2014. szeptember 5., péntek

--gondolatok--

Tudjátok min szoktam néha gondolkodni?

Vajon ki fog emlékezni rám 50-60-70 év múlva?
Ismerősöm lehet sok-sok ember, de én vajon kinek, mennyinek vagyok ismerőse?
Ki tud rólam bármit is azon kívül amit elmondok?
Egy legalább emlékezni fog ha már lábnyomom sem marad a világban?
Tudjátok mindig féltem attól, hogy bárhány gyermekem van, magányosan fogok élni, magányban halok meg.

Mi az élet?
Röpke pillanat?
Kósza szellő a nagy univerzumban?
Hol kezdődünk, hol a végünk?
Kezdet-e, mikor tervben vagyunk?
Kezdet-e, mikor anyánk, apánk születik?
Hisz a lehetőségünk már ott van...
A magban ezernyi új élet esélye van meg...
A halál a vég?
Ha emlékeznek ránk akkor még élünk?
Ha testben nem is, de eszménk, szellemünk, egykori szavaink felidézése életben tart minket?
Nem tudok válaszolni, beszélni, de "ott" vagyok tán...
Szomorú nekem elképzelni a világot, amiben nem vagyok.
Amiben a gyermekeim, unokáim még vannak, de én nem...

Tudom, nincs örök élete a testnek, nem is vágyom rá, és tudom: a halál az itt maradóknak rossz, de mivel még itt vagyok, a saját hiányom, halálom is fájdalmas elképzelés.
Olyasmi, minthogy velem van Ő, de elvesztésének réme is egy kicsit mindig ott van.
Mert ilyenek vagyunk.
Amit szeretünk, azt féltjük is.

Egyszer olvastam egy utópiát, 2050-be vagy 2100-ba tért vissza egy 1990-ben lefagyasztott, hibernált ember, és békés, kellemes világot talált. Kérdezte:
- Mi az oka?
- Kiirtottuk azt az érzelmet az agyból, ami a bűnökért felelős.
- A gyűlöletet?
- Nem. A szeretetet. Mert a szeretet nevében bűnöznek a legtöbbször. A szeretetből adódó féltés miatt.

Én szeretni akarok!
Szeretni a gyerekeim, Kedvesem, a családomat.
Magamat.
Ez nem egy sorrend, ezek mind fontosak.
Ha más lenyomatot nem is hagyok, de a szeretetem emlékeit tán megőrzik azok, akiket szeretek.

Eszembe jut a nagymamám.
Volt róla és a Papáról egy kép, tán 35-40 évesek lehettek, akkor jöttek össze. Milyenek lehettek fiatalon? Szerelmesen? A morcos nagyapám vett neki virágot? Szerette a Mama gyerekeit, Anyámat, húgát? Elvitte vacsorázni a Mamát?
Milyen volt a Mamának az első repülőgép látványa? Érdekelte ilyesmi egyáltalán? Hogy milyen lesz a világ, amiben mi, az unokái élünk majd?
Mikor a lányai férjhez mentek, érezte-e, hogy jól választanak, vagy nem?

Azt hiszem az, hogy sosem beszéltek nekünk ilyesmiről, az nem jó.
Mert ezeket tudnom kéne.
De nem tudom.
Én válaszolok ilyesmire is.
Beszélek úgy is, ha nem kérdeznek.
A gyerekeimnek, minden ilyesmiről is.
Fontos, hogy tudják ezeket.
Hogy igen, a gyerekkorunkban nem volt internet, számítógép, mobiltelefon, és sugárhajtású repülő sem nagyon. Hogy a kommunikáció elég zötyögős volt, mégis működött. Kapcsolatok épültek, emberek lettek szerelmesek, barátok, vagy szűntek meg ilyesmik, pont mint manapság.
Minden más, de valójában minden ugyanolyan.
Mi emberek pont ugyanúgy szerettünk, nem szerettünk, voltak bánatok, boldogság, ezek történtek. Így éltem meg ezt vagy azt.

Életünkben a fontossági sorrend mindig változik.
Ma még tán számít, hogy áll a hajam, 20 év múlva örülök, hogy van hajam.
Ma még zavar tán ha üvölt a gyerekszobából a tévé, 20 év múlva lehet annak örülök majd, ha néha eljönnek látogatóba.
Sok ilyen példát találhatunk még.

Amikor történik valami kiugró az életben, azt a napot megjegyezzük.
Attól kezdve minden kicsit más lesz.
Leginkább mi.
Lehet, hogy úgy érezzük, most már minden nap kicsit ajándék. vagy épp ellenkezőleg.
Attól függ, hogy ami történt az egy jóból lett rossz, vagy egy rosszból jóra fordult valami.

Min múlnak dolgok?
Mekkora impulzusok kellenek egy-egy esemény bekövetkezéséhez?
Hányszor sétálunk el ugyanazon ember mellett, mire megismerkedünk?
Hány olyan él a világban, aki valamiben ugyanúgy gondolkodik mint mi, aki egynémely életeseményünkben szinte a másolatunk?
Hány olyan, akinek életútja hasonló a miénkhez, csak előbbre vagy hátrébb tart?
Akiknek a gondolatait hallva, olvasva magunkra ismerünk?

Meglátok egy bogarat, elindít egy gondolatsort.
Egy szimpla, érdektelen bogár olyan lavinát zúdít az agyamba, ami esetleg megváltoztatja az életem.
Azt hisszük minden valami nagy behatás miatt indul másfelé.
De nem.
Néha elég egy bogár, egy megcsillanó napfényszikra, egy törlés előtti társkeresős-blogbejegyzés miatti kutatás az oldalon...

Ki tudhatja ezeket...
Felesleges gondolatok?
Tegye fel a kezét, aki sosem agyalgat néha ilyesmiken...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.