2014. szeptember 19., péntek

gubancok

Vannak dolgok, amiket sosem késő megtanulni.
Én úgy látom, nincs későn érő ember, maximum olyan, aki későn találkozik ilyen vagy olyan helyzetekkel.
Esetleg élete második felében jön el az a fajta érzelmi kapcsolat, ami egyenrangú.
Amit meg kell óvni, ahol fontos az egyensúly fenntartása, a másik megértése, önmagunk megfelelő elhelyezése a kapcsolaton belül.

Először is: ideális esetben kész emberek létesítenek kapcsolatot, bár azt nem állítanám hogy teljesen, 100%-ban készek és fixek vagyunk.
Mindig mindenki alakul, szerintem mindig mindenki víz formálta kő.
Lassan, finoman alakítható, alakul is.
Ha hagyják neki.
Mert a durva víz, az erősen sodró patak hamar lyukakat váj a sziklába, a finoman simogató patak pedig sima, fényes kavicsokat csinál a kemény, érdes sziklákból.

Mikor kialakul a párkapcsolat, bármekkora alap-egyetértés esetén is vannak súrlódások. Két olyan emberről beszélünk, akiknek megvannak a szokásaik, életük, nagyjából fix dolgaik. Az alap elképzelés az, hogy ezt a két életet összehangolják, összefésüljék. Persze a fésülés következtében mindig vannak kihulló hajszálak, akadnak gubancok, de végül csak megoldható az egész.

Nos, mikor van egy gubanc, akkor nagyon fontos a szeretetteli hozzáállás, a probléma megoldására vonatkozó természetes igény.
Azaz nem elfedjük, nem tojjuk le, hanem igenis óvatosan kibogozzuk, kifésüljük azt is.

De előfordul olyan is, hogy a gubanc csak az egyik félnél van meg, a másik észre sem veszi, mert épp a saját élete köti le a figyelmét.
Ilyenkor a gubancos lélekben felmerül: miért én engedjek? Csak az én dolgom ez? Miért nem veszi észre?
Például azért, mert nem minden észrevehető mindenkinek... van amit mondani, mutatni, jelezni kell.
Ha akkor sem nyit, akkor elgondolkodhatunk: van-e jelentősége, érdemes-e ügyet csinálni, vagy meg kell szimplán nyugodni és egyedül bogozni.

Hisz van rengeteg olyan probléma, ami csak az egyik számára létezik, a másik észre sem veszi. Mi sem mindig vesszük észre, mikor kiszaladt alólunk az épp lovagolt ló....
Ez van, emberi dolgok ezek.
Szóval ott a gubanc, amit én látok, hisz lehet, hogy épp bennem született. Eldönthetem: lesz-e ügy, vagy hagyom magamban elsikkadni, megoldom a gondolataim áradása közben.

Nem mondom hogy könnyű.
Mert hajt a lendület, mondanám, megosztanám, de nem teszem. Fáj, hogy esetleg észre sem veszi, de lassan elcsitul az egész, és már csak egy kósza gondolat van: mi volt ez? Jó hogy nem csináltam ügyet belőle... nem is számít!

A mondandó lényege: az, aki bölcsen átlép dolgok felett, az is érzi a fájdalmat, a késztetést hogy mondja, hajtsa a döglött lovat, de mivel felesleges sebeket ejthetne a kapcsolaton az esetleg kialakuló vita, hagyja az egészet.
Vagyok én, és van a seb. A gubanc okozta sebecske. Bevonok-e harmadik személyt,  a páromat, aki jelen esetben a flastrom, az orvos, aki összevarrja az aprócska sebet. Ami begyógyul magától is. Nem dolgoztatom feleslegesen a dokit sem... De mondom: a seb ettől még vérezget, fáj. De a legfontosabb: begyógyul és nyom nélkül elmúlik magától is. A legtöbb seb ilyen. A varrás több bajt okoz, nagyobb fájdalmat csinál, mélyítheti a sebet. Halálosan feleslegesen :)

Lesz úgyis pont elég olyan alkalom, amikor kikerülhetetlen a konfliktus...
Kis ügyekből felesleges nagyot csinálni.

Az empatikus kommunikáció okos tana erre:
"Igazam van, vagy szeretet van."

Az én véleményem pedig: nem kell hogy mindig igazam legyen...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.