2014. szeptember 25., csütörtök

Ingyenturi,azaz vagyon-újrafelosztás

Kinézik a halmot, az az övék. Nem engednek oda mást. Védik, akár az életük árán is....
Zsákok, trolli kocsik, mind tele kincsekkel...
Jön az Úr, a kupac ura. És az egyik nőé is:
- Mé' engetté oda mást?!? Megmondtam vigyázz rá!!!
A más csapatot erősítő turizót nem zavarja, hisz az utca mindenkié, ugyebár.
De a nő, az asszonyállat odacsusszan mellé, előtte nyúlkál, láthatatlanul, csak a rezgések erejével tolja el onnan.
Az illető elmegy.
Nem kell a balhé.
Az úr, aki a kupac és egy nő ura is egyben, odébb megy, számolgatja a pénzét, csend van.
A lecseszett nő zsemlét kínál a másiknak:
- Egyé' te csaj!
- Nem kérek.-szabódik a másik
 - Naaa! Há' egyé' má'!
- Koszos a kezem.
Ezzel leteszi a kezébe nyomott zsemlét a mocskos trolli kocsijára, üveg vizet vesz elő és "kezet mos". Zsepivel megtörli, majd azt eldobja.
A járdára.
A kuka mellette üresen figyel.
De hát lomtalanítás van a mi ucccánkba' elfér még egy zsepike.
Közben a parancsnok visszajön, megnézi asszonya immár tiszta kezét, és zsebéből elővesz egy koszlott kis csomagot.
Előkapirgál egy gyűrűt, szépasszonya kezére húzza, s romantikusan annyit mond:
- Ne! Megérdemled.
A nő nevet, boldog.
Ennyi is elég hozzá...
És az a vagyon, amit összeturiztak.
Való világ van a mi ucccánkba' kérem!


2014. szeptember 22., hétfő

Gyógyult lélek, no és a csomagok

Nem tudom meg tudom-e jól fogalmazni amit mondani akarok, de megpróbálom.

Egyrészt az elvárásokról, azok létjogosultságáról.

Írtam már arról, nem mindig engedjük meg magunknak a lehető legjobbat, inkább a biztos, de kevésbé jóval kezdünk. Egyszerűen azért, mert nem érezzük hogy megérdemelnénk. No és sokszor bejátszik az is, hogy a legjobbért dolgozni kell. Nem csak a megszerzésért teszünk erőfeszítéseket ugye. A megtartásáért is, minden pillanatban....

Tudom, hogy nincs olyan, hogy egy kapcsolat elért a kész-pontra és onnan kezdve csak melegen kell tartani a lábost, mert az étel elkészült. Ez egy olyan étel inkább, ami mindig fogyogat, mert eszegetjük, és mindig kell hozzá tenni valamit. Az íze is változik, az összetétele is. Mikor mi van otthon, azt teszünk bele. De moslékká sem válhat, figyelni kell az ízek összhangjára, az illatokra, kinézetre, mindenre.
A lábos nem végtelen mélységű, nem lehet 20-30 évre előre főzni...
Semmit sem.

Az elvárások....
Tudom mit akarok, tudom mi kell és mi jár nekem.
Igen, mindenkinek jár a legjobb.
Az a legjobb, aki csak örömet és jót ad, akkor is ha néha megcsörrennek a tányérok, és aki mellett biztonság érzés van, akitől jó értelemben szorul össze a gyomrom, nem az idegességtől...

Ott van aztán az, ami a másik családjától jön/jöhet. Hisz nem egy emberrel ismerkedünk meg, hanem egy család-csomaggal is találkozunk. Szerencsés esetben minden oké. Másik szerencsés esetben a család egy része fenntartásokkal kezel, nem fogad el. A párunk viszont ezt lerendezi, hisz felnőtt ember, saját döntési jogkörrel, amit ki is használ szépen.
A szerencsétlen eset, mikor a család nem fogad el, de a párunk befolyásolható, így a dolog csak egy irányba mehet, szétfelé....

Sokat gondolkodtam ezen.
Hisz benne van a pakliban, hogy nem hozzám hasonlóan laza gondolkodású anyóst kapok, hanem másképp gondolkodót. Mindent számításba kell venni, mindenfajta hozzám-állás része lehet az akkor még sokismeretlenes egyenletnek..
Nekem például annyi "bűnöm" van, hogy vannak gyerekeim, és nem álltam kettőnél, háromnál. Hogy mi miért és hogyan történt az életemben, az kizárólag az én dolgom, illetve az érintetteké. Nem kell magyarázkodnom, nincs rá okom. Értelmes vagyok, eltartom magunkat, megoldom az életem gondjait, jó tanuló és egészséges gyerekeim vannak, átlagos helyen, átlagosan élünk. Nincsen furcsa vallásunk, nem járunk gyolcsruhában, és nem szövök csalántrikókat sem.
Ezek a tények, ennyit mindenki láthat. Hogy egy másik ember belém szeretett, az nem véletlen. Normál esetben nem mérlegelünk, hogy az a másik vajon milyen problémacsomaggal jár együtt, hanem megszeretjük, és a körülményeket, csomagot a velejárónak tekintve elfogadjuk.

Ez a gondolatsor nem mostanában kezdődött, hanem régebben. Hisz már több mint egy éve történt a szétköltözés, ami után társkerestem, ugye. Ehhez ezt a dolgot le kellett tisztázni magamban. Rendbe kellett tenni a fejemben a más által rögzített fals infókat, hogy így, ennyi gyerekkel plusz egy bentlakó anyával ez lehetetlen...

Nos, nem az!
Rendet tettem, és eldöntöttem, nem titkolok semmit, első pillanattól kezdve őszinte társkereső leszek, akár a fotómmal, akár a gyerekeimmel kapcsolatban. Emellett igazán komolyan eldöntöttem és megfogalmaztam azt, mit is akarok. Ez már inkább tavaly ilyentájt volt, mikor túl voltam a kezdeti félrement találatokon, és leálltam egy ideig.
Mikor megvoltam azzal, hogy nem alkuszom meg, hogy nekem csak az kell akivel érzem azt a mély és gyomorszorító szerelmet, akkor kezdtem újra a keresést. Kisebb szünetekkel.
A folytatást tudjátok, Ti akik olvastok, megtaláltam, érdemes volt várni és küzdeni!

Idén tavasszal már gyógyultnak nyilvánítottam magam, úgy éreztem rendben van a lelkem.
Ezzel kapcsolatos a következő fejezet.

Olvastam anno olyan társkereső lapot, ahol az illető leírta, neki olyan kell, aki független (ez alap elvárás!), de már legalább 3 éve az.... Mert akkor már gyógyult lehet. Már nincsenek sebei.
Nem tudom mi erről az általános vélekedés, én a saját tapasztalatom tudom csak megírni, már megint.

Nincs teljes gyógyulás, egyedül semmiképp!
Vannak dolgok, amiket megoldhatunk magunk, de van amihez kell a társ! Nem azért mert ő gyógyszer vagy orvos, hanem azért, mert a beivódott, rég rögzült dolgokkal kapcsolatban látni kell a gyakorlatban azt, hogy megy ez másképp is, nem mindenki "olyan".
Ezt persze a rossz dolgokra értem.
Hozunk döntéseket, hogy például egy bizonyos életszakasztól kezdve nem foglalkozunk a negatív dolgokkal, egyszerűen nem arra koncentrálunk ami rossz, mert nem vezet az az út sehová...
Ez egy szuper elképzelés, de a gyakorlati megvalósulás a gyakorlati átélés nélkül nem megy. Magyarul vannak dolgok, amiket nem elég eldönteni!
Ó, mennyi ilyen van!
Mostanában szembesülök vele, de szerencsére jó irányba mennek ezek a dolgok is.
"Sorsunk mikor elhagy
mint hűtlen jó barát,
csak állunk, s csodát várunk,
míg nem pörget tovább.

Aztán mégis újraindul
és új tüzet szít.
S egyszer újból velünk fordul
és égig repít!"

2014. szeptember 19., péntek

gubancok

Vannak dolgok, amiket sosem késő megtanulni.
Én úgy látom, nincs későn érő ember, maximum olyan, aki későn találkozik ilyen vagy olyan helyzetekkel.
Esetleg élete második felében jön el az a fajta érzelmi kapcsolat, ami egyenrangú.
Amit meg kell óvni, ahol fontos az egyensúly fenntartása, a másik megértése, önmagunk megfelelő elhelyezése a kapcsolaton belül.

Először is: ideális esetben kész emberek létesítenek kapcsolatot, bár azt nem állítanám hogy teljesen, 100%-ban készek és fixek vagyunk.
Mindig mindenki alakul, szerintem mindig mindenki víz formálta kő.
Lassan, finoman alakítható, alakul is.
Ha hagyják neki.
Mert a durva víz, az erősen sodró patak hamar lyukakat váj a sziklába, a finoman simogató patak pedig sima, fényes kavicsokat csinál a kemény, érdes sziklákból.

Mikor kialakul a párkapcsolat, bármekkora alap-egyetértés esetén is vannak súrlódások. Két olyan emberről beszélünk, akiknek megvannak a szokásaik, életük, nagyjából fix dolgaik. Az alap elképzelés az, hogy ezt a két életet összehangolják, összefésüljék. Persze a fésülés következtében mindig vannak kihulló hajszálak, akadnak gubancok, de végül csak megoldható az egész.

Nos, mikor van egy gubanc, akkor nagyon fontos a szeretetteli hozzáállás, a probléma megoldására vonatkozó természetes igény.
Azaz nem elfedjük, nem tojjuk le, hanem igenis óvatosan kibogozzuk, kifésüljük azt is.

De előfordul olyan is, hogy a gubanc csak az egyik félnél van meg, a másik észre sem veszi, mert épp a saját élete köti le a figyelmét.
Ilyenkor a gubancos lélekben felmerül: miért én engedjek? Csak az én dolgom ez? Miért nem veszi észre?
Például azért, mert nem minden észrevehető mindenkinek... van amit mondani, mutatni, jelezni kell.
Ha akkor sem nyit, akkor elgondolkodhatunk: van-e jelentősége, érdemes-e ügyet csinálni, vagy meg kell szimplán nyugodni és egyedül bogozni.

Hisz van rengeteg olyan probléma, ami csak az egyik számára létezik, a másik észre sem veszi. Mi sem mindig vesszük észre, mikor kiszaladt alólunk az épp lovagolt ló....
Ez van, emberi dolgok ezek.
Szóval ott a gubanc, amit én látok, hisz lehet, hogy épp bennem született. Eldönthetem: lesz-e ügy, vagy hagyom magamban elsikkadni, megoldom a gondolataim áradása közben.

Nem mondom hogy könnyű.
Mert hajt a lendület, mondanám, megosztanám, de nem teszem. Fáj, hogy esetleg észre sem veszi, de lassan elcsitul az egész, és már csak egy kósza gondolat van: mi volt ez? Jó hogy nem csináltam ügyet belőle... nem is számít!

A mondandó lényege: az, aki bölcsen átlép dolgok felett, az is érzi a fájdalmat, a késztetést hogy mondja, hajtsa a döglött lovat, de mivel felesleges sebeket ejthetne a kapcsolaton az esetleg kialakuló vita, hagyja az egészet.
Vagyok én, és van a seb. A gubanc okozta sebecske. Bevonok-e harmadik személyt,  a páromat, aki jelen esetben a flastrom, az orvos, aki összevarrja az aprócska sebet. Ami begyógyul magától is. Nem dolgoztatom feleslegesen a dokit sem... De mondom: a seb ettől még vérezget, fáj. De a legfontosabb: begyógyul és nyom nélkül elmúlik magától is. A legtöbb seb ilyen. A varrás több bajt okoz, nagyobb fájdalmat csinál, mélyítheti a sebet. Halálosan feleslegesen :)

Lesz úgyis pont elég olyan alkalom, amikor kikerülhetetlen a konfliktus...
Kis ügyekből felesleges nagyot csinálni.

Az empatikus kommunikáció okos tana erre:
"Igazam van, vagy szeretet van."

Az én véleményem pedig: nem kell hogy mindig igazam legyen...

2014. szeptember 17., szerda

Barlangi orkok és fejfájós sárkányok

Eljő ősszel az a pár hét, amikor estétől reggelig átveszik az uralmat...
Ők...
Akik miatt nem alszik ember s állat...
Akiknek nevét mint Voldemortét: nem mondjuk ki...
Akik miatt az erdő egy szétbombázott ajlnövényzetű, sáros tengerré változik...
Akiknek hangja miatt olyan benyomásaink vannak, mintha valamely fantasy világban élnénk, mindenképp az ember előtt...

Az orkok...

Torokhangon nyögnek...
Mély, fájdalmas hangon kiabálnak...
Csattog a "kardjuk" ...
A kutyák is félnek tőlük...
Éjfél...
A legjobb időpont: pl. aludni....
Másik oldalunkra fordulni...
Magunkra húzni a lecsúszott takarót...
Vagy valami ilyesmi.
De itt nem.
Itt a kutyák vonyítását, ugató koncertjét kell megfékezni.
Napok óta.
Mert bőgés van.
Kimegyek, hogy megrendszabályozzam az ebeket, és hallom: jó okuk van ám a hangoskodásra.
Amit én bent a csukott ablakon át nem hallok.
Még szerencse, mert a félős Livike biztos rettentően meg lenne ijedve ezektől a hangoktól.
Mert mintha tehenészet mellett laknánk, ahol 3 napja nem fejtek már teheneket, és fáj nekik.
Nagyon.

Ugyanis szemből, hátulról, oldalról: mindenhonnan: közeli, hangos bőgés.
A szarvasok.
Mint fejfájós sárkányok...
Mérgesen-szomorú trollok...
Több hasonlatom nincs erre...
Gondolkodtam kimegyek, felveszek némi hangot a telefonnal, de nem. Hideg van (legalább 12-14 fok), álmos vagyok, és belekoncerteznek a kutyák.
Majd pénteken az Ember (!) érkezésekor úgyis soká beszélgetünk, majd akkor hallgatjuk együtt.
Bár nehezen frissülő alkalmazások lévén már alszunk ám éjfél környékén, de majd kivételt teszünk.
Egyszer lehet...

A fejfájós sárkány effektet felismerendő, a Kedvesem (Ember) mobil alkalmazást telepített a foncsikájára, amely a ciklusomra van beállítva.
Szép kis virágos kalendárium, rózsaszín-fehér színben.
Kacarásztunk is azon (röhögtünk mint két barlangi ork vagy ha jobban tetszik: beteg kecske), mi lenne ha valamelyik kolléga, haver kezébe kerülne az a telcsike... így plázacicásan... foncsi, telcsi, amin van egy cukcsi színű, pinki mensi naptár...
De egyrészt engem nem olvasnak, a telefon pedig csak az ő kezében fordul meg.
Ha pedig mégsem, lehet azt mondani, hogy az Asszony telepítette, nem is láttam.
Elkerülhető az égés.
Gondolom.
Az egyszerű oka ennek az egésznek pedig annyi, hogy 1-2-3 nappal előtte már felfokozott érzelmi reakcióim akadnak néha, mint oly sokunknak. Ebből pedig majd tudja: megvan az oka, nem kell véresen komolyan venni... Lehet menni horgászni...


2014. szeptember 16., kedd

Jóidő és peretván popovanka

Saját szavak.
Honnan jönnek?
Mi lehet a fejükben, milyen elképzelések, amik majd egyszer vagy kiderülnek, vagy nem?
Mint Kevin bal szíve.
Mikor a gyerek félreért, vagy kitalál valamit, és évekig úgy mondja. Vagy mi, szülők poénkodunk, ők pedig nem tudják hogy poénnal van dolguk.
Ismerős?

Persze nálunk is voltak ilyenek, Kira szerint a fogmosás utáni öblítés az "mucogás", évekig mondta, Kevin is megtanulta, használták.
Sőt, már Szabolcs  volt a kisbaba a családban, mikor még hallottam:- Na, mucogjál már!

Aztán előfordul az a jelenség, mikor kinyitod a csapot amin slag van, a slag elkezd ugrálni, hisz nem fogja senki. Az "fistorog".


Szabolcsnak volt egy érdekes szava, amit hónapokig nem tudtunk mit jelenthet.
A "popovanka".
Én azt hittem pelenka. Hogy jelzi: tele van, cserélni kellene. De nem. Sokszor benéztem, mert levetkőztettem, és adtam is vissza a gyakorlatilag üres pelenkát.
Nemsoká kiderült: a popovanka az sapka....

Volt egy olyan is, ami nem szóalkotás, csak apró félreértés.
Még szintén Kira volt kicsi, mikor sokszor leterítettem az udvaron egy pokrócot, hogy ott üldögéljünk, játsszunk. Mondtam neki ilyenkor:
- Gyere ide, itt süt a nap, jó idő van. És mutattam a pokrócot.
Így lett 1-2 évre a pokróc "jóidő"...

Jönnek a rossz poénok.
Kér Szabolcs a boltban egy kiflit. Mondom:
- Mit is? Kiflit vagy beflit?
- Mi a különbség?
- A kifli görbe, a befli egyenes.
Ennyiben maradtunk.
Otthon pedig halálos komolysággal meséli valakinek:
- Ettem a tescóban beflit. Finom volt...
A nézés, ami a hallgatóságtól jött, gondolom elképzelhető...

Majd jött Imi...
Egyik nap azt mondja nekem a pesti lakásban:
- Légyszi ne hagyd nyitva a wc ablakát (lichthof), mert onnan olyan peretván szag jön be, hogy nem lehet megmaradni!
- Micsoda?!? Penetráns talán.... - és röhögök, de nagyon.
Szó szót követ, majd megnézem a google-ban. Hisz azért él bennem a gyanú, hogy mivel más megyéből származik, lehetnek ott olyan szavak, amiket földi halandó nem ismer (természetesen semmi bajom a származásával, sem másokéval, és a tájszavakkal sem).
De sehol az ég-világon nincs ilyen szó, egyetlen dokumentumban sem... de nem simán nincs, hanem NINCS!!!! és tudjátok hány dokumentumról beszélünk, ugye? Millió és millió....
Bár most csináltam egyet.
Szóval a "peretván" már létező szó lett...
No meg mi is használjuk, mert olyan egyéni :)


2014. szeptember 12., péntek

szempont

Olvastam ezt a kis cikket, ami nagyon elgondolkodtatott.
Hozzáteszem az elején, a mi kis acsai ovinkkal minden rendben, a legaktívabb gyerekemre sem hallottam soha azt, hogy rossz vagy akármilyen.
Ezzel szemben Kira mikor kiscsoportos volt, nem itt laktunk még.
Ott, abban az oviban akart hittanra járni. Első óráján azt mondta a papnak: Atya-gatya.
Mentem érte, a gyerekem üvöltve sír, mert a dadus néni (akkor kb 40 éves nő), kiabálva mondja neki: Ilyet nem mondunk! Nagyon rossz voltál!
Szerencsétlen Atya pedig csak áll, és mondja halkan: de semmi baj, hagyja!
A gyerekem többé nem akart hittanra járni. A hülye bigott nőstény miatt....
Ez pedig a mi családunkban nem kötelező, ha akar jár, ha nem akkor nem.
**********
Engem a cikk még az otthoni nevelés szempontjából gondolkodtatott el.
Azt vallom, a gyerek otthon legyen "hülye", idegen helyen inkább viselkedjen. Látjuk ennek az ellenpéldáját is errefelé, a suliban-oviban végletekig "érdekes" gyerekek, akik otthon a szülő szerint nem olyanok.
Gondolom valóban nem, csak arról nem esik szó, hogy miként éri el ezt anyuka-apuka...
Konkrétan Szabolcsot, mivel láttam hogy nehéz napi 8-9 órán át normálisan tartani magát és "megbolondul", kivettem a napköziből.
Persze, itthon vagyok, tehetem.
De lássuk be, sok az az idő egy kisgyereknek a szülők nélkül.
Egy olyan aktívnak pedig még rosszabb lehet, aki az örök meg nem értett, mert nehéz neki betartani a kockásító szabályokat.
**********
Elesni és lábra állni mindig is hagytam őket. Nézzenek kegyetlennek, nem érdekel, de alapvető dolgokat meg kell tanulni mindenkinek megoldani saját magának.
Azt gondolom, akit mindig felsegítenek, magától nehezen fog átvitt értelemben is lábra állni...
Sőt, az emlegetett Szabolcs nem is tűrte a segítést! Sokszor volt, hogy nyilvánosan elesett, én nem mozdultam, valaki más igen, és rá kellett bizony szólni az illetőkre, hogy semmiképp ne segítsen, mert a gyerek attól fog hisztizni!
**********
Az a gyerek pedig aki mindig azt hallja: rossz, satöbbi, minek fogja majdan beazonosítani magát? Mindenképp a társadalomból kívülállónak, azt hiszem.
Mint én még nem túl rég.
De mindezt persze abból a nézőpontból írom, hogy engem is alaposan félreismertek, de abban az időben nem is nagyon volt divat az egyéni nevelés, tudjuk: dr Spock...
No meg most már mindegy is :)
**********
De azért hallom eleget anyámtól: sokat ráhagyok Szabolcsra, nem lesz jó vége.
Ó, mondom, dehogynem! Felnő mint mindenki, eléri azt a kort amikor kirepül, de nem fog rám ellenségként gondolni. Mert sok-sok beszólásánál együtt röhögünk, mert akkora arc a gyerek!
Pl. Anyám készül Mátraházára, átjön hálóingben.
Kérek tőle valamit, erre Anyám:
- De most öltözöm.
Szabolcs, aki ül a fotelban:
- Ebben mész? - és elhúzza a száját, felvonja a szemöldökét: - elég hülyén néz majd ki...
Megint csak felröhögtem, de ekkor mondjuk Anyám is mosolygott.
**********
Én bírom ám, hogy osztjuk egymást minden szinten, a kívülálló azt hihetné Anyámmal veszekszünk időnként, pedig csak jól odamondogatva poénkodunk. A gyerek is megtanulja ezt, és ugyan nem kell megmondónak lenni, arra figyelek hogy idegenekkel szemben nem mindegy hogy viselkedünk, de az otthon az, ahol el lehet engedni magunkat egy bizonyos határig.
Nem szólok a gyerekekre ha normál szinten piszkálják egymást, veszekszenek, de alaposan átbeszélnénk ha pl. más élőlényeket, csigát, bogarat, akármit bántanának.

Ennyi a véleményem röviden, illetve a cikk által született gondolataim.

2014. szeptember 10., szerda

Kettős

Olyan témába nyúlok, amihez bevallottan nem sokat értek. Csak a saját tapasztalatom van, így inkább leviszem az egészet laikus szintre.
Ráadásul én azt vallom, az autodidakta és a laikus sokszor teljesen más nézőponttal, másképp látja a nagy egészet, mint a profi.
------------------------------

- Miért vagy ilyen durva, kislányom? Miért nem tudsz olyan lenni mint Jolánka?
- De én nem vagyok.... Jolánka!!!
Anno a szüleim valószínű nem sokat tudtak az asztrológiáról, még nálam is kevesebbet. Nem volt ugyan Jolánka a környezetünkben, de más név biztos volt. Hisz az egyik gyerek ilyen, a másik gyerek olyan.

Henike nem vigyázott a ruhájára, a játékaira, bántotta az ovistársait ha valami atrocitás érte, és néha csak úgy is. Mondjuk gondolom ebben aktívan közrejátszott az, hogy apuka bántotta anyukát, és egy kis szoba-konyhában nem sok titok marad...
Bár Henike nem emlékszik ilyesmire, de az emberi agy elfedi ugye a fájdalmas részeket.
A szülő itt még nem olvas Vekerdyt, Ranschburgot, max  dr. Spockot...
Szép lassan kialakul a kép: Henike hanyag, durva, magyarul valami furcsa élőlény, de nem édi-bédi aranyos kislányka. Pedig milyen aranyos kisbaba volt...
Igazából Henike simán kos, nagy ívben tesz ilyesmire hogy ruházat, játékok, akármik. Az majd később jön, mikor már igényli a szebb cuccokat, de vigyázni még mindig nem tud rá...

Egy jó darabig nem értettem, miért van az, hogy érdekelnek az elvontabb dolgok, az asztrológia, agykontroll, telekinézis, akármi, de valahogy nem igazán hiszem a működést.
Csak hinni akarom, de ott a háttérgondolat: nem hihetem...

Elvégeztem az agykontroll tanfolyamot, alapot és ultrát is, tudom hogy azért  jól működik az, bár ma már csak egy irányadónak tartom, semmiképp nem egy végcélnak, és azt is erősen átgondolandónak tartom, hogy bárki életébe, betegségébe beleszóljunk, belenyúljunk kérés nélkül, de ez már más téma.
Szóval látom hogy szépen működik, de sokszor nem hiszem amit látok, nem hiszem hogy nálam is működik... Érdekes.

Egyszer valaki megmagyarázta.
Kosként mint két lábbal a földön álló, rögtön ítélkező, elutasítom az ilyesmit. Nem kategorikusan, de egyszerűen kirekesztem.Amikor pedig elkap a hév, akkor negatívan nézem a dolgokat, végig viszem a lehető legrosszabbnak a lehetőségét, majd lassan átkapcsolok.
Akkor előjön a szűz aszcendens, lenyugtat, más nézőpontot ad, megmutatja: ha ideges vagy nem látsz rendesen, nyugiban a végeredmény is más lesz.
Mert a szűz elszálltabb, lazább, tágabb a látóköre, és semmiképp nem kizárólag az anyagba ragadva él.

Viaskodik bennem néha eme két jegy, két jellemforma, gondolom a környezetemnek még izgalmasabb lehet... vagy csak simán érthetetlen (hülye?), mert ma ezt mondja és így reagál, holnap pont az ellentettje. Ezt elfogadtam magammal kapcsolatban, de valahogy nem vitt el a logikám odáig, hogy ha én így, akkor más is így lehet. Másokkal kapcsolatban sosem értettem meg (eddig), hogy egyik pillanatban teljesen más mint a következőben, vagy ma ekképp beszél egy dologról, elfogadó, másnap elutasító.
Aki jobban ért hozzá és le is tudja írni, magyarázza el, miképp lehet ezt tudatosan kezelni, tudatosan formálni, szóval irányítani.
Már ha lehet...
Kell?
Vagy csak elfogadni kell?

2014. szeptember 9., kedd

sulis

Anyám megint gyógyüdülésen van, most a Mátrában. Meséli, hogy a mókusok a kezükből esznek, felmásznak a nadrágjukon, bemennek az alsó szinten lévő kórtermekbe, meg ilyenek.
Tegnap néztem az utcai diófán egy mókust, de nem akart a kezemhez jönni. Mások itt még a mókusok is :-)

Szilit még mindig nem köti le túlzottan a suli, ma elkezdünk egy kockás füzetben összeadásokat csinálni. Valamivel ki kell használni az agyát.  Ugyan felkészültem, hogy az első év unalmas lehet majd neki, és max. írni tanul meg, arra kell koncentrálni, de az nem agymunka.
És ő az, akinek ez nem is olyan érdekes.
Például nem tud cipőt kötni.
De megbocsátjuk neki.
Lehet mondtam már, akkor ismétlem amit Imi mondott róla: lehet ő fedezi majd fel az AIDS ellenszerét vagy valami részecskefizikai újdonságot, de egy szöget nem fog beverni soha normálisan.
Egy nem gombos nadrág patentja is kifog rajta...
Érdekes visszagondolni, hogy mikor Kevin kapott egy elromlott gépet, akkor Ő szétszedte, megpróbálta "megjavítani". Szili nem, ő csak nézegette a szerkezetet, csodálta.

Aktív kíváncsisággal szemlélem és várom ezt a tanévet...
Szili is, Kira is, Kevin is érdekes lesz.
Szabolcs harmadikos, ott nincsenek nagy meglepetések.
Oké, bejött az angol, de okos gyerek, megoldja.

Hiába nem hasonlítgatunk, de néha muszáj.
Kevin már középső csoportban egyedül járt oviba, így akarta. legnagyobb bűne annyi volt, hogy néha megállt beszélgetni nénikkel, és késett 10-15 percet.
Szabolcs iskolában kezdte, de első félévben még a nagyokkal járt haza.
Sziliért megyek.
Várom a suli előtt. Az kell neki, minden jel szerint ez a biztonságos számára.
Mert első nap már az volt, hogy azt mondja: egyedül menne haza. Oké, úgyis dolgom van a 60 méterre lévő postán, hazamész, én 10 perc múlva érkezem.
Ebből azt gondoltam, jöhet lassan egyedül.
Tegnap egy utcasarokkal bentebb vártam, megbeszéltük hol leszek. Mint ahogy azt is, hogy ma már nem megyek, otthon a kapuban várom.
De este jelezte, hogy megijedt , nem látott, nem tudta hogy hol vagyok. Legyek a sulinál.
Ott különben is van pad, ne álldogáljak a sarkon, inkább pihenjek.
Aranyos gyerek.... nem akarja hogy elfáradjak :)))
Oké, nem is számítottam egyszerű átmenetre, ő nehezen szakad el a megszokott dolgoktól. Tipikus hosszú-fészeklakó. No és még csak 6 éves, a  többiek 7 évesen mentek suliba.

2014. szeptember 7., vasárnap

zsákok

Itt van ez a sok könyv.
Remélem egyszer majd elolvassák a gyerekek.
Legalább egy részét.
Na de Kira is pont azt az egy Stephen Kinget olvasná, ami kint lehet a könyvdzsungelben, a nyári konyha (most már Kira lakosztály) belső helyiségében, a könyvraktárban van.
A lakosztályt elkezdtem a héten kifesteni.
Imi megcsinálta a glettet, csiszolást, plafont, a falak maradtak, ami színes akar lenni ugye.
Nekiálltam, mert az Ember épp eleget dolgozik (ó milyen elégedett lesz ha itt látja leírva: Ember :D), a festék pedig mégsem lett elég...
Na mindegy, veszünk, de ez még itt mindig nem a City, itt az a szín nincs ami kéne, majd keddre.
Addig félbehagyva álldogálnak a falak, igazából nem sok hiányzott volna...

Ülök itt a fotelomban, szemem a könyvespolcra téved...
Átrendezném, de minek is? Úgysem fogjuk többször levenni őket a polcról, akkor sem ha más rendszer szerint vannak.
Ezeknek a java részét olvastam.
Néha gondolok arra, mikor némelyikre ránézek, bele kéne fogni újra, olyan jó volt!
De nem.
Minek megint olyat, amit olvastam ezerszer?
Ott a sok olyan, ami érdekel, és még nem olvastam.

Pár éve már hogy nem sok könyvet tudok kiolvasni.
Elkezdem őket, és elfogy a lelkesedés.
Pedig jó könyvek.
Van pár amit mindig el tudok olvasni, sosem unom meg őket, és tavaly pár Csernust is kivégeztem, de a legújabb meg van véve, harmadánál a könyvjelző, bő fél éve...
Karácsonyra vettem magamnak...
Nézelődtem Imi könyvespolcán, láttam pár olyat, ami érdekelne, de úgy éreztem inkább nem erőltetem.
Előbb valamelyik elkezdettet kéne bevégezni, a sokból....




Gondolkodom, mennyi terhet aggatunk magunkra és hurcolunk negyvenes éveink eljövetelére?
Mekkora a zsákunk, amibe ezek tömörödnek?
Vajon végtelen?
Azt hiszem olyan nincs.
Egyszer minden zsák, minden pohár betelik.
Mint a vulkánoknál.
Megvannak a szabályok.
Ha eleget fortyogott, kitörik.
Mi is így lehetünk.
Ha tele a puttony, lerakunk némi terhet.
Gondolom van aki élethosszan cipeli őket, de én nem szeretném.
Én minden lehetőségnek örülök, amikor tanulhatok, fejlődhetek, még ha fájdalmas áron is kell a leckét megtanulnom.
Mert az élet mindig ad le figyelmeztető lövéseket, el-elgáncsol, de sokszor erre még nem hallgatunk.
Én sem mindig...
Majd jönnek a keményebb jelek, orrunk szarba dörgölése, vérző, fájó sebek ütése a lélek-testünkön.

Mennyi teher van elrejtve, úgy hogy mi sem tudunk róla?
Miért nem tudok olvasni úgy mint rég?
Nagyjából 9 éve már...
Igen, állapítom meg, a párba rendeződés sok szempontból nem könnyű bizonyos életkor felett.
Már megvannak a kialakult dolgaink, és ugyan szívesen alkalmazkodunk némileg, és tudunk csiszolódni ha komolyan vesszük ezt az egészet, de biztos hogy nehezebb mint fiatalabb korban.
De senki nem ígérte hogy bármi könnyű lesz, én is csak annyit kaptam mindig: rossz családba születtél kislányom... Nem lettél királylány...
Az nem is akarok lenni.
Ez a Heni akarok lenni, jól vagyok így magamként, jól vagyok páros lényként Imivel, csiszolódunk, rendeződnek a dolgaink.
Megtanulom, nem kaphatok meg mindent ami szem-szájnak ingerlő, mert elrontom a gyomrom...
Megtanulom: a kimondott szavak még nem tények, csak irányvonalak, csak távoli, nagyjából vázolt tervek, kényszerű időhatár nélkül.
Ami jó.


Igen.
Minél többet tanulok, annál több a kérdésem.
Miért nem vagyok bölcsebb?
Miért hiszem, hogy mások bölcsebbek?
Azt hiszem sok ember akit bölcsebbnek gondolok, pont így vergődik ha adódik egy probléma.
Mert a megoldás nem olyan, hogy elolvasom, tudom, beírják az ötöst, jöhet az új anyag...
Nem, az életben ez nem ilyen módon működik...

Én szerencsés vagyok...
Pedig nem lettem királylány...


2014. szeptember 5., péntek

--gondolatok--

Tudjátok min szoktam néha gondolkodni?

Vajon ki fog emlékezni rám 50-60-70 év múlva?
Ismerősöm lehet sok-sok ember, de én vajon kinek, mennyinek vagyok ismerőse?
Ki tud rólam bármit is azon kívül amit elmondok?
Egy legalább emlékezni fog ha már lábnyomom sem marad a világban?
Tudjátok mindig féltem attól, hogy bárhány gyermekem van, magányosan fogok élni, magányban halok meg.

Mi az élet?
Röpke pillanat?
Kósza szellő a nagy univerzumban?
Hol kezdődünk, hol a végünk?
Kezdet-e, mikor tervben vagyunk?
Kezdet-e, mikor anyánk, apánk születik?
Hisz a lehetőségünk már ott van...
A magban ezernyi új élet esélye van meg...
A halál a vég?
Ha emlékeznek ránk akkor még élünk?
Ha testben nem is, de eszménk, szellemünk, egykori szavaink felidézése életben tart minket?
Nem tudok válaszolni, beszélni, de "ott" vagyok tán...
Szomorú nekem elképzelni a világot, amiben nem vagyok.
Amiben a gyermekeim, unokáim még vannak, de én nem...

Tudom, nincs örök élete a testnek, nem is vágyom rá, és tudom: a halál az itt maradóknak rossz, de mivel még itt vagyok, a saját hiányom, halálom is fájdalmas elképzelés.
Olyasmi, minthogy velem van Ő, de elvesztésének réme is egy kicsit mindig ott van.
Mert ilyenek vagyunk.
Amit szeretünk, azt féltjük is.

Egyszer olvastam egy utópiát, 2050-be vagy 2100-ba tért vissza egy 1990-ben lefagyasztott, hibernált ember, és békés, kellemes világot talált. Kérdezte:
- Mi az oka?
- Kiirtottuk azt az érzelmet az agyból, ami a bűnökért felelős.
- A gyűlöletet?
- Nem. A szeretetet. Mert a szeretet nevében bűnöznek a legtöbbször. A szeretetből adódó féltés miatt.

Én szeretni akarok!
Szeretni a gyerekeim, Kedvesem, a családomat.
Magamat.
Ez nem egy sorrend, ezek mind fontosak.
Ha más lenyomatot nem is hagyok, de a szeretetem emlékeit tán megőrzik azok, akiket szeretek.

Eszembe jut a nagymamám.
Volt róla és a Papáról egy kép, tán 35-40 évesek lehettek, akkor jöttek össze. Milyenek lehettek fiatalon? Szerelmesen? A morcos nagyapám vett neki virágot? Szerette a Mama gyerekeit, Anyámat, húgát? Elvitte vacsorázni a Mamát?
Milyen volt a Mamának az első repülőgép látványa? Érdekelte ilyesmi egyáltalán? Hogy milyen lesz a világ, amiben mi, az unokái élünk majd?
Mikor a lányai férjhez mentek, érezte-e, hogy jól választanak, vagy nem?

Azt hiszem az, hogy sosem beszéltek nekünk ilyesmiről, az nem jó.
Mert ezeket tudnom kéne.
De nem tudom.
Én válaszolok ilyesmire is.
Beszélek úgy is, ha nem kérdeznek.
A gyerekeimnek, minden ilyesmiről is.
Fontos, hogy tudják ezeket.
Hogy igen, a gyerekkorunkban nem volt internet, számítógép, mobiltelefon, és sugárhajtású repülő sem nagyon. Hogy a kommunikáció elég zötyögős volt, mégis működött. Kapcsolatok épültek, emberek lettek szerelmesek, barátok, vagy szűntek meg ilyesmik, pont mint manapság.
Minden más, de valójában minden ugyanolyan.
Mi emberek pont ugyanúgy szerettünk, nem szerettünk, voltak bánatok, boldogság, ezek történtek. Így éltem meg ezt vagy azt.

Életünkben a fontossági sorrend mindig változik.
Ma még tán számít, hogy áll a hajam, 20 év múlva örülök, hogy van hajam.
Ma még zavar tán ha üvölt a gyerekszobából a tévé, 20 év múlva lehet annak örülök majd, ha néha eljönnek látogatóba.
Sok ilyen példát találhatunk még.

Amikor történik valami kiugró az életben, azt a napot megjegyezzük.
Attól kezdve minden kicsit más lesz.
Leginkább mi.
Lehet, hogy úgy érezzük, most már minden nap kicsit ajándék. vagy épp ellenkezőleg.
Attól függ, hogy ami történt az egy jóból lett rossz, vagy egy rosszból jóra fordult valami.

Min múlnak dolgok?
Mekkora impulzusok kellenek egy-egy esemény bekövetkezéséhez?
Hányszor sétálunk el ugyanazon ember mellett, mire megismerkedünk?
Hány olyan él a világban, aki valamiben ugyanúgy gondolkodik mint mi, aki egynémely életeseményünkben szinte a másolatunk?
Hány olyan, akinek életútja hasonló a miénkhez, csak előbbre vagy hátrébb tart?
Akiknek a gondolatait hallva, olvasva magunkra ismerünk?

Meglátok egy bogarat, elindít egy gondolatsort.
Egy szimpla, érdektelen bogár olyan lavinát zúdít az agyamba, ami esetleg megváltoztatja az életem.
Azt hisszük minden valami nagy behatás miatt indul másfelé.
De nem.
Néha elég egy bogár, egy megcsillanó napfényszikra, egy törlés előtti társkeresős-blogbejegyzés miatti kutatás az oldalon...

Ki tudhatja ezeket...
Felesleges gondolatok?
Tegye fel a kezét, aki sosem agyalgat néha ilyesmiken...


Mese a lányról és a fiúról-szomorkás, de happy end mese

Mesélek Nektek...

A lányról, aki soká nem evett egy jót, majd találkozott a hasonlóképp kiéhezett fiúval.
A lány hosszú-hosszú évek óta nem volt szerelmes, csak a szerelembe. Mert az az érzés jó, a szerelem kell, igaz, a legjobb akkor ha van igazi tárgya, de azért pótléknak jó volt ez is.
Mármint szerelmesnek lenni a szerelem érzésébe.
Egy fába, az erdőbe, erre méltatlan ellenkező neműbe, valamibe. Tudjuk mind, ez nem "olyan" szerelem, viszonzás nem nagyon van benne, vagy nem jól, így aztán ürességgel is együtt jár.
De ezt akkor nem vesszük észre, mert ami fáj a léleknek azt a szellem elfedi, nem engedi hogy meglássuk.

Így volt az, hogy nem emlékezett a lány a balesetére sem. Most sem emlékszik.
Ez a baleset egy kapcsolat lezárása is volt, egy olyan kapcsolaté, ami nem volt méltó a lányhoz.
Nem volt egyenrangú, mert a fiú megcsalta, folyamatosan, még büszke is volt rá utólag. Pedig azt mondta az akkor 19 éves lánynak, hogy legyen a felesége. De hamar rájött a lány, csak ágyba akarta csalni, ez volt az eszköze. Villogtatta a szemeit, majd nőül kérte, gyűrű nélkül persze.
A lány hatalmasat csalódott.
Ez már a baleset után volt ugyan, de a balesetre kimondottan a lány vágyott, mert nem érzett semmi törődést, és arra gondolt, ha történne vele "valami", akkor megláthatná: a fiú szereti-e.
Beteg vágy volt, de akkor már kezdődött a lélek-betegség nála.
Mert tudjátok: a lélek, a szív érzi a csalást....
Ő is biztos érezte...
Nos, meglátta a fiú érzéseit...
Mert a baleset után a fiú hazavitte, és elküldte.
A lánynak agyrázkódása volt, nem gondolkodott tisztán, arról beszélt anyjának, hogy nem akar élni, minek így? Nem kell ő senkinek, felmegy a tizedikre, és annyi.
Értéktelennek érezte magát, selejtes árunak.
Tudjátok, nem kell ehhez sok....

Ennyire emlékezett a lány a balesetből, és abból, ami utána történt.
Majd pár hónap alatt felépült, kezdett társaságba járni, de a lelke már törött volt.
Csupa méltatlan kapcsolatba ment bele, olyanokba, amelyekről tudta: nincs érzelem, csak időtöltés, és olyanokba, amelyekről nem tudta ezt-szerelmesnek gondolta magát és hitte a másikat is.
Utólag viszont szinte mindig kiderült, rossz volt az a ló is.
Rosszra tette lelke pénzét, az érzelmeit.

Ezek a kapcsolatok a minőségi éhezést jelképezik.
Azt, amikor éhes nem vagy soha, mert eszel, de nem jó ételt eszel.
Nincs mi tápláljon, száraz kenyér és víz, az aktív éhséget épp csak csökkentik.
De vitaminhiányod lesz, hiánybetegségek alakulnak ki.
Így aztán azt mondom, a lány nem is éhes volt a harmincas éveinek végére, hanem kiürült belőle minden vitamin, hasznos anyag, a lelke beteg volt, tünetmentesen ugyan, de beteg.

A fiú életének részleteit nem ismerem, de az elbeszéléseiből, élet-részletekből azt gondolom, hasonlóképp élhette meg ezeket az éveket, mint a lány.
Érzelmi éhségét csak csillapítva, de lelkét igazán sosem táplálva étkezett a kapcsolatainak asztaláról.
Mert neki sem akadt tápláló étel, s mint a lány is, ő is csak a leeső, rossz falatokból válogatott.

Igazából azt kell mondanom, ez javarészt az ő hibájuk volt, már amennyiben hiba az, hogy nem vagyunk elég bölcsek már a kezdetekkor...
Mert nem engedték meg maguknak a jobb falatokat.
Tudjátok, behatároljuk azt, ami szerintünk jár nekünk.
Elhisszük, mert elég sokat mondjuk magunknak: átlagon aluliak vagyunk, rondák, csúfak- mindezt azért, mert a lelkünk beteg.
És a kapcsolatokat is eszerint "válogatjuk" meg.
A koszos aszfaltdarabka is gyémántként csillan, és azt gondoljuk a szerelmet valló tényleg szerelmes. Majd pár év múlva, újra összefutva kiderül: a testünk vonzotta, a velünk való szex táplálta a "szerelmét".
Még örülhetünk, hogy időben elhagytuk őt, ugyan nem emiatt...

Hasonló volt a fiúnak is, ezt elmesélte, csak nála a lakása volt a fő vonzerő.
Szerintem egyik sem jobb mint a másik.
Lényege, hogy mindketten hagyták magukat kihasználni, használni.
Persze ebbe belebetegszik mindenki, ők sem voltak egészségesek.
De azt gondolták, hogy rajtuk nem fog semmi, kilábalnak minden bajból, mert emberek voltak.
Normális gondolkodású, de mégiscsak lélek-beteg emberek.

Nos, ők találkoztak.
Sok év minőségi éhezés után egy napon (nem ugyanazon a napon, de ugyanabban az évben), külön-külön úgy döntöttek, megváltozik addigi életük, tesznek róla. Másképp látták már a világot, nem akart egyikük sem használati tárgy lenni, a fiú szavaival élve: ő nem egy kabát, amit szükség esetén kiveszünk a szekrényből.
A lány pedig úgy gondolta, nincsenek többé részlegesen működő kapcsolatok, vagy mindent, vagy semmit. Nem kell olyan aki csak ezt vagy csak azt akarja, illetve olyan, aki az ő (lány) számára nem tökéletes, mert ez vagy az nem kéne a férfiból.
Nem.
Tudta: ami hiányzik valakiből, az nem jön meg az idővel.
Amiből túl sok van, az nem tűnik el.
A zavaró, rossz szokások csak rosszabbak lesznek, így azt gondolta: jobb egyedül, mint méltatlan kapcsolatban.

Így találkoztak, futottak össze egy ismerkedős helyen.
Hamar kiderült: egymást keresik, találkozásuk sorsszerű, gyorsan szerelembe estek egymás iránt.
Ez még rendben is volt.
Mindketten hamar repülésre váltottak a kezdeti, bukdácsoló léptekből, és oly jó volt szállni! Érezni a felemelő meleg áramlatokat, a szárnyaik alatt süvítő szelet, ami minden rosszat kifúj az életükből, szellemükből!
Mindent megkaptak a másiktól amire vágytak, igaz, őszinte szerelemmel szerették egymást.
Kapcsolatuk tökéletes volt, semmi nem derült ki az első rózsaszín köd eloszlása után sem, ami miatt észbe kellett volna kapni.
Csak élvezték a bőséges táplálékot amit egymásnak nyújtottak, és elkövették azt a hibát, hogy nem gondoltak bele, mit is tesznek.

Mert a minőségi étkezést felváltó igazi érzelmi svédasztal, ahol minden megvan ami kell, csak a tányérra kell szedni, falánkká tette őket. Csak ettek és ettek, észre sem vették, hogy már a másik húsát tépik, fájdalmat okozva. Ettek, mert kiéhezettek voltak.
Eljött a nap, mikor egyikük felállt, és azt mondta:
-Szerelmem, elég! Most diétáznom kell. Imádom az ízeid, érzelmed falatjait, de sok volt.
A másik némi könnyezés után megnyugodva egyetértett vele.
- Ha nem diétázunk kicsit, halálra esszük magunkat.
- Igen. Szeretlek, mást sosem akarok, de most nem akarok enni pár napig.
- Egyetértek. Sokat adtunk egymásnak, elsőre is túl sokat. Lassabban kell falatoznunk ezek után, különben tényleg meghalunk.
- Etetlek és követelem falatjaid. Nincs időnk újabb élelmet termelni, már tényleg egymást téptük szét Szerelmem, lassuljunk.
- Igen, a szerelmünk egy bőven buzogó forrás, de ami táplálja, annak is kell az idő, hogy a víz mindig tiszta és tápláló legyen!

Megbeszélték, elfogadták hogy ami történt, az a lélek sebek miatt alakulhatott így, de igazából lényegtelen volt, mert a fontos az volt, hogy rájöttek időben.

...Ez sok éve volt már, azóta is együtt vannak, kapcsolatuk kiváló, hisz mondtam: sorsszerű az ő együttlétük, de megtanulták: az étkezések közt még együtt élve is szünetet kell tartani.
Megtanulták: a szerelem kezdetén elültetünk egy fát, de még nem hoz gyümölcsöt, hiába rángatjuk a törzsét!!!
A fejlődésnek megvan a módja, időtartama.




Írói megjegyzés:


Igen, ebből a meséből lehet ám sok mindenre következtetni velünk kapcsolatban.
Nehéz elrontani AZT a következtetést...
Igen, kicsit hamar belehúztunk, elsiettünk dolgokat, de időben kapcsoltunk.
Szerencsére.
Viszont én ezzel kapcsolatban nem akarok kérdésekre válaszolni.
Rendben vagyunk, a kapcsolatunk él és virul, ez a lényeg.

2014. szeptember 2., kedd

Frázisok, közhelyek, rutintalansági idő, tüske és a szarvasok

*1. közhely     Amit megtanulunk, az a miénk

     Nem csak az iskolában, hanem a párkapcsolatban is.
Meg kell tanulni azt, hogy elmondjunk mindent, ami hat a KÖZÖS-re, nagyon fontos.
Meg kell beszélni, ki kell mondani azt is ami abban a pillanatban fájdalmat okoz, nagyon fontos.
Fáj nekem, fáj neki, de egyszerűen muszáj róluk, ezekről a dolgokról beszélni, mert a kapcsolat alapjait nem rongálhatja semmilyen tüske.
Mert az elhallgatott, ki nem mondott fájó dolgokból lassan tüskék lesznek.
Így ha fáj is: kihúzzuk, a seb meg begyógyul
Az a dolga.

*2.közhely    Lakva ismerszik meg az ember

     Én úgy látom, ez, ami most itt van, a kétlaki élet, hol itt, hol ott, hol egy háztartásban, hol külön, bármennyire rossz néha, nagyon is kell. Kell ez az első időbeli rutintalanság, megélni minden pillanatot akként, ahogy megadatik, alkalmazkodni a másik pillanatnyi hangulatához, akkor is ha más volt a terv, mint ami kialakult.
Nincsenek kötelező köreink egymással, nincs muszáj dolog, semmilyen téren sincs.
Nem is szabad hogy legyen! Csak az, amihez mindenkinek van kedve.
Szerintem soha nem is kéne hogy másképp legyen. De persze biztos vannak helyzetek, mikor olyat kell tenni, amihez nincs kedvem, mert másképp megoldhatatlan.
Mondjuk szülői értekezletre sincs kedvem menni, de kell.
Néha...

Szóval én szeretem, hogy időnként alakíthatom a dolgokat, máskor Ő alakítja, néha alakul szinte magától, és mi csak követjük. Annyira szeretem ezt a csiszolódást, az eseti vitákat, a nagy egyetértéseket, a viták utáni bánkódást, hisz bármennyire kellenek a szócsaták is, összehangoló súrlódások, nem akar senki megbántani senkit, így mindig megbánás a vége, hisz a másiknak talán fájt.
Megtanulni azt, hogy a másiknak melyik reakciója miről szól, az esetenkénti felcsattanásnak mi a háttér oka, az is nagyon fontos. Így ismerjük meg egymást rendesen, derül ki az, hogy mikor kiabál az nem nekem szól, mikor belelovalja magát valamibe akkor nekem szépen, vita nélkül ki kell szállnom belőle, majd utólag megbeszélni, mert akkor, ott nem lehet.
Személyesre állítva: én pont ilyen vagyok, pont magamat látom akkor, mikor felcsattan esetleg, kérlelhetetlen egyes dolgokban, és a tükör nem görbe, nagyon is realisztikus.
Milyen keserédes a felismerés, hogy tényleg így működik, tényleg tükröm a párom, bár hangsúlyozom: nem mindenben. Senki ne higgye el, hogy tökéletes lelki-személyiségbeli másunk az, aki a társunkká válik!

*3.közhely Az élet nem csak móka és kacagás, nem habos torta

      Nem is várjuk ám el az élettől a fentieket, mi, rutinos középkorú egyedek :)
Tudjuk azt, hogy a kapcsolat, annak kialakítása valahol kőkemény munka. Sok agyalás, sok fájdalmas felismerés önmagunkkal kapcsolatban, eddigi hibákkal szembenézés. Hisz amit nem dolgoztunk le, azok visszatérnek, hogy hátha most már elég bölcsekké váltunk, felszabadulhatunk alóluk.
Némelyik alól.

*4.közhely Ismerjük a dörgést, tudjuk mitől döglik.... 
 
      Tudjuk, hogy mi már időnként (ritkááááán, nem ám majdnem minden nap, neeeeeeeem) elfáradunk, nem vágyunk másra csak csendre, nyugira, de miről is beszélek???
A legkisebb gyerekem 4 éves, mikor élhetek majd csendben? 10 év? Azt hiszem inkább 20 körül... Majd a hatvanas éveimben...
És ennyi gyerek mellett, ennyi öröm-móka-kacagás és probléma mellett hamar terroristák leszünk mi is. Tárgyalunk mint a túsztárgyaló, zsarolunk mint a terrorista, mindenki akaratot akar érvényesíteni, meg kell nekik is tanulni. De mi vagyunk a felnőttek, gyakran ráébredünk: pont ilyenek voltunk.
Terrorista tanoncok.

Hogy én mekkora fráziskirálynő vagyok ma!!
Jobb mint a fáziskirálynő... árammal nem játszunk ugye.
Tüskékkel sem.
Megszúrnak.
Mi meg csak hallgathatjuk azt, ahogy kezdődik a bőgés, mintha tüskékkel teletűzdelt talpú (nincs is talpuk..) szarvasok panaszkodnának: AÚÚÚÚÚ!!
Mélyen, elnyújtva, mert bőgnek.
Mintha a hátsó kertben lenne, de van ott még egy ház az erdősávig, ott bőg az, nem a hátsó utcán. De azért nem akarnék arra menni....
Kira indul hajnalban a gimibe, a konyhában ülve hallgatja, és mondja:
- Valahogy félek most az erdő mellett a sötétben sétálni :)
Imi nem érti miért félünk a szarvastól, mikor nem is félünk! Csak egészséges tartással kezeljük, távolságtartással. Nem erdőzünk ha nem muszáj, mármint a mélyére nem hatolunk ilyenkor a dolgoknak. Mert érezni azt a szagot, az átható vadállat-szagot, nappal is félelmetes, főleg egyedül baktatva a fák közt, úgy, hogy a közelben más kétlábú nem nagyon akad.
Remélem érthető: nem aktív félelem ez, nem rettegős, hanem mint írtam: távolságtartás.



5.44 van, kedd reggel, szeptember 2.-a
A reggel átlagos iskola-óvoda reggel.
Kicsik zizegnek, macskáznak, dumálnak, Kevin alszik, Kira elment már. Már talán a faluból is kiment a busz.

Atyám! Iskolás lett a negyedik gyerekem... Gimnazista a legnagyobb...

*5. közhely  De csak ők nőnek, nem én öregszem...

Most már nagyon viháncoltak.
Elzavartam őket a helyükre :)
Nekem kell a lassú ébredés...
Mert nem öregszem :)