2014. szeptember 22., hétfő

Gyógyult lélek, no és a csomagok

Nem tudom meg tudom-e jól fogalmazni amit mondani akarok, de megpróbálom.

Egyrészt az elvárásokról, azok létjogosultságáról.

Írtam már arról, nem mindig engedjük meg magunknak a lehető legjobbat, inkább a biztos, de kevésbé jóval kezdünk. Egyszerűen azért, mert nem érezzük hogy megérdemelnénk. No és sokszor bejátszik az is, hogy a legjobbért dolgozni kell. Nem csak a megszerzésért teszünk erőfeszítéseket ugye. A megtartásáért is, minden pillanatban....

Tudom, hogy nincs olyan, hogy egy kapcsolat elért a kész-pontra és onnan kezdve csak melegen kell tartani a lábost, mert az étel elkészült. Ez egy olyan étel inkább, ami mindig fogyogat, mert eszegetjük, és mindig kell hozzá tenni valamit. Az íze is változik, az összetétele is. Mikor mi van otthon, azt teszünk bele. De moslékká sem válhat, figyelni kell az ízek összhangjára, az illatokra, kinézetre, mindenre.
A lábos nem végtelen mélységű, nem lehet 20-30 évre előre főzni...
Semmit sem.

Az elvárások....
Tudom mit akarok, tudom mi kell és mi jár nekem.
Igen, mindenkinek jár a legjobb.
Az a legjobb, aki csak örömet és jót ad, akkor is ha néha megcsörrennek a tányérok, és aki mellett biztonság érzés van, akitől jó értelemben szorul össze a gyomrom, nem az idegességtől...

Ott van aztán az, ami a másik családjától jön/jöhet. Hisz nem egy emberrel ismerkedünk meg, hanem egy család-csomaggal is találkozunk. Szerencsés esetben minden oké. Másik szerencsés esetben a család egy része fenntartásokkal kezel, nem fogad el. A párunk viszont ezt lerendezi, hisz felnőtt ember, saját döntési jogkörrel, amit ki is használ szépen.
A szerencsétlen eset, mikor a család nem fogad el, de a párunk befolyásolható, így a dolog csak egy irányba mehet, szétfelé....

Sokat gondolkodtam ezen.
Hisz benne van a pakliban, hogy nem hozzám hasonlóan laza gondolkodású anyóst kapok, hanem másképp gondolkodót. Mindent számításba kell venni, mindenfajta hozzám-állás része lehet az akkor még sokismeretlenes egyenletnek..
Nekem például annyi "bűnöm" van, hogy vannak gyerekeim, és nem álltam kettőnél, háromnál. Hogy mi miért és hogyan történt az életemben, az kizárólag az én dolgom, illetve az érintetteké. Nem kell magyarázkodnom, nincs rá okom. Értelmes vagyok, eltartom magunkat, megoldom az életem gondjait, jó tanuló és egészséges gyerekeim vannak, átlagos helyen, átlagosan élünk. Nincsen furcsa vallásunk, nem járunk gyolcsruhában, és nem szövök csalántrikókat sem.
Ezek a tények, ennyit mindenki láthat. Hogy egy másik ember belém szeretett, az nem véletlen. Normál esetben nem mérlegelünk, hogy az a másik vajon milyen problémacsomaggal jár együtt, hanem megszeretjük, és a körülményeket, csomagot a velejárónak tekintve elfogadjuk.

Ez a gondolatsor nem mostanában kezdődött, hanem régebben. Hisz már több mint egy éve történt a szétköltözés, ami után társkerestem, ugye. Ehhez ezt a dolgot le kellett tisztázni magamban. Rendbe kellett tenni a fejemben a más által rögzített fals infókat, hogy így, ennyi gyerekkel plusz egy bentlakó anyával ez lehetetlen...

Nos, nem az!
Rendet tettem, és eldöntöttem, nem titkolok semmit, első pillanattól kezdve őszinte társkereső leszek, akár a fotómmal, akár a gyerekeimmel kapcsolatban. Emellett igazán komolyan eldöntöttem és megfogalmaztam azt, mit is akarok. Ez már inkább tavaly ilyentájt volt, mikor túl voltam a kezdeti félrement találatokon, és leálltam egy ideig.
Mikor megvoltam azzal, hogy nem alkuszom meg, hogy nekem csak az kell akivel érzem azt a mély és gyomorszorító szerelmet, akkor kezdtem újra a keresést. Kisebb szünetekkel.
A folytatást tudjátok, Ti akik olvastok, megtaláltam, érdemes volt várni és küzdeni!

Idén tavasszal már gyógyultnak nyilvánítottam magam, úgy éreztem rendben van a lelkem.
Ezzel kapcsolatos a következő fejezet.

Olvastam anno olyan társkereső lapot, ahol az illető leírta, neki olyan kell, aki független (ez alap elvárás!), de már legalább 3 éve az.... Mert akkor már gyógyult lehet. Már nincsenek sebei.
Nem tudom mi erről az általános vélekedés, én a saját tapasztalatom tudom csak megírni, már megint.

Nincs teljes gyógyulás, egyedül semmiképp!
Vannak dolgok, amiket megoldhatunk magunk, de van amihez kell a társ! Nem azért mert ő gyógyszer vagy orvos, hanem azért, mert a beivódott, rég rögzült dolgokkal kapcsolatban látni kell a gyakorlatban azt, hogy megy ez másképp is, nem mindenki "olyan".
Ezt persze a rossz dolgokra értem.
Hozunk döntéseket, hogy például egy bizonyos életszakasztól kezdve nem foglalkozunk a negatív dolgokkal, egyszerűen nem arra koncentrálunk ami rossz, mert nem vezet az az út sehová...
Ez egy szuper elképzelés, de a gyakorlati megvalósulás a gyakorlati átélés nélkül nem megy. Magyarul vannak dolgok, amiket nem elég eldönteni!
Ó, mennyi ilyen van!
Mostanában szembesülök vele, de szerencsére jó irányba mennek ezek a dolgok is.
"Sorsunk mikor elhagy
mint hűtlen jó barát,
csak állunk, s csodát várunk,
míg nem pörget tovább.

Aztán mégis újraindul
és új tüzet szít.
S egyszer újból velünk fordul
és égig repít!"

2 megjegyzés:

  1. Jaj, de jó, hogy ezt leírod. Mindjárt sírok...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóóó szívem! Köszönöm...hálás vagyok a véleményedért!

      Törlés

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.