2014. augusztus 6., szerda

Ha belehalna...

Feldmár tud valamit.

Nekem spec a stílusa is bejön, mert nagyon bírom mikor valaki nem köntörfalaz.
Ezért bírom többek közt Csernust is.
Aki ugyanis nem köntörfalaz, az a sallangokat is kerüli.
Nem ír körbe, kimondja, és az ki van mondva.
Oké, nem mindenkinek való az ilyesmi, mármint az igazság kendőzetlenül, de aki megtapasztalta ennek a jó oldalát, az többé szerintem nem is akar mást.
Fájjon, égessen, szenvedjek, de ne kelljen azon gondolkodnom, mi lehet a baj!
De persze ne szégyenítsünk meg soha senkit!
Az igazság (az én igazságom csak, ugye) kimondása nem azt jelenti, hogy köcsög is lehetek!
Érdemes elolvasni a linkelt cikket, érdemes pár Feldmár könyvet is beszerezni, hadd nyomja az igét a fejünkbe..

Én egyébként roppant megértő vagyok sok mindennel és sok mindenkivel szemben.
Értő és megértő.
Persze sokszor elgurul a gyógyszerem, előjön a bíráló, ítélkező énem, de még mindig azt mondom: roppantul elfogadó vagyok.
Csak valahogy velem szemben nem megy ez mindenkinek.
Na de nem nyafogunk, van ilyen is, ugye, nem szerethet mindenki, nem is kell.
Azt hiszem mindenkivel ez van.
Van aki kedvel, van aki imád, aztán ott a kétharmados többség: akik kevésbé vagy egyáltalán nem szeretnek. Ebben az a legzavaróbb, mikor megismerni sem akarnak, hanem csak valami fikarcnyi szeletből ítélnek meg.
Egy idő után rájössz: elkerülheted azokat, akik szarul állnak hozzád, hiszen nem kötelező szenvedni.
De akkor most nem nézek szembe a gondokkal?
Ugyan, ez hülyeség!
Nem vagyok mazochista, nem megyek be az utálat utcájába.
Nem megyek bíróságok elé ahol vallatnak, mert mindenáron ki akarnak kezdeni, ahol mindenáron fel akarnak fedezni bennem valami hibát.
Meghagyom neki a jogot: feltételezzen valamit és utálja azt.
Ítéljen meg arról hol élek, miként nevelek, hányat szültem, mennyit káromkodok, stb.
Ez nem az én bajom.
A hibáim azoknak felfedezhetőek, akik más oldalt is meg óhajtanak ismerni.

Amúgy épp a délelőtti munkát pihentem ki a fotelban a telefonomról olvasgatva, ahol szembe jött ez a cikk, és üvöltött a zene, no és ez a kettő együtt elindított egy gondolatsort.
Nem mondom, hogy nem jutott eszembe semmi megaláztatás, megszégyenítés, de nem ez a lényeg.

Azt hiszem sokáig sorolhatnám a megszégyenüléseimet, de mivel elmúltak és már hatásuk sincs igazán, nem foglalkozom velük.
Nem ezek közt élek, nem ezek működtetnek, nem a rosszat látom, hanem ellenkezőleg.
A mostani életben előforduló előítéletekkel már lazán megküzdöm, magyarul kurvára leszarom az egészet.
Tudom és elfogadtam: megosztó személyiség lévén nem sok olyan ember van, akinek ez maradéktalanul bejön, márpedig én nem adok magamból szeleteket.

És hogy a szerelem se maradjon ki, hisz biztos eszetekbe jutott a kérdés: baj van-e, vagy miért írok ilyeneket?
De nem.
Minden oké, hisz Ő az, akinek maradéktalanul bejövök.
És Ő is nekem.
Magamtól írok ilyeneket, nem valami élmény hatására.
Csak eszembe jutott

Mert Feldmárt olvastam.

Ezen a linken az egyik legjobb gondolat:

Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e:

Ha szeretve vagyunk, rettegünk attól, ha már nem szeretnek. Ez egy függőségi állapot, a függés azonban nem negatív. Elvégre függünk a levegőtől, a víztől is. Függeni nem tragikus. A szeretettől sokszor azért is rettegünk, mert a Szeretlek! mögött gyakran érezzük, valamit akarnak tőlünk. A feltétel nélküli szeretet önzetlen, ha szeretlek, akkor adni akarok, azt akarom, hogy neked jó legyen, ezért cserébe nem várok semmit.


De nemcsak ettől félünk, félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…

Hogy mennyire jó is az, mikor átadjuk magunkat... az egész lényünket Neki... és elkezdjük látni Őt...érezni...
mikor semmit nem várunk cserébe semmiért...mikor csak adni akarunk, de mégis mennyit és mennyit kapunk... mert Ő is csak adni akar... mennyire jó is az az önkéntes rabszolgaság... elképzelni sem tudtam soha, hogy ilyet érzek, mondok...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.