2014. szeptember 5., péntek

Mese a lányról és a fiúról-szomorkás, de happy end mese

Mesélek Nektek...

A lányról, aki soká nem evett egy jót, majd találkozott a hasonlóképp kiéhezett fiúval.
A lány hosszú-hosszú évek óta nem volt szerelmes, csak a szerelembe. Mert az az érzés jó, a szerelem kell, igaz, a legjobb akkor ha van igazi tárgya, de azért pótléknak jó volt ez is.
Mármint szerelmesnek lenni a szerelem érzésébe.
Egy fába, az erdőbe, erre méltatlan ellenkező neműbe, valamibe. Tudjuk mind, ez nem "olyan" szerelem, viszonzás nem nagyon van benne, vagy nem jól, így aztán ürességgel is együtt jár.
De ezt akkor nem vesszük észre, mert ami fáj a léleknek azt a szellem elfedi, nem engedi hogy meglássuk.

Így volt az, hogy nem emlékezett a lány a balesetére sem. Most sem emlékszik.
Ez a baleset egy kapcsolat lezárása is volt, egy olyan kapcsolaté, ami nem volt méltó a lányhoz.
Nem volt egyenrangú, mert a fiú megcsalta, folyamatosan, még büszke is volt rá utólag. Pedig azt mondta az akkor 19 éves lánynak, hogy legyen a felesége. De hamar rájött a lány, csak ágyba akarta csalni, ez volt az eszköze. Villogtatta a szemeit, majd nőül kérte, gyűrű nélkül persze.
A lány hatalmasat csalódott.
Ez már a baleset után volt ugyan, de a balesetre kimondottan a lány vágyott, mert nem érzett semmi törődést, és arra gondolt, ha történne vele "valami", akkor megláthatná: a fiú szereti-e.
Beteg vágy volt, de akkor már kezdődött a lélek-betegség nála.
Mert tudjátok: a lélek, a szív érzi a csalást....
Ő is biztos érezte...
Nos, meglátta a fiú érzéseit...
Mert a baleset után a fiú hazavitte, és elküldte.
A lánynak agyrázkódása volt, nem gondolkodott tisztán, arról beszélt anyjának, hogy nem akar élni, minek így? Nem kell ő senkinek, felmegy a tizedikre, és annyi.
Értéktelennek érezte magát, selejtes árunak.
Tudjátok, nem kell ehhez sok....

Ennyire emlékezett a lány a balesetből, és abból, ami utána történt.
Majd pár hónap alatt felépült, kezdett társaságba járni, de a lelke már törött volt.
Csupa méltatlan kapcsolatba ment bele, olyanokba, amelyekről tudta: nincs érzelem, csak időtöltés, és olyanokba, amelyekről nem tudta ezt-szerelmesnek gondolta magát és hitte a másikat is.
Utólag viszont szinte mindig kiderült, rossz volt az a ló is.
Rosszra tette lelke pénzét, az érzelmeit.

Ezek a kapcsolatok a minőségi éhezést jelképezik.
Azt, amikor éhes nem vagy soha, mert eszel, de nem jó ételt eszel.
Nincs mi tápláljon, száraz kenyér és víz, az aktív éhséget épp csak csökkentik.
De vitaminhiányod lesz, hiánybetegségek alakulnak ki.
Így aztán azt mondom, a lány nem is éhes volt a harmincas éveinek végére, hanem kiürült belőle minden vitamin, hasznos anyag, a lelke beteg volt, tünetmentesen ugyan, de beteg.

A fiú életének részleteit nem ismerem, de az elbeszéléseiből, élet-részletekből azt gondolom, hasonlóképp élhette meg ezeket az éveket, mint a lány.
Érzelmi éhségét csak csillapítva, de lelkét igazán sosem táplálva étkezett a kapcsolatainak asztaláról.
Mert neki sem akadt tápláló étel, s mint a lány is, ő is csak a leeső, rossz falatokból válogatott.

Igazából azt kell mondanom, ez javarészt az ő hibájuk volt, már amennyiben hiba az, hogy nem vagyunk elég bölcsek már a kezdetekkor...
Mert nem engedték meg maguknak a jobb falatokat.
Tudjátok, behatároljuk azt, ami szerintünk jár nekünk.
Elhisszük, mert elég sokat mondjuk magunknak: átlagon aluliak vagyunk, rondák, csúfak- mindezt azért, mert a lelkünk beteg.
És a kapcsolatokat is eszerint "válogatjuk" meg.
A koszos aszfaltdarabka is gyémántként csillan, és azt gondoljuk a szerelmet valló tényleg szerelmes. Majd pár év múlva, újra összefutva kiderül: a testünk vonzotta, a velünk való szex táplálta a "szerelmét".
Még örülhetünk, hogy időben elhagytuk őt, ugyan nem emiatt...

Hasonló volt a fiúnak is, ezt elmesélte, csak nála a lakása volt a fő vonzerő.
Szerintem egyik sem jobb mint a másik.
Lényege, hogy mindketten hagyták magukat kihasználni, használni.
Persze ebbe belebetegszik mindenki, ők sem voltak egészségesek.
De azt gondolták, hogy rajtuk nem fog semmi, kilábalnak minden bajból, mert emberek voltak.
Normális gondolkodású, de mégiscsak lélek-beteg emberek.

Nos, ők találkoztak.
Sok év minőségi éhezés után egy napon (nem ugyanazon a napon, de ugyanabban az évben), külön-külön úgy döntöttek, megváltozik addigi életük, tesznek róla. Másképp látták már a világot, nem akart egyikük sem használati tárgy lenni, a fiú szavaival élve: ő nem egy kabát, amit szükség esetén kiveszünk a szekrényből.
A lány pedig úgy gondolta, nincsenek többé részlegesen működő kapcsolatok, vagy mindent, vagy semmit. Nem kell olyan aki csak ezt vagy csak azt akarja, illetve olyan, aki az ő (lány) számára nem tökéletes, mert ez vagy az nem kéne a férfiból.
Nem.
Tudta: ami hiányzik valakiből, az nem jön meg az idővel.
Amiből túl sok van, az nem tűnik el.
A zavaró, rossz szokások csak rosszabbak lesznek, így azt gondolta: jobb egyedül, mint méltatlan kapcsolatban.

Így találkoztak, futottak össze egy ismerkedős helyen.
Hamar kiderült: egymást keresik, találkozásuk sorsszerű, gyorsan szerelembe estek egymás iránt.
Ez még rendben is volt.
Mindketten hamar repülésre váltottak a kezdeti, bukdácsoló léptekből, és oly jó volt szállni! Érezni a felemelő meleg áramlatokat, a szárnyaik alatt süvítő szelet, ami minden rosszat kifúj az életükből, szellemükből!
Mindent megkaptak a másiktól amire vágytak, igaz, őszinte szerelemmel szerették egymást.
Kapcsolatuk tökéletes volt, semmi nem derült ki az első rózsaszín köd eloszlása után sem, ami miatt észbe kellett volna kapni.
Csak élvezték a bőséges táplálékot amit egymásnak nyújtottak, és elkövették azt a hibát, hogy nem gondoltak bele, mit is tesznek.

Mert a minőségi étkezést felváltó igazi érzelmi svédasztal, ahol minden megvan ami kell, csak a tányérra kell szedni, falánkká tette őket. Csak ettek és ettek, észre sem vették, hogy már a másik húsát tépik, fájdalmat okozva. Ettek, mert kiéhezettek voltak.
Eljött a nap, mikor egyikük felállt, és azt mondta:
-Szerelmem, elég! Most diétáznom kell. Imádom az ízeid, érzelmed falatjait, de sok volt.
A másik némi könnyezés után megnyugodva egyetértett vele.
- Ha nem diétázunk kicsit, halálra esszük magunkat.
- Igen. Szeretlek, mást sosem akarok, de most nem akarok enni pár napig.
- Egyetértek. Sokat adtunk egymásnak, elsőre is túl sokat. Lassabban kell falatoznunk ezek után, különben tényleg meghalunk.
- Etetlek és követelem falatjaid. Nincs időnk újabb élelmet termelni, már tényleg egymást téptük szét Szerelmem, lassuljunk.
- Igen, a szerelmünk egy bőven buzogó forrás, de ami táplálja, annak is kell az idő, hogy a víz mindig tiszta és tápláló legyen!

Megbeszélték, elfogadták hogy ami történt, az a lélek sebek miatt alakulhatott így, de igazából lényegtelen volt, mert a fontos az volt, hogy rájöttek időben.

...Ez sok éve volt már, azóta is együtt vannak, kapcsolatuk kiváló, hisz mondtam: sorsszerű az ő együttlétük, de megtanulták: az étkezések közt még együtt élve is szünetet kell tartani.
Megtanulták: a szerelem kezdetén elültetünk egy fát, de még nem hoz gyümölcsöt, hiába rángatjuk a törzsét!!!
A fejlődésnek megvan a módja, időtartama.




Írói megjegyzés:


Igen, ebből a meséből lehet ám sok mindenre következtetni velünk kapcsolatban.
Nehéz elrontani AZT a következtetést...
Igen, kicsit hamar belehúztunk, elsiettünk dolgokat, de időben kapcsoltunk.
Szerencsére.
Viszont én ezzel kapcsolatban nem akarok kérdésekre válaszolni.
Rendben vagyunk, a kapcsolatunk él és virul, ez a lényeg.

2 megjegyzés:

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.