2014. szeptember 7., vasárnap

zsákok

Itt van ez a sok könyv.
Remélem egyszer majd elolvassák a gyerekek.
Legalább egy részét.
Na de Kira is pont azt az egy Stephen Kinget olvasná, ami kint lehet a könyvdzsungelben, a nyári konyha (most már Kira lakosztály) belső helyiségében, a könyvraktárban van.
A lakosztályt elkezdtem a héten kifesteni.
Imi megcsinálta a glettet, csiszolást, plafont, a falak maradtak, ami színes akar lenni ugye.
Nekiálltam, mert az Ember épp eleget dolgozik (ó milyen elégedett lesz ha itt látja leírva: Ember :D), a festék pedig mégsem lett elég...
Na mindegy, veszünk, de ez még itt mindig nem a City, itt az a szín nincs ami kéne, majd keddre.
Addig félbehagyva álldogálnak a falak, igazából nem sok hiányzott volna...

Ülök itt a fotelomban, szemem a könyvespolcra téved...
Átrendezném, de minek is? Úgysem fogjuk többször levenni őket a polcról, akkor sem ha más rendszer szerint vannak.
Ezeknek a java részét olvastam.
Néha gondolok arra, mikor némelyikre ránézek, bele kéne fogni újra, olyan jó volt!
De nem.
Minek megint olyat, amit olvastam ezerszer?
Ott a sok olyan, ami érdekel, és még nem olvastam.

Pár éve már hogy nem sok könyvet tudok kiolvasni.
Elkezdem őket, és elfogy a lelkesedés.
Pedig jó könyvek.
Van pár amit mindig el tudok olvasni, sosem unom meg őket, és tavaly pár Csernust is kivégeztem, de a legújabb meg van véve, harmadánál a könyvjelző, bő fél éve...
Karácsonyra vettem magamnak...
Nézelődtem Imi könyvespolcán, láttam pár olyat, ami érdekelne, de úgy éreztem inkább nem erőltetem.
Előbb valamelyik elkezdettet kéne bevégezni, a sokból....




Gondolkodom, mennyi terhet aggatunk magunkra és hurcolunk negyvenes éveink eljövetelére?
Mekkora a zsákunk, amibe ezek tömörödnek?
Vajon végtelen?
Azt hiszem olyan nincs.
Egyszer minden zsák, minden pohár betelik.
Mint a vulkánoknál.
Megvannak a szabályok.
Ha eleget fortyogott, kitörik.
Mi is így lehetünk.
Ha tele a puttony, lerakunk némi terhet.
Gondolom van aki élethosszan cipeli őket, de én nem szeretném.
Én minden lehetőségnek örülök, amikor tanulhatok, fejlődhetek, még ha fájdalmas áron is kell a leckét megtanulnom.
Mert az élet mindig ad le figyelmeztető lövéseket, el-elgáncsol, de sokszor erre még nem hallgatunk.
Én sem mindig...
Majd jönnek a keményebb jelek, orrunk szarba dörgölése, vérző, fájó sebek ütése a lélek-testünkön.

Mennyi teher van elrejtve, úgy hogy mi sem tudunk róla?
Miért nem tudok olvasni úgy mint rég?
Nagyjából 9 éve már...
Igen, állapítom meg, a párba rendeződés sok szempontból nem könnyű bizonyos életkor felett.
Már megvannak a kialakult dolgaink, és ugyan szívesen alkalmazkodunk némileg, és tudunk csiszolódni ha komolyan vesszük ezt az egészet, de biztos hogy nehezebb mint fiatalabb korban.
De senki nem ígérte hogy bármi könnyű lesz, én is csak annyit kaptam mindig: rossz családba születtél kislányom... Nem lettél királylány...
Az nem is akarok lenni.
Ez a Heni akarok lenni, jól vagyok így magamként, jól vagyok páros lényként Imivel, csiszolódunk, rendeződnek a dolgaink.
Megtanulom, nem kaphatok meg mindent ami szem-szájnak ingerlő, mert elrontom a gyomrom...
Megtanulom: a kimondott szavak még nem tények, csak irányvonalak, csak távoli, nagyjából vázolt tervek, kényszerű időhatár nélkül.
Ami jó.


Igen.
Minél többet tanulok, annál több a kérdésem.
Miért nem vagyok bölcsebb?
Miért hiszem, hogy mások bölcsebbek?
Azt hiszem sok ember akit bölcsebbnek gondolok, pont így vergődik ha adódik egy probléma.
Mert a megoldás nem olyan, hogy elolvasom, tudom, beírják az ötöst, jöhet az új anyag...
Nem, az életben ez nem ilyen módon működik...

Én szerencsés vagyok...
Pedig nem lettem királylány...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.