2014. július 29., kedd

Reményekről, Igaziról, Esélyekről

Szeretek írni, még ha tudom is: sosem leszek ezért fizetve, annyira nem megy ez nekem, de azért szerethetem.
Amikor elkezdte olvasni a blogom, azt mondta: ne hagyjam abba, jól írok, kell az embereknek olvasni azt is, hogy van remény. Mindenképp folytattam volna ám, csak nem terveztem meg, merre megy az irány. Amúgy sem szeretem az irányított, téma kategorizált írásokat, a magam részéről, tollából, én csapongok, azt írom ami eszembe jut. Ahogy én akarom, amire ihletem van.
Most a szerelmünk adja az ihletet, az határozza meg a látásmódom.

Kedveseim!

Van esély...

Mert mi mindketten tudjuk, milyen a reménytelenség érzése, milyen az, mikor rohadtul nincs jövőképed, mikor úgy kelsz és fekszel, hogy mégis, mi a fasznak van ez az egész??
Elfogadjuk, hogy valamiért itt vagyunk, megpróbáljuk szeretni magunkat, az életet önmagáért, olyannak, amilyennek kaptuk.
Persze mindig próbálva változtatni, jobbá tenni, jót látni benne, mert hisz van.
Élvezzük az életünk, nevetünk, sírunk mint mindenki más.
Történnek velünk mindenféle dolgok, magyarul élünk, normálisan.
De társtalanul.
Ami azért elég fontos része az életnek, a párkapcsolat.
Kell hogy szeressenek, hogy szerethessünk.
Lehetőleg feltételek nélkül és korlátok nélkül.

De tudjátok...
Van remény....

Bátran helytálltunk akkor is, mikor már végét járta az erőnk, mikor már letettünk arról, hogy valaha is lesz egy olyan ember, akinek pont az a csomag kell ami mi vagyunk.
Igen, mindketten így voltunk vele, mindketten nagyjából hasonló időben jutottunk el ide, nem véletlen ám ez a kapcsolat.

De receptet nem tudok adni.
Csak arról beszélni, mit gondolok én.
Az nem szentírás ám...
Azt hiszem nagyon fontos, hogy letisztuljanak a dolgaink.
Normális kapcsolatot szerintem nem lehet a másik, régi partner mellől kezdeni, csinálni.
Elsőnek EZT kell tisztázni, mármint az életünket.
Akkor is, ha ez azzal jár, pár hónapig, évig egyedül kell lenni.
Higgyük el, csak addig, míg meg nem érünk a párunkra, míg le nem tisztulunk hozzá eléggé.
Azaz takarítani kell.
Fizikálisan és mentálisan is.
Ez az én módszerem.
Ha bajom van, pakolok, rendszerezek, selejtezek.
Mindenhol.
Azt hiszem a régi szennyel borítva nem látszódunk, nem fogunk tiszta, rendezett kapcsolatot találni, mert nem készültünk fel rá.
De amint igen, akkor el fog jönni.

Azt viszont nem hiszem hogy el kell jutni bármilyen zen mester-szintre, hogy az érett alma az ölünkbe hulljon.
Mármint nem hiszem, hogy a rezgéseinket ilyen vagy olyan szintre kell állítani, stb.
Nem tudom tényleg el kell-e jutni oda, hogy már ne is kelljen, mert hazudnék ha azt mondanám, ELŐTTE volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe: "
Szar ez így, jöhetne már.
De talán majd ma.
Vagy holnap."

Igen, társas lény vagyok, nem akartam soha egyedül megöregedni, egyedül átvészelni a gondokat, egyedül örülni.
Nekem társ kellett, a nagybetűs TÁRS.

Azt viszont bizton állíthatom, hogy megalkudni nem akartam. Volt egy elképzelésem arról, mit akarok a társamtól, milyen legyen, milyen ne legyen. Ahol eleve nem érzem azt a bizsergést, azt hogy Ő AZ, az egyszerűen nem kell!
Volt egy-két ilyen, és egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, hogy hátha jó lenne ez, próbáljuk meg.
Nem!
Nem alkuszunk.
Vagy Ő, vagy senki.
Én igenis hiszek a nagy Ő-ben, az IGAZI-ban.

Vagyunk mi, akik tényleg PONT egymást kerestük. Ez egy fantasztikus, és még kicsit mindig hihetetlen érzés, felfoghatatlan maga a TUDAT.

Egy ember, akivel pár mondat, pár levél után rögtön tudtuk a másikról: Ő AZ!!!!
Persze sok mindenen kell még dolgoznunk, sok seb van még a lelkünkön a régmúltból, közelmúltból, de tesszük, és tisztulunk mindketten. Nem csak szerelme vagyunk a másiknak, hanem akár sötét szoba is, melynek beszélhetünk, mert hallgat és nem ítél.
Pszichológus, aki csak kérdez és meghallgat, hagyva hogy magad jöjj rá...
És az a fajta terapeuta is, amelyik szemedbe mondja: hülye vagy bazmeg!! Gondolkodj már!!

Kellenek ezek, mint ahogy a féktelenül vidám pillanatok, a gondolkodós, fáradt és csak beszélgetős esték, nappalok is.
Nincs olyasmi amiről ne beszélhetnénk.
Őszintén, kendőzetlenül.
Nincs olyan felmerülő probléma, amit ne oldanánk meg.
Nincs olyasmi, ami kikezdheti ezt a szerelmet, kapcsolatot.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Heni! Teljes szívemből kívánom Neked, hogy így legyen!:)
    Judit

    VálaszTörlés
  2. Sok erőt ad, ha ilyesmit olvasok, de ugyanakkor fájdalmat is érzek, hogy nem élem át. Nálam ez úgy van, h általában élem az álmot, de vannak szakaszok, úgy félévente, amikor kibukom, mert nagyon rossz egyedül, és még rosszabb tudni, hogy még sosem éltem át ilyesmit, tehát honnan tudom, hogy van ilyen??? Vhol a lelkem mélyén tudom, de tele vagyok kétséggel, hogy akkor nekem miért nem lehet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Nálam ez úgy van, h általában élem az álmot, de vannak szakaszok, úgy félévente, amikor kibukom, mert nagyon rossz egyedül, és még rosszabb tudni, hogy még sosem éltem át ilyesmit, tehát honnan tudom, hogy van ilyen???"
      És akkor letargikus napok vannak, üvöltő kérdések a fejben, némaság mindenhonnan, de újra felkelsz, mert ilyen vagy. Nem adod fel, akkor sem ha száz évig küzdesz valamiért.
      Sok mindenben hasonlóak vagyunk, gondolkodásban, stb. Mármint Veled, Eszter..
      3-5 év múlva azt hiszem másképp kávézunk majd...
      <3 <3

      Törlés

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.