2014. augusztus 28., csütörtök

Komfortfokozat, új dolgok, alkalmazkodás

Mindig alkalmazkodni az adott helyzethez...
Alapvető társadalmi, emberi dolog, még ha sokan nem is így látják.
Nem is tudom..
Valaha én is úgy gondoltam, nehogy már! Alkalmazkodjon hozzám a világ, akinek nem tetszik, hagyjon is békén!
Gyakorlatilag semmire nem is mentem ezzel :)

Már másképp gondolom, de hát a lassan érő gyümölcs is csak beérik egyszer...
Sok minden történik velünk, mindig alakítja az utunkat  sokféle behatás. Persze minden csak döntés, minden csak annyira befolyásolja az életünket, amennyire hagyjuk. Vannak akik előre eltervezik, mikor mit és hogyan fognak csinálni, megélni, és ebből jottányit sem engednek. Ha a sors rámutat, ez bizony nem így jó, azaz elébük dob valami más lehetőséget, más utat, akkor ezek az emberek gyakran úgy döntenek, ezt semmibe veszik és a maguk meghatározta úton mennek mégis. Akkor is, ha folyamatosan jönnek a jelek, a buktatók, a másik, jó útra mutató táblák.
Van aki pedig csak megy, és amerre út nyílik, arra folytatja.

Nem mondom hogy ez az utóbbi könnyebb, hisz az, aki mindent meghatároz előre, nem is enged a "meglepetéseknek", nem hagyja hogy befolyásolva legyen, nincsenek kiugrások, minden halad az útján. Magyarul a komfortzónát sosem kell átlépni, nincsenek fájdalmak, csak az előre meghatározott útvonal.

Aki pedig semmit az égvilágon nem tervez meg, annak folyamatos meglepetés és véletlen az élete. Megvannak a vágyak, ez kell vagy az lenne jó, de nincs rajta görcsölés, ami jön jó, ami nem, az nem az enyém. Persze mikor megvan a vágyott, a rég megálmodott, akkor még mindig így folytatódik, nincsenek előre tervezett napok, hetek, csak főbb irányvonalak, és a napi történésekhez való alkalmazkodás.
Nem egyszerű.
Mindig érnek új behatások minket, nem ritkák az olyan helyzetek, amik újak, sosem voltak még. Ezekhez alkalmazkodni kell, be kell építeni az életbe, rutinba ami olyan, de helyt kell állni, egyszerűen csak ennyi.

Már nem várom a világtól hogy igazodjon, már réges-rég nem vagyok királylány, és még boldog is vagyok.
De alkalmazkodni az újdonságokhoz nekem nem könnyű. Nem mondom hogy nehéz, mert az már más kategória, de nem könnyű, az biztos.
Ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek, a kettő közt meg legyetek boldogok! Ezt Eszter írta a blogján, nem biztos hogy ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt, no és engem megfogott :)

No és a bátorság, amiről ugye tudjuk, hogy nem az a bátor, aki nem fél semmitől, hanem az, aki fél, de ennek ellenére cselekszik, mert a célok eléréséhez cselekedni kell, és kilépni a komfortzónából.

És igen, nem könnyű, mert a komfortzóna finom, meleg, puha, ami pedig kint van, az ismeretlen. De az ismeretlen annyi jó kis titkot rejt magában, izgalmassá teszi a létet. Legalább történik valami, bármennyire fontos is a behatárolható megszokás, kellenek az új dolgok. Akkor is ha könnyekkel járnak együtt, mert nem mindig csak a cipőm lecseréléséről szól ez, hanem arról is, hogy a teljesen új életem bizony úgy ahogy van, teljesen új. De ez csak az én példám, én pedig általánosságban írtam erről, mivel itt a házam táján semmi említésre méltó nem történt.
Zajlik az élet, a két folyómeder összesimul, a parti sziklák közül néhány becsobban a vízbe, néhány ott marad, de most már az egyesült vízrészecskék mossák és alakítják őket a továbbiakban :)

2014. augusztus 25., hétfő

Szemüveges kalandok, avagy hogy próbálnak hülyének nézni

Az egyik nagy-nagy optikai-szemüvegszalon üzletlánc adott üzlete a helyszín.
Szereplők:
Imi, aki csak úgy, üvegbetéttel (nem dioptriásan) óhajt szemüveget venni,
Heni, a kísérője
eladó, neve ismeretlen.

Kiválasztottuk a szemüveget, majd jeleztük: megvennénk, csak így, mezítlábasan, dioptria nélkül. Az eladó egy pillanatra nem értette mit akarunk, de itt még működött az agya, és hamar helyreállt. Szóval csak úgy utcára, mert bejön.
Becsomagolta, elkérte az adatokat, számlát állított ki.
Fizettünk, kártyával.
Majd jeleztem, a feliratokat le kéne szedni róla, a szemüvegről.
Csaj kihúzza a tokból az okulárét, majd mondja:
- Leszedtem.
Érthetően: kihúzta a papírtokból, ránézett, és úgy mondta. Oké, én magam nem láttam be a pult mögé, elhittem neki. Mindent megkapunk, miután fizetve a termék, távozunk a boltból.
Imi felvenné a szemüveget, de örömmel tapasztaljuk, az üvegen a márkajelzés ott van. Kapirgálom óvatosan, nem jön. Mondom vissza kéne vinni, mert ez kurva nagy gáz. Nem tudod hordani, mert zavaró a felirat.
Visszamegyünk.
- Legyen szíves, ez itt mégsincs leszedve.
- De ezt nem is lehet. Ez csak akkor nincs ott, ha vesz bele lencsét is.
- Igaz, jeleztük, utcai használatra kell, meg azt is, hogy szíveskedjen leszedni, de nem tette meg. Ön szerint hogy lehet így hordani? Feleslegesen pedig nem veszünk lencsét, tízezerért.
- De mire kell? A rendőr megtévesztésére?
Itt én estem ki az agyamból egy pillanatra.
- Nem, csak utcára, mert tetszik. (Ó hogy azt síkagyú pina agyadat bazdmeg! Rendőr ellen, mi??)
- Le lehet mosni lakklemosóval, vagy alkohollal, de lehet hogy homályos lesz.
- Tényleg? Hordásra alkalmas állapotban pedig nem lehet eladni? Akkor visszáruzzuk, mert ez így hordhatatlan, nem kell.
- Jó, hívom a főnököt, mert nem visszáruzhatok.
Főnök kinyomja mint a pattanást, a kommunikáció itt véget ért köztük. Szuper kis bolt, mit ne mondjak. Életrevaló eladó, helyzet magaslatán lévő főnök.
Nem visszáruzhat, a főnök szabin van, meghalt a dolog.
Jön a tanuló csóka, majd ő lemossa.
Kiszedi a lencsét a szemüvegből, majd mosogatja.
Sikerül is neki, de ahogy a lencsével játszik, az berepedezik.
Sebaj, ő majd megoldja:
- Itt van, lemostam.
Kézbe veszem, jelzem neki:
- De repedezett, hordhatatlan.
- Ilyen volt.
- Na ne nézzen hülyének, nem volt repedt, fél órát a kezünkben volt fizetés előtt, észrevettük volna. (A büdös picsába, miért ilyen faszok ezek??? Miért próbálkoznak??)
- Nem kérjük, köszönjük.
Csóka elmegy, elővesz egy ugyanolyan lencséjű szemcsit, kicseréli, lemossa, nincs repedés, nincs márkajelzés, varázsolt nekünk egy hordható szemüveget.
De hogy oda többet soha, az tuti!!

Mindegy, megoldódott, a balhét sem vertem ki, visszafogtam magam, egészen kisasszonyos volt a modorom.

Amúgy a bolt a Kökiben van, és voltam egyben a Boráros téren is, ahová bementem, jól hallhatóan köszöntem, de a 20 éves eladó nem tudta megoldani a másik vevővel való foglalkozás közben, hogy visszaköszönjön, ki is fordultam az üzletből.
Azt hiszem nem kérek sokat...
Mi, vevők nem kérünk sokat...
Köszönés, normális kiszolgálás, nem olyan, mint oly sok helyen tapasztalható mostanában, hogy amint fizettél, takarodj! Rápakolja a tiédre a következő vevő áruját, te már nem létezel.


De hogy legyen valami szép is, egy esti dunai kép huszadikáról, és egy másnapi Libegős.





A ráadásban Mi a Libegőn és a János hegyi kilátónál :)



2014. augusztus 18., hétfő

Meglepi

Történt, hogy 8 nap nemtalálkozásra készültem előző vasárnaptól számolva.
Majd szerdán egy napközbeni beszélgetésnél elhangzott:
- Szombaton ajándékot kapsz.
- Mégis hogy, ha hétfőn talizunk?
- Futárral..
- Szombaton?!?
- Persze...
- Mi a meglepi??
- Nem mondom meg :)

És ennyi.
Majd telt a nap, beszélgetések, eljő az este, és olvasom az üzenetet:
"SZOMBATON MEGYEK!!!!"
Mondanom sem kell, nagy volt az örömöm :-)

És mennek a napok. Jön a péntek, amikor is elhangzik:
- Még nem tudom kell-e vasárnap dolgozni.
- De azt mondtad csak szombaton dolgozol, akkor most?
- Ilyen akármikor lehet, menni kell, nincs ellenvetés.
- Jó, ezzel nincs akkora bajom, mikor majd együtt lakunk, és minden nap látlak!
És most is túlélem, hisz eleve hétfőről volt szó, de fuck építőipar!

Na ez mondjuk már péntek délutánra kiderült, nincs vasárnap. Szombat este érkezik, a vasárnapra tervezett szülinapi meglepit megejthetem :-)
Megbeszéljük pénteken, mikor a buszon hazafelé tart, hogy nem fog este 10-ig ráérni, menni kell valahová, szóval csak akkor beszélünk pár percet, aztán alvás.
Jó, megértem.

Megy az este, olvasok, 8 óra, lassan álmosodom, de nem vészes. 8 óra 20 perckor, mikor a pesti 7 órás vonat ideér, furcsa érzésem támad, elkezdek gondolkodni.
Mit is mondott? Ide megy, ezt csinálja, de túl sok volt az infó.. Túl sok a kérdés "10-kor még fent vagy, ugye?" és a háromszor elhangzó kérdés, meg a sok infó ugyanarról, az mindig gyanús...
Végignézek magamon: rend van, csak hajat nem mostam, már megyek is.
Mert érzem: EZ a meglepi...
Jön...
Hajat mosok, száritok, ledőlök.
Gondolom magamban, a kutyák majd elárulják mikor ideér.
De nem :-)
Már nem árulkodnak, megszokták, nincs ugatás, csak az ajtó nyitása döbbent rá: működik a szenzorom <3
A szülinapi surprise party pedig szombatra került át :-)
 Azt azért leírom, bár sejthetitek: nagyon örültem, felhőtlen volt a mosolyom, imádom az ilyen meglepiket, és Imit is :)

Pár kép a közelmúltból:

A szülinapi meglepi, a meglepődött, és a torta:


Múlt heti hajózás, a híd alatt...:
 
 Ourselfi:


Hmmm....
Tegnapi acsai felhők:

 

2014. augusztus 15., péntek

change myself

Én már tudom, milyen is az, mikor napról napra új dolgokat tanulok magamról, és írok át régi véleményeket, hitmorzsákat.
Például azt, hogy mindig meg kell maradni annál az egyéniségnél, ami az enyém, nem változni a másik miatt, másikért.
Nos, még mindig úgy gondolom, hogy ha Ő mondaná: ez vagy az nemszeretem dolog, változz meg, akkor az bizonyos szinten érdekes lenne. De ha csak annyi van, hogy magam is látom: ez így nem mehet tovább, mert régi berögződés, nem igazán jó, le kellene dobnom, akkor a változás üdvös.

Ha a partner csak elvenni akar, csak az előnyeink kellenek neki, akkor meghalt az egész, sőt meg sem született. Csak valahol az agyunk hátsó zugában, vagy álmainkban.
És persze mint oly sok minden, ez is árnyalt, finom dolog.
Mert egyrészről ott van az, hogy ilyen vagyok, így ismert meg, ilyennek szeretett meg, stb.
Ez nekem mindig olyan ötéves gyermeki megnyilvánulásnak hatott, most is úgy hatna ha hallanám.

Mert a szerelem finom dolog, lassan, észrevétlen csiszolódunk, alakulunk, formáljuk egymást.
Tudjátok: víz és szikla.
Mindkettő erős, megingathatatlan.
A víz ugyan terelhető, és a szikla is faragható.
De az már csak az emberi "mindenbe bele akarok szólni", "mindent szabályozni akarok" irracionalitás.
Mert az a szép, mikor a szikla magától ad helyet a víznek, a víz pedig finoman, észrevétlenül koptatja, alakítja a követ olyanná, ami mellett békében el tud folyni.

Eszembe jut a rossz és a jó pedagógus.
A rossz csak leadja az anyagot, rutinosan, tényekre koncentrálva. Feladja a leckét, a tanulnivalót, majd kikérdez.
A jó pedagógus pedig érdeklődést csihol, érdekeseket mesél az anyagról, az is felkapja rá a fejét, aki lélekben nincs is az órán. Otthon utánanéz, lecke közben új dolgokra jön rá magától, mert az anyag nem a fejében hanem a szívében eresztett gyökeret. Magyarul érdeklődés született, megismerni vágyás, és változás iránti vágy.

Mert a tudás birtoklása is egyfajta ön-változtatás. Mert az új anyagnak helyet kell csinálni, időt szánunk a megismerésére, utánaolvasásra, és az új tudásanyaggal való élet már egy ici-picit más élet. Minden egyes újonnan megtanult, megismert dolognál így van ez.
Azt hiszem aki sosem akar változást, az minden tudást kizár az életéből.
Tudjátok: a "jó ez így nekem" ember.
Képzeljük el a "jó ez így nekem" embert partnerre találva.
Semmi de semmi változás nem kell neki, a másik igazodjon hozzá, elmondja előre mi hogy van, és másképp nem lehet!
Különben kalap-kabát!
(volt ilyenhez "szerencsém": vasárnap anyámmal megyek templomba, utána rántott húst eszem, és anyámat nem hagyom itt egyedül, nem költözöm sehová--nem vele élt, csak egy városban, a fickó 41 éves volt...)

Sokan azt szeretnék, ha a világ igazodna hozzájuk.
Ha fel kell kelnem, keljenek ők is, ha én szívok, szívhatnak ők is.
Kiabál az utcán, hangos a zenéje, mások ablaka alatt telefonál, visszhangosan, mondván: viseld el, ez van. Kapcsolataiban sem más, azt mondja: ezt akarom, oda megyünk! Erre vágyom, ezt eszünk! Vágyom rád, vetkőzz! A másik nem számít.

Ők az elvevő emberek.
Nem adnak, csak követelnek.
Otthon, munkában, a világtól.
Persze a normális elsőre tán észre sem veszi, nem reagálja le, hogy itt bizony parazita nyomul.

Hanem kérik (követelik), ő pedig adja.
Mikor már észreveszi, addigra az elvevő bemelegedett, már nyeregben van, már irányít. Nem akarja kiadni a kezéből a megszerzett dolgokat, harcol értük. Azért, ami sosem volt az övé, mert eleve közös döntésből kellett volna születnie. Akár annak, hogy hallgathat-e hangos zenét (én a szomszédtól megkérdeztem, zavarja-e az időnként bekattanásom, potméter csavargatás, de nem zavarja, és nincs olyan gyakran), vagy akár annak, hogy mi legyen a vacsora. És persze apró dolgokban lehet kétfelé menni, de nagyobb dolgok már mindenképp két ember egálját kívánják, illetve ha az egyik nem, akkor ahhoz kell igazodni. Mert egyébként erőszak lesz belőle.

Visszatérve az elejére, minden változás jó.
Amit mindenki akar, ami mindenkinek üdvös.
Aki változást akar, kezdje önmagán a műtétet.
Én már tudom, jó az, mikor a másik tükrében felfedezzük: ez biza régi dolog, épp ideje levágni magamról!


2014. augusztus 14., csütörtök

Mai világ

Tollampapírom ihlette a bejegyzésem, de nem úgy.

Nekem sosem szól be senki, hogy túlzásba viszem a telcsit, netet, ilyesmit.
Pedig sem újság nem forog a kezemben, sem a tévé távirányító.
A netről tájékozódom, hírportálok, facebook, semmi toxikus.
Miér is jó?
Mert eldönthetem, mit akarok elolvasni, úgy, hogy közben nem kell hallgatnom Antónia aggódó hangját, látnom Szellő mosolygó tragédia közléseit, és bátran elkattintok, ha úgy hülyeség ahogy van.
Nem tudom elképzelni az életem mobilteló nélkül, és már anélkül sem, hogy ne küldhetnék emailt akárhonnan, ne guglizhatnék a villamoson, ha kérdés fogalmazódik meg a fejemben.
igen, mi fotómasinával a tatyónkban járunk mindenhová, és szeretjük megörökíteni a pillanatokat, de én spec nem fogom azon át nézni a világot folyamatosan.
Nem, nem tudom elképzelni, hogy volt olyan, mikor telefonfülke nélkül mentem el otthonról, és azt látom, szinte a 80 éves nagyika is abba mélyed a metrón.
Mert amúgy mi lenne?
Ha nem ez lenne, akkor kommunikálnánk az idegenekkel?
Nem hiszem.
És azért ha valaki nagyon akar, akkor megszólíthat ezt-azt, lehet beszélgetést kezdeményezni sorban állás közben, az utcán, járműveken.
Előfordul ez is, szerintem sincs akkora baj ezzel.
Mással van, de azt gondolom minden baj csak az egyénből ered, nem a társadalomból.
Nem hiszem hogy egyformák vagyunk, nem hat minden mindenkire ugyanúgy.
Akkor pedig a problémafeldolgozás, arra való reagálás is egyéni.
Nem lesz minden férfi szexhajhász, nem lesz minden nő plázaribi, nem lesz minden gyerek drogos, és anyámasszony katonája sem. Akkor sem, ha két egyénnél ugyanazok a szülői behatások vannak. Még a tesók is különböznek, igaz?
Akkor hogy lehetne pont a társadalomra ráhúzni a kockásító lepedőt?
Ha a családra, a kisebb egységre sem lehet?
Nincs fekete-fehér, nincs kocka, csak színek vannak, és amorf szerkezetek.
De az egységesítő tendencia azért működik, megvannak az oktatásban vagy például gyógyászatban azok a dolgok, amik elvárják, hogy ugyanolyan legyek, ugyanúgy reagáljak ugyanarra, mint X Jolánka.
Nos, nem vagyok.
Így aztán azt olvasom amit én akarok, és azon keresztül látom a világot, ami nekem jó.

2014. augusztus 12., kedd

AB Normális

Nem akarok normális lenni.
Nem akarok átlag lenni.
Jó nekem ha bolondnak néznek, jó az, ha furcsálkodnak, jó, mert nem érzem nyájban, birkanyájban magam.
Nem tudom elfogadni a konvenciókat, de mégis megtanultam velük élni.
Jól megy ez nekem, bármennyire nem akarom.

Szeretek lázadó lenni.
De lehet, hogy ezeket csak hiszem magamról, és pont olyan átlag vagyok, mint a fene.
Mindig lavírozok a dolgok szélén, érzek, látok, szeretek, olyan átlagosan.
Én ugyan nem látom annak, sem az életem, sem a szerelmem, de tán pont ettől lesz az.

Az életem...
Megtudtam, más is így él.
Más is tologat, halasztgat, lyukat foltoz, de magam mégis ufónak látom.
Mert azt hiszem még mindig túl sokat foglalkozom azzal, ami nem az én véleményem.
Hozzáteszem, marha keveset, de még mindig lentebb kell faragni.

Mert akaratlanul is hat az emberre a másik ember.
Az akivel együttélésre kényszerült, az akivel beszélgetésre kényszerül, és az is, akit csak hallgatni kényszerül.
Ki tudja hány buszon elcsípett félmondat alakítja erre vagy arra az életünket...
Ha anno hatott volna rám egy edzőtermi lány egy mondata:
- Hogy lehet cucc nélkül jól érezni magad, nem értem...  --- akkor lehet elindulok arra.

De ilyesmi rám sosem hatott.
Mikor pár évig dohányoztam, az saját akarat volt.
Amíg csak kínálgattak a haverok, haverok haverjai, sosem kellett.
Nem is értettem, minek kínálja, ha a nemleges, "nem dohányzom" válaszra azt mondja:
- Jó neked...
Akkor hagyd abba, bazdmeg! - gondoltam, és néha ki is mondtam.
Mert nem értettem, minek szívja ha jó nekem, a nem szívónak, és minek kínálja ha tudja hogy szar?
Mert mindenki drogügynök?
Nem tudom.
De lehet hogy normális, hisz amit előveszünk, fogyasztunk, azzal kínálunk.
Udvariasságból.
De azt hiszem a cigi más mint a csoki...

Láttam a belvárosban egy boltot: Second Hand Szexshop...
Elgondolkodtatott.
Hisz más ruháit is megvesszük, ha negyvenes szűzzel találkoznánk AZ lenne az ijesztő, tehát a partner is mosott, használt "áru", mi a baj a más gumicsajával?
Miért is akadok ki rajta?
Márpedig kiakadok, tiszta hányinger az egész.
Hisz én a páromra sem használt cuccként gondolok, az kurvára gáz lenne.

Sokszor hallottam azt a mondatot:
- Te nem vagy normális.
Mikor pedig vissza kérdeztem:
- Mi a normális? Te?
Akkor sosem kaptam választ....
De folytattam, és elmondtam:
- Szerintem a normalitás csak egy nézőpont, mindenkinél máshol kezdődik. Én magam normálisnak látom, persze nem hozzád képest... ha nekem az a normális, hogy este iszom kávét, akkor TE nem vagy az, ha nem így teszel? Nos, nem. Nem sorolok be az én értékrendem szerint senkit.
Próbálok.

Sosem értette mg senki, amikor azt mondtam: a kék lehet csak nekem az ami, másnak teljesen más színtartományban jelenik meg, de ő is kéket mond, csak mást lát.
Találtam egy cikket, ami rohadtul bonyolultan, de ezt írja le.
 link
Akkor megint a normálisság.
Normális, ha valamit kurvára megbonyolítunk, mert úgy tudományosabb??
Anno az öcsém azt mondta, mikor a kezembe adta Hawking egyik könyvét, hogy legalább érthetően írja le, amit mondani akar... olvasd el.
Mert arra cserélte az Égely György könyvemet... ami szerinte nem volt érthető.
Bár másról szól :))

Egyiket sem olvastam.
Mert nem vagyok normális.

Mutassatok már valakit, aki az...
Kérem, aki annak tartja magát, és átlagnak, az jelezze...
Hozzászólások nélkül ezentúl normálisként azonosítom majd magam, hisz akkor a többséghez fogok tartozni...
Azokhoz, akik furcsán normálisak, mások.
Hisz senki nem átlag.
Nincs átlag!!
Hülye statisztikák vannak csak...


2014. augusztus 10., vasárnap

Eredmény

A gyereknevelés ilyen.
A szerelem ilyen.

A munka ilyen.
A fogyókúra, diéta ilyen.
A tanulás ilyen.

Valamit csinálsz, és majd később aratod le a babérokat, később érik be amit elültettél.
Nincsenek azonnali eredmények, egyet elindítasz, várnád hogy valamit láss előre abból, mivé válik, de nem lehet.
Indítani kell a következőt.
És mindig, és mindig ugyanez.
Majd megy az élet, telik az idő, és elkezdenek teremni a fák, érik a gyümölcs, megláthatjuk mit is csináltunk.
De ezt ki kell várni.
Nehéz?
Igen.
Mit lehet tenni?
Semmit.
Rá kell állni erre, bármily nehéz is.
Az elvetett magnak kell a sötét, nem szabad kikaparni a földből, hogy lássuk, hol is tart.
Azt hiszem eredményfüggők vagyunk, az iskolában és a munkában megtanuljuk ezt.
Később pedig mikor rájövünk: az élet bizony nem így működik, nehéz leszokni róla.

Jó, elismerem, van ahol rögtön látható a befektetett munka eredménye.
Lemosom, tiszta.
Megeszem, nem vagyok éhes.
Elindulok, odaérek.

Milyen egyszerű a szerelem kamaszkorban!
Szeret, szereted, jártok.
Nem szereted már, nem szeret, szakítotok.
A kettő közt elvagytok, ahogy a kamaszok.

Milyen bonyolult a szerelem kamaszkorban!
Szeret, vagy nem?
Hogy mondjam meg?
Miért nézett, ha nem ír?
Miért nézett rá, ha engem szeret?
Szakítani akar?

Milyen egyszerű a szerelem felnőttként!
Szeret, szeretem, járunk.
Ha működik, összehangoljuk az életünk, és élünk.
Házasság, gyerekek, a majdaniak vagy a meglévők. nevelése, szeretetben éldegélés.
Már megvagyunk, kész vagyunk, nem bonyolítunk.
Tudjuk mi az ábra, mi miért van, mitől működik vagy nem működik.

Milyen bonyolult a szerelem felnőttként!
Szeret annyira hogy ezt vagy azt elfogadja?
Hisz kész vagyok, évek óta így vagyok, ez vagyok!
Működik, jó minden, de idő kell, hisz semmilyen ház nem épül fel egy nap alatt!
Tudjuk mi az ábra, de vajon jól tudjuk?
Tényleg így van?
Jól látom?

Ugyan, szerintem senki nem tud semmit!
Osztjuk az észt, de igazából csak pislogunk mint a béka a fűben, mert minden, értsd: MINDEN új, minden más, mikor felnőttként éled meg azt, amit sem kamaszként, sem fiatalabb felnőttként még nem éltél.
Senki nem guru, senki nem tud mindent!

Mi is elvetettünk magokat, egyelőre a sötétben várják a kikeletet, az elején begyorsultunk, mindent megbeszéltünk, hamar meghatároztuk az irányvonalakat, de a sebességen csökkenteni kellett.
Mert bármilyen egyszerűen és nyilvánvalóan történtek a dolgaink, a terméseknek akkor is érési idő kell.

Nos, most van ez.
Én pedig vastagon eredményfüggő vagyok :))
Ezen kell dolgoznom.


2014. augusztus 8., péntek

TURISTA

Az vagyok Pesten.

Séta a Duna-parton.
Amihez azért ebben a kerületben túl közel nem juthatok, de azért érezhetem azt a simogató szelet, ami a vízpart sajátossága :-)
Keresem az árnyas padot, de hogy, hogy nem, mindig elfoglalja valaki amit kinéztem.
Sebaj, akkor süssön rám a Nap, nem megyek tovább...
Tudjátok, mindnek van valami hibája, de ha nem állsz egynél, a végén ülőhely nélkül maradsz...

Turista vagyok.
Rácsodálkozom a Szabadság szoborra, Duna-parti épületekre, hídpillérekre.
Akár hajóra is ülhetnék, lemehetnék Bécsig is, útlevél sem kellene.
Pár óra a vízen, még jól is esne. Bár fürdeni nem lehet benne :-)

Melegen süt ám a Nap...
A városi galamb érdekes állat.
Nem fél.
Annyi inger éri, hogy tök immunis az emberre. Besétálok közéjük, és semmi.
Némelyik odébb sétál, de ez a max reakció.
A szobrokat tényleg nagyon szerethetik. Bár ott a kaja is több. Valamiért a környékbeliek oda szórják a morzsát.
Hogy bosszanthatja ez a galambelleneseket...
De ha Isten azt mondta volna az angyaloknak:
-Ne, itt vannak ezek a humanoidok, etessük őket, mert éhesek!
-Na de Uram! Ha esznek akkor szarni is fognak!
-Megoldjuk. Megtanítjuk őket arra, hogy takarítsák fel a piszkukat. Vagy csinálok élőlényeket, amiknek az az étel.
-Te tudod, én nem tenném mindenesetre.
-De olyan szépre sikerültek, és biztos lesz valami hasznuk is...

Azt mondom mindenkinek: FREEDOM!!!
Éljenek az élők, nyugodjanak a holtak, fotózzanak a turisták.
Szép hétvégét!

2014. augusztus 6., szerda

Ha belehalna...

Feldmár tud valamit.

Nekem spec a stílusa is bejön, mert nagyon bírom mikor valaki nem köntörfalaz.
Ezért bírom többek közt Csernust is.
Aki ugyanis nem köntörfalaz, az a sallangokat is kerüli.
Nem ír körbe, kimondja, és az ki van mondva.
Oké, nem mindenkinek való az ilyesmi, mármint az igazság kendőzetlenül, de aki megtapasztalta ennek a jó oldalát, az többé szerintem nem is akar mást.
Fájjon, égessen, szenvedjek, de ne kelljen azon gondolkodnom, mi lehet a baj!
De persze ne szégyenítsünk meg soha senkit!
Az igazság (az én igazságom csak, ugye) kimondása nem azt jelenti, hogy köcsög is lehetek!
Érdemes elolvasni a linkelt cikket, érdemes pár Feldmár könyvet is beszerezni, hadd nyomja az igét a fejünkbe..

Én egyébként roppant megértő vagyok sok mindennel és sok mindenkivel szemben.
Értő és megértő.
Persze sokszor elgurul a gyógyszerem, előjön a bíráló, ítélkező énem, de még mindig azt mondom: roppantul elfogadó vagyok.
Csak valahogy velem szemben nem megy ez mindenkinek.
Na de nem nyafogunk, van ilyen is, ugye, nem szerethet mindenki, nem is kell.
Azt hiszem mindenkivel ez van.
Van aki kedvel, van aki imád, aztán ott a kétharmados többség: akik kevésbé vagy egyáltalán nem szeretnek. Ebben az a legzavaróbb, mikor megismerni sem akarnak, hanem csak valami fikarcnyi szeletből ítélnek meg.
Egy idő után rájössz: elkerülheted azokat, akik szarul állnak hozzád, hiszen nem kötelező szenvedni.
De akkor most nem nézek szembe a gondokkal?
Ugyan, ez hülyeség!
Nem vagyok mazochista, nem megyek be az utálat utcájába.
Nem megyek bíróságok elé ahol vallatnak, mert mindenáron ki akarnak kezdeni, ahol mindenáron fel akarnak fedezni bennem valami hibát.
Meghagyom neki a jogot: feltételezzen valamit és utálja azt.
Ítéljen meg arról hol élek, miként nevelek, hányat szültem, mennyit káromkodok, stb.
Ez nem az én bajom.
A hibáim azoknak felfedezhetőek, akik más oldalt is meg óhajtanak ismerni.

Amúgy épp a délelőtti munkát pihentem ki a fotelban a telefonomról olvasgatva, ahol szembe jött ez a cikk, és üvöltött a zene, no és ez a kettő együtt elindított egy gondolatsort.
Nem mondom, hogy nem jutott eszembe semmi megaláztatás, megszégyenítés, de nem ez a lényeg.

Azt hiszem sokáig sorolhatnám a megszégyenüléseimet, de mivel elmúltak és már hatásuk sincs igazán, nem foglalkozom velük.
Nem ezek közt élek, nem ezek működtetnek, nem a rosszat látom, hanem ellenkezőleg.
A mostani életben előforduló előítéletekkel már lazán megküzdöm, magyarul kurvára leszarom az egészet.
Tudom és elfogadtam: megosztó személyiség lévén nem sok olyan ember van, akinek ez maradéktalanul bejön, márpedig én nem adok magamból szeleteket.

És hogy a szerelem se maradjon ki, hisz biztos eszetekbe jutott a kérdés: baj van-e, vagy miért írok ilyeneket?
De nem.
Minden oké, hisz Ő az, akinek maradéktalanul bejövök.
És Ő is nekem.
Magamtól írok ilyeneket, nem valami élmény hatására.
Csak eszembe jutott

Mert Feldmárt olvastam.

Ezen a linken az egyik legjobb gondolat:

Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e:

Ha szeretve vagyunk, rettegünk attól, ha már nem szeretnek. Ez egy függőségi állapot, a függés azonban nem negatív. Elvégre függünk a levegőtől, a víztől is. Függeni nem tragikus. A szeretettől sokszor azért is rettegünk, mert a Szeretlek! mögött gyakran érezzük, valamit akarnak tőlünk. A feltétel nélküli szeretet önzetlen, ha szeretlek, akkor adni akarok, azt akarom, hogy neked jó legyen, ezért cserébe nem várok semmit.


De nemcsak ettől félünk, félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…

Hogy mennyire jó is az, mikor átadjuk magunkat... az egész lényünket Neki... és elkezdjük látni Őt...érezni...
mikor semmit nem várunk cserébe semmiért...mikor csak adni akarunk, de mégis mennyit és mennyit kapunk... mert Ő is csak adni akar... mennyire jó is az az önkéntes rabszolgaság... elképzelni sem tudtam soha, hogy ilyet érzek, mondok...




2014. augusztus 3., vasárnap

Napi dolgok

Erről is kell írnom, vagy mi...

Múlt hétvégén strandoltunk a gyerekekkel, szuper volt :)
Arra számítottam, rohangálós-figyelős nem pihis nap lesz, mégis ott a két kicsi és Szabolcs, akik semmilyen nagymedence-múlttal nem rendelkeznek, szóval kérdéses lesz. De nem volt.
Lívia azt mondta mikor bementünk a nagy vízbe hogy fél, de lassan mutogattam neki: az úszógumi megvédi, kapaszkodjon, én is itt vagyok, fogom, csak lassan megyünk beljebb. Persze a legnagyobb vízben kezdtünk :)
Mire átúsztunk a kisvízhez, ami mellig ért neki, egész megbarátkozott, onnan már egyedül közlekedett. Elment a medence feléig a vízben, majd kimászott, és visszasétált a parton. Ezt ismételgette sokat.

Szilit Kira istápolta, őt lehetett dobálni is, úszógumival persze, Szabolcs nem használt segédeszközt, víz alatt már egész jól úszik, igazi békagyerek. Kevin és Kira pedig tudnak úszni. Mindenki jól érezte magát, én sem fáradtam le, nagyon jó volt.


Szabolcs beugrik

Lívia a hableány


lányok
A csapat :)))

Hazafelé volt szökőkút nézés...

... fagyizás, jegeskávézás...

 ... buszra várás közben fetrengés (Lívia)
Szili vagy összead, vagy telefonos játékról magyaráz

Mesélek még arról az izgalomról, hogy Kira ismét egy kismacskával gyarapította a tetemes létszámot, Leó a neve...
És a nyári konyha ügye sem maradt a régi diliházban, készül az, a következő hétre várom az áramszerelőt, aki kialakít egy konnektort, majd vakolunk, festünk és végül meg lesz javítva a jelenlegi ajtó.
Közben megint nincs mosógépem (még mindig, lassan két hónapja..), de még pár nap és meglesz az is.