2014. július 15., kedd

44...

1,5 hónap...
44 nap..
1056 óra...
63360 perc...
kb. 300 óra beszélgetés....
kb. 200 óra röhögés...
égen a csillagnyi szerelem molekula...

Az idő pedig oly relatív dolog!
Nem csak a szenvedés láttatja hosszabbnak az órákat, perceket, hanem mikor jó, sőt nagyon-nagyon jó, akkor is valahogy lassabb, többnek tűnő.
Ehhez persze kell a mostban való lét.
Ez nekünk jól megy.
Nem azt nézzük, mikor lesz vége, mikor kell menni, hanem éljük ami van.
Ez nagyon jó.
Így csinálunk egy órából százat.

44 nap...
Sejtem, sokan gondoljátok: mit akarnak ezek?
Majd ha leéltek együtt ennyit meg annyit, akkor legyen nagy a szájuk, beszéljenek csillagokról, egymást meglátva kisütő napról, áradó melegségről!
De én nem értek egyet.
Ez is a pipálgatás, a nem létező checklist része lenne.

Tudjátok, a kapcsolat elején kérdezget az ember:
- Hol születtél?
- Hányas lábad van?
- Kedvenc zene?
És a többi.
Ugyanilyen:
* első randin csak beszélgetés
* másodikon csók, kézfogás
* a harmadik, x-edik randin szexelni kell,
* ha már egy hónapja együtt vagyunk akkor bemutatni mamának, családnak
* fél év után komoly dolgokról beszélni
De igazából nem tudom hogy megy ez.
Nem olvasok ilyen regényeket, nem éltem így soha, csak tudom hogy van aki chechklist-tel a fejében működik.

Nos, ismétlem, mi nem.

Azt csináljuk amihez kedvünk van, ha valakinek valamihez nincs, akkor azt nem.
Beszélünk mindenről, konkrét tervekről, közeli és távoli jövőről, de semmiképp nem napra, órára tervezve őket.

Azt sem hiszem, hogy a bajok kovácsolnak igazán össze két embert, hisz akkor az első nagy szikláknál nem menne szét annyi kapcsolat...
Mindig fontos a másik mellett állni, akkor is ha csillámpor van az égen, akkor is ha szartengerben úszunk.
Ez nem egyfajta kötelesség, nem arról szól, hogy nem akarom de csinálom mert kötelező, hanem mindenképp belülről kell fakadnia.
Nem azért megyek ki elé a vonathoz esőben is, mert elvárja, hanem mert így akarom.
Ha nem akarom nem megyek, és akkor sincs semmi.
Nem azért kelek korán és kísérem az ajtóhoz mikor munkába indul, mert neki ez kell, hanem mert akarom.
Ő nem azért foglalkozik a gyerekekkel hogy bevágódjon, hanem azért, mert ő akarja.
Ezek szerintem nagyon fontos dolgok.
Azok, amiket mindenki akar, ami mindenkinek jó.

Úgy gondolom, nálunk a gyerekszám miatt nem is lehetne ennél lassabb, kevésbé intenzíven haladni a családi életben.
Nem hoztam volna haza a gyerekekhez akárkit.
Olyat, aki nem komoly számomra, én az ő számára, semmiképp.
Nem lenne helyénvaló.
De Imi is megmondta az első idelátogatás előtt: a gyerekekkel nem lehet játszani, az ő érzéseikbe nem lehet belegyalogolni. Nem is jönne, ha nem lenne komoly a kapcsolatunk.

És a gyerekek nem fogják visszafogni magukat.
Ők aztán mondják ami eszükbe jut.
Mint Lívia a dokinál.
Nem voltam itthon, szögbe lépett, Anyu a barátnőmet kérte meg, vigye le a háziorvoshoz. Kipucolták a sebet, Kati elment tetanuszért a patikába, Lívi maradt az asszisztenssel. Aki kérdezte:
- Anya hol van?
- Elment Imiért.
- Ki az az Imi?
- Ő lesz az apukám.
Mert neki két apukája van.
Megmondta :)

44 nap...
Imi nemsoká ennyi éves...
Kábé még ennyi évet szeretnénk együtt...

3 megjegyzés:

  1. Nagyon örülök a boldogságodnak - és igen: élvezzétek minden percét! :)

    VálaszTörlés
  2. Úgy legyen! :) (utolsó mondatod) Eszter

    VálaszTörlés

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.