, akkor is ha csillámpor van az égen, akkor is ha szartengerben úszunk.
Ez nem egyfajta kötelesség, nem arról szól, hogy nem akarom de csinálom mert kötelező, hanem mindenképp belülről kell fakadnia.
Nem azért megyek ki elé a vonathoz esőben is, mert elvárja, hanem mert így akarom.
Ha nem akarom nem megyek, és akkor sincs semmi.
Nem azért kelek korán és kísérem az ajtóhoz mikor munkába indul, mert neki ez kell, hanem mert akarom.
Ő nem azért foglalkozik a gyerekekkel hogy bevágódjon, hanem azért, mert ő akarja.
Ezek szerintem nagyon fontos dolgok.
Azok, amiket mindenki akar, ami mindenkinek jó.

Úgy gondolom, nálunk a gyerekszám miatt nem is lehetne ennél lassabb, kevésbé intenzíven haladni a családi életben.
Nem hoztam volna haza a gyerekekhez akárkit.
Olyat, aki nem komoly számomra, én az ő számára, semmiképp.
Nem lenne helyénvaló.
De Imi is megmondta az első idelátogatás előtt: a gyerekekkel nem lehet játszani, az ő érzéseikbe nem lehet belegyalogolni. Nem is jönne, ha nem lenne komoly a kapcsolatunk.

És a gyerekek nem fogják visszafogni magukat.
Ők aztán mondják ami eszükbe jut.
Mint Lívia a dokinál.
Nem voltam itthon, szögbe lépett, Anyu a barátnőmet kérte meg, vigye le a háziorvoshoz. Kipucolták a sebet, Kati elment tetanuszért a patikába, Lívi maradt az asszisztenssel. Aki kérdezte:
- Anya hol van?
- Elment Imiért.
- Ki az az Imi?
- Ő lesz az apukám.
Mert neki két apukája van.
Megmondta :)

44 nap...
Imi nemsoká ennyi éves...
Kábé még ennyi évet szeretnénk együtt...

2014. július 13., vasárnap

Puzzle és gyökerek

Gyökeret ereszteni körülbelül ugyanannyi idő, mint elvágni végleg azokat.
Olyasmibe ami tetszik, hamar belerázódunk, akár 1-2 nap alatt, de időre szükség van, míg a gyökereink is rendesen helyet találnak maguknak, igaz?
Míg az a dolog, amibe belerázódtunk, lassan, apránként a MIÉNK lesz.

Mikor gyökereket elvágunk, az a növény meghal.


Az életfánk gyökerei sokszor helyre állnak.
Az élet fáinak törvényei kicsit mások, mint a természetnél.
Vagy ezt is csak hisszük?
Hisz átvágsz egy gyökeret, kettőt, mikor mondjuk a földet forgatod, és lehet hogy a harmadik helyen új hajtást hoz a fa.
Azt hitted megölted, de új kis fa növöget...

Bizonyos gyökereket, bármily fájdalmas is, át kell vágni időnként...

Olyan ez, mint a metszés.
A jól metszett fa több gyümölcsöt fog teremni...

A táplálásról..

Mikor elültetsz egy növényt, mindent megadsz neki, hogy gyökeret eresszen, szépen fejlődjön.
A babádnál is tudod, hogy az első pár év meghatározza a későbbi egészségét.
Odafigyelsz, mindent megkapjon, vitamindús és változatos legyen a tápláléka.
A növényeidnél is, igaz?

Nos, a kapcsolatoknál miért is lenne másképp?
Elültetjük a magvakat, a kisarjadó életet pedig támogatjuk minden módon.
Locsolgatjuk, napra tesszük, ha árnyék kell neki akkor oda, éjjelre akár betakarjuk, és nagyon odafigyelünk rá.

Ha minden igyekezet ellenére elhal, akkor ott marad az az érzés velünk: mi mindent megtettünk, ugye?
Ez az érzés kell.
Persze van mikor túlöntözzük, túlbuzgólkodjuk, előfordul.
De az ritka.
Szerintem ami az elején megkapja ami neki jár, és nem többet, az szép élet elé néz.

Ami fontos a táplálásnál, hogy ha tudjuk: az első időszak meghatározza a MAJD-ot, márpedig ezt már tudjuk... akkor sem szabad elfeledkezni a növényünkről, ha gyökerei már fixen állnak a talajban.
Minden élőlény meghálálja a gondoskodást, a kapcsolatainknál miért lenne másképp?

A nappali történéseinket éjjel, álmunkban dolgozzuk fel.

A megevett ételt a pihenő időszakokban építi be testünk.

A gyermek az első időszakban mindig várja, sírja vissza anyját, valaki legyen vele, foglalkozzon vele.

A könyvtárban zárás után hordják vissza a könyveket a polcra.

A közértben a rács lehúzása után sepernek, töltik fel másnapra áruval a polcokat, hogy nyitásra rend legyen.

A növények is éjjel növögetnek többet, a csendes sötétségben.

Mi ezt a csendet és sötétet hiányként élhetjük meg (Ó, mennyire így van ez!!), de ez a hiány kell!
Rendteremtés, növögetés, fejlődés, a gyökerek beállása...
Nézzük kockásan: az adatok helyreállnak, rendeződnek, minden bit oda kerül, ahol a legjobbat nyújtja.


2014. július 11., péntek

Kettősség (?)

Őszinte vagyok magammal.
Mással is.
Bár van, hogy nem veszek észre valamit, ami tán fontos, emiatt a tantusz a helyén marad.
Magyarul nem mindig látom a valót elsőre.
De amit látok, amit értek, azzal kapcsolatban igyekszem mindig őszintén beszélni magamnak, megláttatni magammal azt, amit az adott dolog mutatni akar.
Azt hiszem ha mindenki legalább önmagával szemben őszinte, és nem megy a saját értékrendje alá, akkor talán kevesebb muszáj kapcsolat születik majd.
Ehhez mondjuk fixen tudni kell, mi a jó a személynek, és mi az ami semmiképp.

Azt mondják ha nem keresed, megleled.
De viszont ha a rosszat keresed, akkor megleled, ugye?
Tudjuk: ördög a falon és hasonlók.

Akkor rakjunk már rendet!
Az igazit ne keresd, mert a görcsösségbe fúló keresés gátakat pakol eléd, a másik nem (illetve keresett nem) figyelgetése, a folyton ugrásra készség sem szül jót, talán elapróz, és még csalódottá is tehet.


Én megtaláltam.
Akkor már nem kerestem, illetve épp akkor mélypont-féle volt, nemet mondtam magamnak elsőre.
Mondván úgyis befürdök, mint mindennel.
Jó hogy esélyt adtam, nem ragozom.

Ami miatt feljött az én dolgom, az az, hogy Ő tökéletes.
Hibátlan.
Érzékeny, amennyire kell.
Férfias, amennyire kell.
Kemény, ha kell.
Magabiztos, normál mértékben.
Bizonytalan néha, ami gondolkodási készségre és önfejlesztő igényre utal.
Tetszik neki a határozottságom, a megmondó stílusom, de nem enged mindenben.
Azt hiszem ezt egyensúlynak hívják.
Én pedig tökéletesnek hívom.
Nekem mindenképp az :)

Viszont mint Átlag Lukréciának, sztereotíp ténsasszonynak, felbukkan néha a gondolat: mi lehet a hiba?
Valami csak van!
Olyan nincs hogy nincs!
Na és itt jön az, hogy ha elkezdeném figyelgetni, van-e hiba, keresem, kutatom azt a kis pontot, amibe belekapaszkodhatok, mondván semmi nem tökéletes, akkor azt hiszem találnék is valamit.
No nem azért mert mindenképp van valami rejtett cucc, hanem azért, mert aki bizonyítani akar valamit, és elég elszánt, annak sikerülni is fog.
Nem feltétlen a nagyvilág számára, hanem önmagának.

Most akkor válaszoljatok rá: van ennek értelme?
Kell keresni azt, hogy mi lehet a hiba?
Egyetértünk, nem kell.
Semmi hiba nincs, hisz nekem ez az egész pont jó.
Tökéletes.

Ami itt még elgondolkodtató, az az, hogy az igazit ne keressük, csak tudjuk mit akarunk, és az ne legyen annál több: számomra legyen tökéletes, és én az ő számára. Emellett higgyük: minden úgy fog történni ahogy kell, akkor, amikor kell.
Mikor minden kis elem a helyén van, akkor mindenképp összeáll a nagy kirakós!
Amikor pedig valami igazit lelünk, ne keressük benne a hibát, hanem fogadjuk el azt, hogy az univerzum tudja: mi kell nekünk épp ott, ahol vagyunk, mi taníthatja a legtöbbet épp akkor, abban a pillanatban, életszakaszban.

No és vannak olyan dolgok, amikre azt mondjuk egyszerűen:  
Ez ajándék....
Tudom...
Köszönöm...
Megérdemlem...

2014. július 10., csütörtök

Pólusok

Az agykontroll és hasonló jófajta irányzatok szerintem mindenképp csak útmutatók, kapuk, hidak.
Valahová vezetnek, jobb helyre viszik az életet, de semmiképp nem végcél egyik sem.
Nekem.

Az biztos, hogy nincs olyan, hogy csak pozitív gondolkodás.
Nem lehet, nem is szabad kiirtani a negatívat.
Kell a két pólus, hisz ilyen a Világ rendje.
Mindenből van kétféle.

A pozitív szemlélet arról szól szerintem, hogy ha felbukkan a negatív gondolat, érzés, akkor azt a helyén kezelve feldolgozom, megvizsgálom miért is jött, van-e helye, azaz kell-e vele foglalkozni, vagy csak valami kósza gondolat következménye?
Van hogy kell vele foglalkozni, hisz nem sikerülhet minden, vannak olyan terveink, álmaink, melyek sosem jönnek létre, és ha erőltetjük, akkor csak rosszat teszünk.
Ilyenkor a felbukkanó "nem fog sikerülni"-re, "tán nem kéne erőltetni"-re hallgatni kell.
Már amikor ez a helyzet.
Nehéz ám eldönteni, eléggé kell ismerni magunkat, a megérzéseinket pedig elfogadni.

A helyzet pedig az, hogy gyakorlatilag egyedül vagyunk.
Senki nem mondhatja meg, mi a jó nekünk, melyik úton kell végigmennünk a Walhallánk eléréséhez.
Pedig van mikor próbálják, hisz sok ember "jót akar", próbál segíteni.
De ez sokszor pusztán akaratátvitel lenne, hisz önmagunk körül forogva azt hihetjük, mindenkinek az a jó, ami nekünk.
Nos ez nem így van.
Nem kell mindenkinek kaviár.
De szaros gödör sem.

Az mondjuk segíthet másokon, ha szélesítjük a látómezőt előtte, ha perspektívát váltatunk vele, mert más oldalról mást láthat meg az ember.

Azt hiszem, mindig megvan a fele-fele.
A jó dolgokból, és a kevésbé jókból.
Nem hiszem, hogy bárki élete csak ilyen, vagy csak olyan.
Az a különbség, hogy mit látunk.
A szem előtti szűrővel mások csak a dolgaink, életünk.
Aki jól hangolja be magát, inkább azt veszi észre, ami épít.
Aki kevésbé ért a szűréshez, azzal előfordulhat, hogy minden rosszat észrevesz.
Figyelje mindenki saját magát, hogy el tudja dönteni, jó-e neki a maga beállítása, vagy át kellene hangolni.

Az én véleményem az, hogy ne lovagoljuk meg a problémát.
Illetve ha észrevesszük, hogy már a lovon ülünk, igyekezzünk leszállni róla, minél kevesebb sérülési lehetőséggel.
Mert előbb-utóbb ledob magától.

Olyan ez, mint Fodor Ákos pársorosa:

Betegségedből gyógyulj ki.
Vagy halj bele. 
Csak ne kényeztesd.

A probléma ugyanez.
Oldd meg, dobd el, ne lovacskázz vele.

Megvannak a feladataink.
Ami nem a miénk, azt kihúzza a lábunk alól az élet.
Van mikor az ember nem fogadja el, kapaszkodik a szőnyegbe, de az csak húzódik ki egyre inkább a lába alól. Vegyük észre, menjünk másfelé, vagy álljunk meg pár percre.
Majd jön a következő feladat, ajándék, megoldandó.

Nincs "mi lesz ha".
Most van.
Kizárólag.

2014. július 9., szerda

Alternatíva, és Budapest

Budapest valószínűleg biztonságos város.
Nézem a térképes turistát a Moszkva tér közepén, számolgatja a tízezreseit, gondolkodom, odamenjek-e, szóljak-e neki, nem kéne, de nem teszem. Mindenki tesz rá, nem állnak lesben hogy kirabolják.
Nem Harlem, bár érdekes hely, az biztos.
De lehet csak én vagyok túl vidéki már...

Ez látszik a tegnapi metrózáson is.
Megint turista, kérdezi merre menjen a Kálvin térre.
Keresem a kiírások közt, pontosan hány megálló, de nem látom.
Megkérdek két ott álló embert:
- Mi az új neve a Kálvin térnek?
- Nem tudom.- néz az egyik értetlenül.
Gondolom magamban, biztos Te sem a saját közegedben vagy, de akkor meglátom: az oszlop takarja a kiírást, az bizony még mindig Kálvin tér..egy megállónyira.
És a férfi is mondja:
- Szerintem ugyanúgy...
Sebaj, majd otthon röhögök magamon, segítek a turistanőnek, elmondom hány megálló, és ennyi.
Megköszöni, megy a dolgára.
Mentségemre legyen mondva, a Ferenc körút sem volt jó annak, ami, így lehetne akár a Kálvin térnek is más neve.




Fantázia játék

Mert el-el játszunk a gondolattal, milyen lehetett volna, ha nem a neten ismerkedünk, és elfogadjuk azt, hogy minden létrejön, ami arra rendeltetett. 


Az alternatív megismerkedés szerintem:

Imi zenét keresett a neten. Hallotta a rádióban.
Otthon, este, mikor kész volt mindennel, eszébe jutott, megkereste.
De véletlen nem a youtube keresőbe írta, hanem simán a google-ba. Az pedig feladott egy oldalt, melynek címe ez volt: "Élet a diliházban"

Már a cím is felkeltette az érdeklődését, a mellé csatolt fotón mosolygó nő volt látható, szimpatikusnak tűnt. Ráadásul kíváncsi volt, hogy miért jött ez fel a zenére.
Rákattintott.
Rögtön az első oldalon ezt olvasta:

"Ó, képzeljétek, találtam egy új zenét.
Nekem új, még nem hallottam, lehet száz éves ám ;)


 Olyan vidám, semmitmondó, mégis mindent elmond.
Tudjátok, én mindig szerelmes vagyok, legalábbis mikor nem vagyok magam alatt...
Igaz, tárgya nincs ám egy jó ideje, de hamarosan lesz, ezt érzem pár hónapja...

Most nincs, de az érzés a szívemben létezik.
Mikor ilyen zenéket hallok, előjön, ami nem rossz, csak kicsit mégis lehangol.
Az a tény, hogy nincs senki, néha fáj.

Mert ami bennem van, az a sokféle, mély és szép érzés, nem szabadna hogy elvesszen...

De néha úgy érzem egyszer végleg el fog veszni...
Mindegy, hagyjuk a nyafogást, hisz MOST, hogy hallgatom, ragyogok én is.

A reményem él, hogy talán a nagy mindenség nem azért adott ennyi szép érzést nekem, hogy csak vaktában küldözgessem az égre, a fákra, világba.
No és talán nem azért születtem, hogy hitvány, selejt kapcsolatok találjanak meg.

Azt hiszem a magam beállításait kell módosítanom, igaz, gyakorlom egy ideje.
De a lelki beállítások hetekbe, hónapokba telnek, mire fizikai szintre átíródnak....
Várok...
Közben zenét hallgatok, élek, nem teszek semmi különöset.
De a várakozás mindig ott van, és persze a félelem is...
Mikor rám néz valaki, azt hiszem rögtön látom érdemes-e visszanézni, vagy csak valami kósza jelzés: létezem.
Persze ez legtöbbször csak ennyi.
Mindig.
Létezem, nem vagyok vészesen ocsmány... :)

Leírom nektek, milyen is az, akire vágyom.
Tulajdonképp semmi konkrét, hisz azzal befürödtem...
Annyit akarok, hogy nekem való legyen, s én neki való legyek.
Engem várjon, én őt, ez derüljön ki hamar.

Férfias, ez fontos.
A hangja, az érintése, a tettei, kinézete: felnőtt férfira valljanak.
Hiába, nő vagyok, szeretem annak érezni magam.

A férfinak nem kívánok az anyja lenni, sem ágymelegítője, sem ivócimbije, sem az orvosa.
Írtam már, tán emlékeztek: rengeteg férfi elkezd 40 felett bomlani.
Ilyen-olyan bajok, apró, megoldható problémák, életmód váltással kezelhetőek lennének, de nem.
Kényelmesebb beteget játszva egy kis figyelmet kicsikarni.
Azt gondolom, aki erre rászorul, az nem szereti magát annyira, hogy én szeretni tudjam.

És itt a következő fontos pont.
Nem kell nekem szépfiú, nem kell hibátlan, piperkőc, túlápolt-tükörbámuló, csak egy igazi ember.
Aki ezt tudja, és elfogadja, önmagát a helyén kezeli.

Érzéseitől ne féljen, ne tartsa a szerelmet gyerekes, kamaszos hülyeségnek, vállalja amit érez.
Merjen beszélni róla, és az elvárásairól is.
Hisz néma gyereknek...
Milyen gáz már, ha utólag derül ki, ez így lett volna jó...

És akkor itt a következő pont:
Meg kell mindent rögtön beszélni.
Amint a probléma felmerül, pár életpercig lehet eltakarva, majd felszínre kell hozni, bármily fájdalmas is.
Enélkül csak gyűlne a szar a gödörben, és előbb-utóbb elöntené a kertet.

Férfi és nő közt rengeteg a különbség, nem csak az elsődleges nemi jegyekben.
Viszont amiben szerintem nem szabad különbözni, az pont az érzések kifejezése.
Sokan nem kapnak gyermekkorban elég szeretetet, kiherélik a fiúkat azzal, hogy a "fiú ne sírjon", "a férfi kemény", meg ilyenek.
A férfi nem az elfedett érzéseitől lesz az ami, nem az mutatja mekkora ász, ha mondjuk bunkó, vagy csak odalök annyit: "én is, de már mondtam."
Az eltemetett érzelmek csak bajokat szülnek, a ki nem mondott dolgokhoz hasonlóan.
Egyrészt bizonytalanságból fakad, másrészt azt szül.
Kinek kell a bizonytalanság?

Jó, jó, tudom: bennem is van, rendesen.
Dolgozom rajta, fontosnak tartom, hogy elfogadjam magam.

Arról nem szóltam, mert számomra nem az határozza meg az embert, milyen, mekkora családja van.
Szóval nem szóltam róla: fogadja el a sok gyerekemet.
Rumlis életemet.
Mert ezek vannak, nem takargatom, nincs zsákbamacska.

És nem, én nem az öt gyerekem vagyok, bár ők a legfontosabbak, de a jellememet, nőiségemet nem határozzák meg.
Szóval vannak, ott lesznek mindig, de azt hiszem ettől még tudok eleget nyújtani a majdani szerelmemnek.

Ennyit erről drágáim, megint szerelem-hiány volt a téma, mint oly sokszor mostanában, de vissza fogjátok még sírni, mikor eljön, mert akkor másról sem fog szólni a blog :))))"

----------------------------------------
Nos, Imi ezt olvasta.
Elolvasta többször is, szinte el sem hitte, hogy ilyesmit lehet találni a neten, nem társkereső felületen.
Látta van kapcsolatfelvételi űrlap, van hozzászóló felület, és bár még nem tudta mit és hová fog írni a blog írójának, de abban biztos volt: fog írni...

2014. július 7., hétfő

Érdeklődés, látás, utak

Most minden út ODA visz.
Hozzá.
Minden gondolatsornak Ő a végső lezárása.
Érthetően: végiggondolok egy világ-részt, egy emberi viselkedést, szociológiai dolgot, és ezeknek a végén is Ő van.
A szerelem, a szerelmünk jut eszembe.

Pár napja, ugyanazon a napon két eltérő véleményt kaptam a blogról:
*Jó, mert látszik és átjön a boldogság, lángolás, kiegyensúlyozottság, harmónia.
*Nem jó, mert csak a szerelemről szól. Unalmas.

Gondolkodtam, tudok-e, kell-e változtatni.
Nos, nem tudok, mert arról tudok írni, ami érdekel, olyan szavakkal, amik jönnek.
Sokszor nem is tudatosan írok, csak megy a kezem.
Van már saját felületünk arra, hogy a hosszabb, magán jellegű gondolataim leírjam, de az kettőnké.

Ide más kerül.

A szűrő a szemem előtt, amivel a világot nézem, látom: szerelem.
Az érdeklődésem a muszáj dolgokon kívül és a gyerekekkel kapcsolatos dolgokon kívül: szerelem.
Útjaim, gondolataim: Ő

Csinálom a munkám, végzem a dolgom, de Ő ott van.
Ha fizikálisan nincs, akkor is ott ül s néz, áll mellettem, hallom a hangját, de ez szerintem normális.
Összefonódtunk, millió szállal kapcsolódunk, és ez egyre több lesz, a szálak egyre erősebbek.

Már 5 hete tart, ami kimondva, kívülről tán nem tűnik soknak, de benne lenni más.
Mindennek el kell kezdődni egyszer, nem akar senki sietni, és nincsenek fix szabályok.
Sehol nincs törvény arra, hogy így érezni csak x hónap után lehet, és ennek vagy annak ekkor kell eljönnie.
Mi sem tervezünk napra, naptárra, minden úgy lesz, ahogy jön, és ahogy mindenkinek jó.
Így érzünk a 2.-3. nap óta, csak akkor még blokkok voltak.
Nem engedtük el elsőre az összes érzést.
És még mindig mélyül, fejlődik az érzések milyensége.

Meséltem Neki arról, hogy mikor eldönti az ember, hogy kimegy a világba, lebontja a falait, akkor az a világ reagálásán látható.
Az addig észrevétlen embert elkezdik megnézni, néha megakad rajta egy-egy tekintet.
Legalábbis több, mint addig.
Én is voltam láthatatlan, majd lettem látható, és most, hogy bezárult egy köröm, középen vagyok.
Látható vagyok, de láthatóan foglalt.
Megakad egy-egy tekintet, de nem "úgy".


A boldogtalanság masszában tartja az embert.
Szürke, sötét, pacaszerű massza, a bent lévő pedig csak van.
Fizikailag létező.
Aki ezt ledobja, lemossa, elkezd kinyílni, virágzani.
A massza eltűnése után tisztul az aura, benne tisztul a személy.
Erre sokan felkapják a fejüket.
A masszában élőket pofon vágja, a tisztultak szinte ismerősként üdvözlik.
Ez viszont mindenkinek saját útja, saját döntése, mit enged be az aurába, akarja-e a masszát, vagy inkább ledobja.

Írtam már:
Ledobni, lemosni annyit jelent többek közt, hogy a szépség mellett nagyobb utat talál a fájdalom is.
Hisz a boldogtalanság-massza megvéd a nyilaktól, gonosz szavaktól.
Valamennyire.
Ha nincs massza, azok is könnyebben átjönnek.
De elég tudatossággal ezt lehet kezelni, tudva mi az, amivel kell foglalkozni, és mi az amivel nem.
Megint csak saját szűrő működhet, kit mi bánt, kinek mi az, ami nem elviselhető.
A masszával együtt emberek is el fognak tűnni az életünkből, hisz hasonló a hasonlót vonzza.

Én úgy látom, de hangsúlyozottan csak az én lelki képernyőmön van ez így, hogy most, mikor ráleltem, az aurám, a köröm lezárult. Rugalmas, bejöhetnek rajta emberek, barátok, család, de AZ a része zárva van, abban csak egy ember van, ő járhat át rajta.
Mikor milyen a rezgésünk, annyira vagyunk egymás aurájában.
Nálunk általában ezek a hullámok, rezgések nagyon jók, tán egy-egy fáradtabb napon volt lassulás, így mindig OTT vagyunk egymásnál.

Ez:



Csak így, unalmasan :))))

2014. július 3., csütörtök

Barát-adagok

"Maga a legérdekesebb barát-adag akivel találkoztam." mondja Edward Norton Brad Pittnek a Harcosok klubjában.
Utazások során mindenből kis adagot kapunk.
Emberekből is.
Akikkel összekerülünk, beszélgetünk, és igazából ennyi.
Nem érdekel honnan jött, nem érdekel a családja, nem kérdezek, csak meghallgatok, válaszolok, mondom ami eszembe jut.
Mindegy miről beszélünk, csak elmenjen az idő, lehetőleg minél érdekesebb dolgokról társalogva.
Ha akadozik, ha nem érdekes annyira, udvariasan odébb lehet menni, abba lehet hagyni.
Nincs tét, nincsenek szerepek, nem kell megfelelni, magunkat adjuk.

Lehet ezt a módszert érdemes lenne átvinni a mindennapokba is, és levetni végre a sok év alatt megépült, megvastagodott álarcokat.

Én nem szeretem a játszmákat, a szerepeket.
Beszélgetni viszont szeretek, de látom, sokaknál az őszinteség nem tetsző dolog.
Heni a társadalom azon része, ami furcsa - írtam le nemrég valahová.
Én így érzem, de nem zavar.

Mert szerencsére vannak más furcsák is, általában hasonlót a hasonlóval párosít a sors, akár mint barátokat, akár mint párkapcsolatot. De persze ez sem recept, mert az ellentétek is vonzódnak egymáshoz, amiről sokszor kiderül ám: nincs is akkora különbség :)

2014. július 1., kedd

Ha...

Ha 20 éve azt mondja valaki, 40 évesen 5 gyerekem lesz, nem hittem volna el.

Ha 10 éve azt mondja valaki, hogy 9 év múlva nem kettő, hanem öt gyerekem lesz, és épp túl leszek még egy hosszú kapcsolaton, nem hiszem el.

Ha 6 éve azt mondja valaki, mikor tudatosult bennem az érzelmeim hiánya, hogy ez még öt évig nem vezet sehová, nem hiszem el.

Ha 1 éve azt mondja valaki, hogy 1 év múlva találkozol az igazi szerelmeddel, hittem is volna, mert hinni akartam benne, meg nem is, hiszen még gödörben voltam.

Nem folytatom, mert nincs tovább.
Mondhatnám, hogy ha 1 hónapja azt mondja valaki, mikor Szili ballagására bandukoltam, hogy az a férfi, akivel már egy levelet váltottunk lesz a szerelmem, elhittem volna.
Mert a gödör már messze volt, már kint voltam, sőt: szuper lelkiállapotban voltam.
Nagyjából.
De másnap este már tudtam, vagyis erősen sejtettem, hogy itt bizony már nem a barát-vonal van erősítve.
Itt kérem komoly érdeklődés esete forog fent, részéről is, részemről is.


Ezeket a dolgokat nem KELL előre tudnunk.
Mert egyrészt hihetetlenek, másrészt ha az akkori gondolatmenetbe nem férnek meg, akkor teszünk ellene.

Lehet ha másképp csinálok dolgokat, máshol lennék.
De ezt eddig sem kívántam, mikor a legrosszabb volt akkor sem, és most sem.
Nem változtatnék a múlton semmit, és a jövőt sem akarom tudni.

Azt akarom egyrészt mondani, hogy bármilyen rossz, bármilyen kilátástalan, és hihetetlen egy jobb jövő, nem szabad feladni. Tudni kell mit akarunk, és menni előre.
Azt hiszem nem először írom ezt le.

Másrészt azt akarom mondani, hogy 1 hónap!! :))


Ma 1 hónapja ismerkedtünk meg!

1 hónapja költözött be az életembe a tiszta és szép szeretés, a kiegyensúlyozott és egyenrangú kapcsolat.

A szerelem.

Ha bármikor ezelőtt mesélt ilyenről valaki, azt sem tudtam miről van szó!
Mese volt, tündérmese.
Most abban élek....