2014. október 31., péntek

Fényen túl

Várom a buszt.
Jön a Kedves.
Köd van.
Nagy köd.
Ember nincs az utcán, autó is ritkán.
Este van, köd van.
Utcalámpák sora törné át a ködöt, de nem tudja.
Elképzelem azokat, akiknek ez a sötétség és köd a szoba.
Ami nekem meleg és fényes.
Élettel, szeretettel teli.
Vannak sokan, akiknek nem ilyen.
Kiskutya az árokban pihen, összebújik kóbor társával. Egymásnak adják az értékes meleget.
Hideg van ám.
S köd.
Nedves, csontfájdító.
Faluhelyen jó az embernek.
Mindenkinek van helye, háza, szobája.
Vagy egy sufni, mosókonyha.
De valami van.
A kutyának az árok.
De legalább van társa a bajban.
Hogy baja van-e egyáltalán?
Hisz szabad.
Nincs lánc, póráz.
De nincs ételes tál sem.
Néha egy simogató kéz.
Gazda.
Semmi nincs, csak a köd.
A hideg.
A társ melegsége.
A póráz vagy lánc akár szabaddá is tehet?
Jó kérdés.
Hisz jönnek utánunk.
Valamit szeretnének.
Tartozni valakihez.
Emberhez, egységhez, aminek család a neve.
Este van.
Jön a busz.
Hazamegyünk a melegbe.
A kutyák az udvaron várnak, meleg vacsorán túl vannak.
Gyerekek bent várnak, zsivaj lesz, édes zsivaj.
Hiába, bárki bármit mond: a gyerek valahol teher.
Mindig ott van, kér, követel, terhel.
De mint kutyának a póráz, nekünk ez az édes teher.
A szabadság béklyója.
Szeretjük.

2014. október 28., kedd

Úgy gondolom...

Van az, mikor elsőre tetszik valami, vagy valakinek a stílusa.
Valami kis közösséget érzek, mert emberi hangon szólal meg.
Illetve az enyémen, vagy ahhoz hasonlón.
Majd tovább beszélgetve kiderül, a közös hang nem létezik, mert amit annak hittem, csak egy oldalamat fogta meg, de nekem több van.
Belőle pedig semmi mást nem látok, csak azt az egyet.
Többször találkoztam a jelenséggel, és az illető embereket nem is vádolnám semmiképp kevés-oldalúsággal, inkább annyi történt csak, hogy az adott életszakaszban arra a tulajdonságomra kellett figyelnem, dolgoznom vele, amit abban a másikban megláttam.
Amit kizárólagosan mutatott.

Sok esetben nem értettem, igazából ma sem értem, hogyha valakinek valahol nem jó, miért nem megy el onnan?
Persze a dolgok ez esetben semmiképp nem fekete-fehérek. Jártam hasonló cipőben, tudom: sok mindenen múlnak a dolgok.
Jelen esetben azt nem értem, hogyha zavar a sok köcsög a tévében, akkor miért nézi az illető?
Ha ideges lesz a napilapok híreitől, híradótól, miért nem hagyja abba az ilyesfajta infók bevitelét?
No és ha a panaszkodó körül mindenki rossz, akkor ugye mindenképp magában kell(ene) a problémát keresni, igaz?

Ha a világnak egy szeletét látom, akkor azt hihetem, az összes szelet ilyen.
Megint csak ahhoz az íróhoz nyúlnék, akinek a könyvei kissé szét vannak már olvasva nálam.
Duncan Shelley írja a Leszboszi cápában:
"Ha csak egyfajta embertípussal találkozol egész életedben, akkor meg fogsz őrülni, ezt garantálom neked. Nem az a lényeg, hogy kevés emberrel találkozz, hanem az, hogy csak egyetlen embertípussal. És ha ezt megteszed, azt fogod hinni, hogy mindenkinek ugyanolyan az értékrendje, mint neked, hogy mindenki mindent ugyanúgy lát, mint te, hogy mindenki ugyanarra vágyik, amire te vágysz, és ugyanannyira, mint te."

Talán ha mindenkit ugyanolyannak látok, akkor valószínű nem ők ugyanolyanok, hanem én vonzok egyfajta embertípust az életembe. Talán nem is látok meg másfajtát, mert erre van állva az agyam.
Ez az én kis véleményem.

Még egy példa az érthetőség kedvéért, ugyanabból a regényből:

- Ismertem egy öreg rókát a Cégnél, akinek az volt a feladata, hogy évtizedekre visszamenően átnézze a német- és orosz nyelvű újságokat, és bizonyos nevek után kutasson bennük. Ezt hívják nyílt hírszerzésnek, mivel a források mindegyike legálisan bárki által hozzáférhető. Akkoriban még nem volt igazán kiépítve a számítógépes rendszer, és az illetőnek a szó fizikai értelmében, újságok tízezreit kellett átnyálaznia. A fickó, amikor elkezdte a munkát, naponta száz-kétszáz oldalt tudott csak elolvasni. Két hónappal később már annyira belejött,hogy naponta nyolcezer oldalt nézett át. Nyolcezer oldalt egy nap alatt, normál  hosszúságú munkaidőben! Már nem kellett elolvasnia semmit, elég volt csak ránéznie egy oldalra, és azonnal meglátta azokat a szavakat, amiket keresett. Csak rutin kérdése, értitek? El lehet jutni odáig, hogy csak vettek egy pillantást egy tömegre, és nagyjából azonnal rájöttök, hogy kik vannak együtt, kiknek azonos a céljuk

Ismertem megkeseredett, mindenben, mindenkiben rosszat látókat, és még mindig azt mondom, hogy a környezetünk egyfajta tükör. Amit meglátunk belőlük, azt magunkból látjuk.

Ismertem egy lányt aki azt mondta: "úgyis hűtlen minden férfi, de azt azért elvárom, ne a saját ágyunkban csinálja". Ebben hitt, és csak amiatt rúgta ki a pasikat, ha ezt nem tartották be. Magyarul ha hazavitték a "szennyest". Nem is volt hozzá hűséges soha senki, hisz nem volt ez az alap elvárás. Ezt a típust vonzotta. Hogy miért, annak megállapítása nem tisztem.
De a vonzás törvénye szépen működött nála is, mint mindenkinél.

Ha rááll az agyunk egy szóra, színre, akkor mindenhol észrevesszük.
Ha egy embertípusra, akkor azt vonzzuk.
Ha egy viselkedés módozatra, akkor észrevesszük mindenkiben.


De persze lehet ezekre nemet is mondani, mert hogy még több ezo-közhellyel éljek: a választás szabadsága adott, a szabad akarata mindenkinek megvan!
De szintén tapasztalatból mondom: tudom hogy a gondolatainkat nehéz átállítani, nem könnyű átkódolni a bevésődött hiedelmeket, de azt hiszem csak el kell ezeket kezdeni.
Én így gondolom.















2014. október 24., péntek

Eső, gondolatokkal




Nekem itt a világ közepe.
Itt, ahol most vagyok.
Egy ház, benne egy szoba, egy asztal, székkel.
Most itt ülök, innen indul ki minden.
A világomban.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy ezt mindenki így látja, tehát a másik szobában tévéző gyerekeknek is adott, hogy ők valaminek a közepén vannak.
Mi emberek nagyon nagy szeletét láthatjuk az életnek, univerzumnak.
De vajon az a nagy amit mi látunk, mennyivel nagyobb valójában?
A hangya, a mellettünk élő egyik legkisebb élőlény vajon mit tapasztal mindebből?
Az ő világának is van közepe?
Gondol ilyesmire a hangya?
Lát bármit azon kívül, ami a feladata?
Nem tudhatjuk, csak rávágjuk: nem, az állatok nem tudják, nem érzik ezt.
Megvan a küldetésük, azt kell csinálni, akkor is ha esik, akkor is ha fúj, ha fáj.
Nem mondhatják: ma bal lábbal keltem, ma nem gyűjtök, nem építek.
Csinálni kell, ennyi az egész.

Talán a gyerekeiket ellátó anyák, apák is ilyenek.
Régen nagyon bántott, hogy nekem sosincs pihenőnapom, nem lehetek úgy beteg, hogy kifekszem a kórt.
Tényleg, az utóbbi 10 évben kétszer fordult elő, hogy betegség miatt egyszerűen nem vettem részt a napi életben.
De persze azért pihenni lehet, hisz mikor iskola van, akkor a magamfajta itthon ténykedő szülő az idejét úgy osztja, ahogy akarja.
Tehát pihenhetek fél órát, egy órát is, csak épp a munka megvár ám :)

Írtam régen a komfortzónáról, ami keményen jelen van a napi életben.
Az én komfortérzetemnek a fontos pontja például a nyugodt kávézás.
Szeretem fél órán át, kortyonként inni, mert akkor nem vág fejbe, hanem lassan alakul a szervezetem koffeinszintje, így esik jól.
De mondjuk nem leszek öngyilkos, ha épp ebédkészítés közben iszom azt a kortyonkénti kávét, és ketten beszélnek hozzám közben, mert a zónahatáraimat rugalmasan kezelem.
Mostanában egyre rugalmasabban.

Azt hiszem ez is lényeges abban, hogy hol a világ közepe éppen.
Milyen messzire nyúlik ki a komfortzóna határa, mennyire lehet akár egy nagy lépéssel kilépni belőle, mennyire nehéz kezelni az idegen, zónán kívüli világot?
Mert a világ közepe érzéshez kell egy fontos dolog: a világom.
Az én kis világom megszokott dolgai.
Idegen környezetben a világ közepe-érzés megszűnik, máshol más a középpont.
Az, aki otthon érzi magát.
Épp ezért talán idegesítő, zavaró lehet olyan társaságban, ahol többen is otthon vannak.
Vagy esetleg belép valaki a területemre, aki láthatóan nem zavartatja magát attól, hogy sosem járt itt, ahol én vagyok a világ közepe, és úgy viselkedik, úgy beszél, mintha mindig ide tartozott volna.
Dolgoztam egyszer egy irodában, csupa nő, gondolhatjátok... de nekem jó volt (mert annál a cégnél áthelyezéssel kerültem oda, tehát már ismertek más területről, nem kellett nulláról beilleszkednem).
Érdekes volt viszont, ahogy beszéltek az utánam odaérkezett újakról:
- Miért nem húzza meg magát? Itt barátkozna, pedig 2 napja dolgozik itt.
Az illető lejött, ivott egy kávét, még azt is megkérdezte be kell-e szállni a kávéba, kell-e fizetni, és próbált beszélgetni. De ellenállásba ütközött. Két régi bútordarabnak nem tetszett a közvetlenség.

Szóval bemenni valahová, ahol többen is világ közepének érzik magukat, és rögtön otthon lenni, veszélyes.
Vagy nem?
Szerintem nem.
Oké, megvannak a határaim, én is visszafogott vagyok új helyzetben, környezetben, frissen megismert emberekkel. De szeretem az olyan helyeket, ahol otthon érezhetem magam.
Szívesen kiszolgálom magam vízzel, a mosdó megtalálásával, ami az alapba belefér.
És én is úgy vagyok ezzel, hogy ha itt van valaki, aki nem volt még, megmutatom a wc-t, dohányzóhelyet, szekrényt a poharakkal, és a többi ilyen apróságot.
Na persze nem az internetszerelőnek (oké, az volt itt legutoljára házon belül, egy éve), mert az vicces lehetne....

Azon gondolkodtam, kinek mi mit jelent.
Ami nekem melegség érzést okoz, az otthonom, másnak esetleg egy koszfészek (nem az), szóval kinek milyen a látásmódja, mik a szempontok, mi a kiindulás.
Tehát a macskának a papírfecni szuper játék, nekem szemét.
A gyereknek a wc papír guriga egy látcső, nekem égetni való szemét, a kutyának szétrágandó játék.

Mert engem nem zavar, ha tökéletesen nem összeillő dolgokról írok, oda nem való képekkel teletűzdelve, olyan címet adva, ami nem fedi a tartalmat. Jó ez így nekem.
Ennek örömére zárom soraim:

Megint nem találtam fel semmit, csak írtam valami betűhalmazt, így a szünet második napján, Szulejmánra várva...
Az eső esik, gyerekek bent ugrálnak, pedig ott a jó nagy udvar... de hát a befolyásoló tényezők...
Itt ülök, keresgélem az esős képeket a neten, C.C.Catch szól a hangszóróból.
Bejön Kevin:
- Uncsi ez a zene, miért nem Ákos?
- Wazze, én sem tudom...vágjuk le a hajad.

2014. október 22., szerda

Tér-idő kontinuum és boldogság

Mi az a boldogság?
Milyennek látjuk a magunkét, és milyennek másokét?
Mire vágyunk?
Más boldogságára?
Arra, hogy a magunk eszközeivel, magunk sorsában találjuk meg azt ami a teljesség érzéséhez kell?

Ma keresgéltem a régi blogon, emlékeztem, hogy írtam egy bejegyzést, "Akármilyen boldogság" címmel.
Az a korszak több olyan bejegyzést is eredményezett, ami arról szólt, hogy a helyemen vagyok, boldog vagyok. Annak ellenére, hogy ha csak a kapcsolatot nézzük, közel sem voltam az. De megtaláltam másban. A gyerekekben, a kreativitásban, a természetben, akármiben.
Nem, nem vagyok sem guru, sem mindentudó, mindenható pedig semmiképp.
Nem az enyém a Szent Grál, semmivel sem vagyok több, jobb, mint más.

Csak épp én nem szeretek boldogtalan lenni.

Eszembe jutnak olyan okos dolgok, amik tényleg megfontolandó és betartandó dolgok, igaz: szerintem csak részben.
Például az, hogy az agyunk nem ismeri a "nem" szót, így az előző mondatom úgy értelmezi, hogy "szeretek boldogtalan lenni". Ezt elfogadom, és nem mondok olyat hogy "nincs semmi baj", inkább a "minden rendben van"-t kultiválom, de valljuk be, nem lehet mindig odafigyelni, és nem lehet mindig így beszélni, gondolkodni.
Nem görcsölünk ezen, nem baj ha nem vagyunk tökéletesek, senki nem az.

A másik amin gondolkodtam, és igazi, jó dolognak tartom, hogy ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek, a kettő közt pedig éljétek meg a teljességet, görcsök, aggodalmak nélkül.

De az átlag ember nem ilyen.
Agyal, aggódik, mert elveszítheti amije van.
Nem, nem szoktam mások halálára gondolni, és a kapcsolatom esetleges végére sem, sőt!
De számomra ez a gondolatsor kicsit azt is mondja, hogy ne tervezz, élj a mának, ki tudja mi van holnap.
Szóval ezzel annyit akarok mondani, hogy minden kép árnyalt, erősen árnyalt, és sehol nem lehet csak fekete és fehér.
Azaz dehogynem!
Hisz ha vannak árnyalatok, vannak árnyalt dolgok, akkor bizony vannak fekete-fehér, egyértelmű dolgok is. Nem lehet minden impresszionista, kellenek a Vasarely-gondolatok, okosságok is.

Elmondom hogy van ez nálunk.
Vannak terveink, a közös jövőre vonatkozóak, de semmi konkrét behatárolás, egyelőre.
Tudjuk hová tart a kapcsolatunk, tudjuk hogy boldogok vagyunk, és ezért mit kell tennünk a jövőben. Mármint hogy így is maradjon.
Mindig megbeszélni azt ha baj van, teret adni a másiknak, hogy meglegyen a magánszférája, és a többi ilyesmi.
Túl sokáig voltunk mindketten egyedül, túl sok volt a rossz tapasztalat ahhoz, hogy a mostani jót olyan könnyedén vegyük, és ne tegyünk a jövőnkért meg mindent amit lehet.

No és a boldogság.
Van akinek az is az, ha eljön a reggel, az este, akármi.
Van akinek kevés még az is, hogy család van, egészség van, és étel is van.
Nem vagyunk egyformák.
Nem is akarunk.
Csak arra gondolok, hogy aki beszél erről, hogy boldog akar lenni, de sajnos akármilyen okokból nem lehet az, az vajon úgy érzi, mindent megtett?
Sokan igen.
De ha van egy célom, és nem értem el, akkor vajon tényleg mindent megtettem érte?
És ha tényleg mindent megtettem, de valóban akadályok merültek fel, akkor nem lehet hogy más célokkal kéne foglalkozni? Esetleg másképp közelíteni?
Vagy ha a boldogságról beszélünk, akkor magunkba nézni kicsit.
Meglátni azt, mit tartok én boldogságnak, vajon azok, akiket annak látok, tényleg azok-e, úgy van-e ahogy én azt kintről látom, vajon az őnekik boldogságot okozó dolog tényleg jó lenne-e nekem is?

És itt jön az, hogy mi magunk vagyunk csak a jó kiindulópont.
Hisz senki életébe nem láthatunk bele!
Én abban látom sok-sok ember boldogtalanságát, hogy olyasmit üldöznek, ami nem nekik való, vagy ami nem is az aminek látszik.
A boldogság szerintem olyasmi, ami nem minden percben érezhető, sőt, néha a legextrémebb pillanatokban érezzük: most tökéletes.
Én most például hétfőt éreztem tökéletesnek Vele.
Pedig Ő a városban én itt, a kapcsolattartás telefonon zajlott, volt egy kiborulásom is, de másnap reggel azt mondtam: jó és erős energiájú, boldog nap volt a tegnapi. Mert annak éreztem, és ma is azt érzem :)

Azt hiszem az, hogy küzdeni kell dolgokért, jó hozzáállás. Hisz nem senyvedhetünk a mocsárban ha beleestünk, ki kell mászni belőle. Ha szegény vagy, dolgozz többet, keress extra munkát, valahogy oldd meg. Magadra számíthatsz, senki nem fog a te dolgoddal tartósan foglalkozni.
Ez a szereped ezen a színpadon.
A magad eszközeivel elérni azt, ami jut.
De ott van az is, hogy ha túl sok a küzdelem, ha nem fogadom el: nekem most ennyi jutott, ha túl nagy falatnyi célokat adok magamnak, amik sosem jönnek el, akkor vajon boldog leszek?
Nem, mert sosem érem el azt, amit másoknál látok: hogy például kevesebb tanulmánnyal, kevesebb munkával többjük van, nekik könnyebb.
Némely küzdelem egyetlen lehetséges kimenetele az, hogy fel kell adni. Kipróbáltuk, előrevittük valamelyest, de nem a miénk.
Na és a küzdelem nem keverendő a görcsös akarással.

Talán az egyetlen jó lezárás itt az, hogy elsőnek magunkat kell feltérképezni, a magunk erejét és eszközeit számba venni, és ahhoz mérten kitűzni a célokat.

De még nem akarom, nem tudom lezárni.
Hisz nem beszéltem a korszak-boldogságról.
Mondjuk a cél egy vagy több gyerek, ház, akármi.
Eléred, megvan. Akkor hogyan tovább?
Azt hiszem kevés ember van, aki egy céllal él, egy dologra teszi fel az életet. Mert mindig több cél-vas van a tűzben, egyik eljön, másik nem, egyik előbb, másik utóbb. Ez megvan, hozza a változásokat, amivel minden változik általában.

Olyan térhajlítós dolog ez.
Berakok ide a szobába valamit, egy bútort mondjuk, még a levegő is más lett tőle, szinte hajlítja a teret. Más a légkör, másképp mozog a levegő, ilyesmi.
Így van ez az élet változásaival is, a sors alakulásával.
Vannak akik viszont erős támadásnak élnek meg minden változást, hisz a komfortzónájuk Vasarely-s. Éles határokkal rendelkező.
Nem vagyunk egyformák, megint ezt kell mondanom.
Épp ezért tényleg az a legfontosabb, hogy ismerjük meg magunkat, és a magunk erejét, eszközeit.

2014. október 21., kedd

Édes Fiaim!



Annyira boldoggá tesz a tudat, hogy vagytok!
Hogy okosak is vagytok, nem csak szépek!
Hisz miként lehetne pont eltalálni a szobám mértani középpontját, ahol a levetett nadrágot, sáros cipőt, egyebet hagyjátok, mint fejlett mértantudással?

Örömmel tölt el a remek memóriátok.
Amivel emlékeztek az ígért rágóra, cukorkára, miegymásra, de arra, hogy orvos után posta, na arra nem. Hisz az csak nekem fontos...

Boldogít még az is, hogy egymás szeretete odáig visz titeket, hogy új szavakat találtok ki a másikra, olyanokat, amilyeneket még senki e bolygón nem hallott!
Így megtudhatom melyiktek a leghülyébb, ki készül aktívan homoszexuálissá válni, és ki az aki olyan ronda, hogy az oroszlán sírva enné meg.
Ellenben mégis örülnék, ha nem, hívnátok egymást köcsögnek, hülyének, meg ilyeneknek. Valahogy nem emlékszem, hogy a szülőszobán ezeket a neveket diktáltam volna...

A szervezőkészségetekről még nem is szóltam.
Mindig remekül átlátjátok, hogy a másik pont jobban és hipergyorsasággal el tudná végezni az adott feladatot, hisz úgyis arra megy. Nem baj hogy előtte felvágott egy rakomány tüzifát vagy elmosogatott, hadd terheljük, bírja az még!

Egészségtudatotok is említést érdemel, hisz remekül felfedezitek a legapróbb bajotokat is, diagnosztizáltok egy perc alatt, vérnyomást és pulzust mértek, és tudjátok: kórotok halálos, iskolába nem való!
Bezzeg ha uszoda, csoki, szánkózás, egyéb móka vár a többiekre! Ó, milyen gyorsan jobban lehet lenni!

Érdekes még számomra, hogy a földre ejtett óriás szeméten átléptek, észrevehetetlen számotokra, mint ahogy porszívózás közben otthagyott méteres dzsuva is, de egy elejtett TicTacot rögvest észrevesztek egyszerre hárman, és pöpec módon összevesztek rajta!
Én pedig oszthatnám el, patikamérlegen, nehogy valaki többet kapjon, de nem!
Inkább rohadék vagyok, és kidobom a wc-be...

Így tovább Drágáim, de azért elmondom még, imádlak Titeket!

2014. október 20., hétfő

Ez a köröm

Különleges ajándéknak érzem ma azt, hogy a három kisebb gyerekem még most, este hatkor is az udvaron játszanak.
Különleges ajándéknak érzem, hogy a mai kiborulásom előhozott belőlem pár értékes gondolatot.
Különleges ajándéknak érzem, hogy volt aki végighallgatott, telefonon keresztül erőt adott, mert érdekli ami történik bennem.

Teát készítettem, Kevin beízesítette, cserébe a cipőjének a megragasztásáért, most kortyolhatom a forró, finom italt, míg írok.
És nem, kicsit sem érdekel mi van a teafilterben... mi ázhat a teámba bele... ez ma kimarad az érdeklődésem köreiből!

Van az a pillanat, amikor sok-sok dolog elveszíti az addigi jelentőségét.
Mikor felteszed a kérdést addig fontos dolgokra: számít egyáltalán?!?
Mikor elgondolkodsz: mi értelme volt eddig ezzel foglalkozni?

Olyan sok dolog jó és csodás az életemben!
Van 5 tényleg szép és egészséges, okos gyerekem, én is egészséges vagyok, nem is annyira csúnya, és megtaláltam a szerelmem, akivel boldogok vagyunk! Vannak terveink, csodás összhang van közöttünk, szeret engem a hibáimmal együtt, a gyerekeim imádja, és ők is őt.
Nem utolsó a sorban, hogy annyira szeretjük egymást, hogy elképzelni sem tudtam ilyet azelőtt!
Van hol laknunk, van ruha, étel, és a többi, mit szórakozzak például a teafilterrel?
Ha már ez merült fel....
Érzem azt, hogy teljesen jó felé haladok, az életemben működnek a teremtő energiák, így aztán azt hiszem megengedhetem azt a luxust, hogy pár dologra azt mondjam innentől kezdve: lesz**om...
Mert eldöntöttem: nem harcolunk a háború ellen, hanem harcolunk a békéért.
Nem a betegség ellen kell küzdeni, hanem megtenni mindent az egészségért.
Nem azt kell látni, mi nincs, még ha ez néha nehéz is!
Nagyon fontos az, hogy amikor már tudjuk: ez a gondolatsor nem kell, mert rossz felé visz, megbetegíti a testet-lelket, akkor át kell kódolni magunkat!

Sokáig voltam magányos, én is tudom mi az.
Tudom milyen az, mikor hozzám képest ilyenebb vagy olyanabb embert boldognak láttam, és kicsit irigykedtem. És milyen lehangoló volt megtudni: a kintről boldognak látszó párok sokasága valójában boldogtalan, csak egy képet tart fent, igazából menne, de nem tud. Nincs módja, nincs ereje, jó neki a megfelelő vagy az, aki valaha megfelelő volt, de már annak is csak árnyéka.

Sok-sok gondolat futott már át a fejemen az évek alatt, sok tervem volt, akkor is, amikor még nem voltam szabad, akkor is gondolkodtam és terveztem.
Vágytam....
Sötétben, bezárva éltem.
Magamba főképp.
És sokat gondolkodtam.

Arra vágytam a leginkább, hogy én, Heni, megtaláljam a tökéleteset.
Nem megfelelőt, nem az éppen kicsit jót, hanem a nekem tökéleteset.
Azt, akinek én is az vagyok.
Aki mindegy milyen kívülről, mindegy mije van, mije nincs, az ami nekem tökéletessé teszi, az meglegyen, szép és tiszta legyen.
Sokáig úgy látszott, erre az életre ez a fajta boldogság nem jut ki nekem.
Bent maradok a csapdában, majd egyszer, sok év múlva szabadulhatok, és akkor majd élhetek kedvem szerint.
De az messze volt, nagyon messze, s ez lehangolt.
Ettől még én magamban mindig terveztem, vágytam, de néha nagyon erőtlenül.
Vagy olyasmi adott erőt, aminek nem jó az energiája.
Például egy-egy vita miatt felkorbácsolódott lázadó-én, akkor is megmutatom-Heni.

Persze a folytatás és az azóta létrejött boldogság ismert, sok apró kis tégla a helyére került már, épül a házam, az élet-házunk.
Az pedig hogy erre az életre másfajta dolgokból kevesebb jut? Hogy küzdeni kell a létért, mint oly sok más embernek? Azt hiszem az ebben a tudatban ez annyira jelentéktelen, amennyire csak lehet.
Mert senki akit ismerek nem választaná a gazdagságot a boldogság ellenében, és én sem!


2014. október 19., vasárnap

Finom rezzenések

Este csak pár pillantás a gyerek feje felett, egy kézfogás, kellemes melegség áramlása... ennyi jutott aznap, no és pár szó.
Mert a gyerekek is ott voltak, velük foglalkoztunk. Nekik csináltunk programot, aminek része volt az ott alvás is. Hamar birtokba vették a lakás minden szegletét, én pedig mentem főzni, pakolászni. Ember is hamarosan megérkezett a munkából, gyerekek kiujjongták magukat, mehettek fürdeni.
Vacsora, mese, tévé, fekvés.
Hamar kiderült, az ágyon csak egy gyerek fér el köztünk, kettővel bajos lenne. Szerencsére a Kishercegnőnek jó volt az összetolt fotel, hisz az egy hajó :)
Csodás módon, az idegen, új helyen reggelig aludt mindenki-fáradtak voltak szerencsére :)
Pár szó, pár pillantás, kézérintés, finoman, csipkeszerű hálóként rebbenő boldogsághullámok... és alvás.

Másnap mentünk a megbeszélt helyre, megnéztük amit meg akartunk, a gyerekekkel.
Majd hazavonatoztunk, gyors készülődés és irány az uszoda, még van másfél óránk zárásig! Lívi kis uszodahercegnő is, Szabolcsot nem kell tanítani, egy évet sem adok és profin fog úszni, Szili otthon maradhatott.
Jó kis tömör, fárasztó nap volt, de mennyi élménnyel!
Az összehangolódás, csiszolódás egyik fontos alapköve lehetett ez a nap az időben, az univerzumunkban.
Nem vagyunk ám mi egyformák, vannak különbségek, pont ahogy azt kell.
Például a Metallicát sem szereti, Ákos is elég közömbös számára.... :))))
Még jó hogy ezek a lényegtelen különbségek, ugye?

Szóval nem vagyunk egyformák, és azt kell mondjam, tökéletesen jó ez így.
Hawking tanításának alapján, az univerzum pont ebbe a "tökéletlenségbe" kapaszkodva hozza a fejlődést.....
Mint ahogy egy-egy közösségbe is kellenek a széthúzó elemek, hogy a többi még jobban összetarthasson, ahogy kellenek a világba a dualitás alapját képező különbségek, a rossz, a sötét, a kellemetlen, és a többi, úgy a párkapcsolati különbségek is szükségesek.
Kellenek, hogy az egyező dolgok még nagyobb jelentőséggel bírjanak, és hogy legyen mibe kapaszkodni a fejlődésünknek.
A közös, kapcsolati fejlődésnek, no és az ezen alapuló személyesnek is.

Most már fotókat mutatok, elég ennyi "tudomány" mára...

Szabolcs, Kira, Lívia múlt hétről:




 A Lego dinónál:

Han Solo megvédi kisöccsét
.. és a másikat
 a kishúga sem maradhat ki :)
 Fel kellett mászni:
 Az élő szobor a Keletinél:
 Jó sok foga hiányzik:
 Még egy szelfi a dilisekről:

 Ők:

Ő:


2014. október 17., péntek

Van valami varázs...

... abban, mikor a kamasz fiaddal este, sötétben a kocsmában vett csipszet és csokit eszed vacsorára, a buszt várva ami hazavisz a kórházból, ahol röntgen és ultrahang volt a menü, mert a gyerek verekedett.
És ugyan a másik kötött bele, de adok-kapok volt Kevin szerint.
Zúzódáson kívül nincs baja, érdekes volt az ultrahangon látni a fiú-belsőt, és a kórház esti életét. Na és a véletlen jelenlévő barátnőm 9 éves lányának a kérdése is élmény volt:
- A kórház nem 7 óráig van??
Szóval ugyan nem így terveztük az estét, de szokás szerint "ember tervez, a körülmények pedig alakulgatnak" élmény volt ismét.

2014. október 15., szerda

Költözés

Mikor egy szerelem megszületik, az először a lélek szintjén történik.
Sok idővel, azaz hónapokkal  a fizikai találkozást, megismerkedést megelőzően.
Természetesen mint teljesen átlagember, nem tudok utólag sem beszámolni érzésekről, mikor kezdődhetett lelki szinten, de azt pl. tudtam, hogy az Iron Maiden koncertig meg fogunk ismerkedni.
Ami előtte két nappal meg is történt.
A "tudtam" azért nem volt annyira fix dolog, mert inkább sejtés volt, amit hittem is és nem is.
De valahogy az a nap beivódott, már hetekkel előtte, hogy addigra lesz valami, illetve valaki.
Érzés, amiből utólag lesz bizonyosság.
A földönjárók azt mondják, ez még mindig kevés ahhoz, hogy fogadást köthessünk rá, de engem ez nem is érdekel ám :)


Van aztán az a pillanat, mikor a fizikai világok is összekapcsolódnak.
Mikor a lelkek kettéválnak és egy részükkel beköltöznek a másik szívébe.
Ez nem mindig az első találkozás napján történik, de megtörténik.
Néha ez egy fura érzés, néha semmit nem érez az konkrétan, akivel történik.
Csak egy kicsit más lesz minden :)
Olyan ez, mint a fogantatás és az első három hónap.
Ezt tartják annak az időszaknak, amíg a lélek elfoglalja a helyét a testben.
Három hónapja van az anya körül keringő lelkek közül egynek, hogy beköltözzön, s a majdani gyermekben szülessen újra.


Megfogant az érzés, költöztek a lelkek, lélékrészek, létrejött az egység.
Ez van most...

2014. október 14., kedd

Megértés

Ülök itt reggel, megnézem a régi Diliházam, mert ha jól sejtem lassan 4 éves.
Igen, jól sejtem, november elején lesz 4 éves.
2010. november.
Akkor már pár hónapja gondolkodtam azon, hogy kéne egy hely, ahol leírhatom amit gondolok, érzek. Cenzúra nélkül, ahogy jön.
Majd egy nap, blogot olvasva odakattintottam, hogy "blog létrehozása"...
Nézem tovább a régi blogot, és megint meglepődöm, mennyi idióta, perverz érdekes keresőkifejezés juttatott el ide embereket.
Írtam pelenkákról sokat, így a "pelenkás lányok"-at szerető fetisiszta is idetalál, de mivel gyerekekről is írtam, akik fürdeni is szoktak, így a "meztelen gyerekek", "pucér fürdés", de érdekes módon a "3 gyerek seggjuka", így "j"-vel, na ez is valamiért idehozta azt, aki erre bukik.
Sosem írtam a gyerekeim ilyetén testrészeiről... max a kezük, lábuk, szemük van megemlítve esetenként. Vagy más vállalható rész.
Na mindegy, ezen sem kattogunk.

Szörfözgetek még egy kicsit, előjön a Megértés táblázata c. könyv ajánlója.
Ó, igen!
Jó lenne elolvasni.
Majd gondolkodom tovább.
Persze az négyezres ára még nem is riasztana el annyira, hisz egy átlag könyv ennyibe kerül.
De vajon tényleg meg akarok megint érteni valamit?
Hogy utána csak álljak mint a vett malac (ja, már megint ez), és nézzek ki a karámomból, ahonnan nincs menekvés?
A karám alatt az átlagemberi életem kereteit értem....

Tudom, hülyeség az egész.
Vannak kihagyhatatlan könyvek, beléjük kell fektetni és kész.
Pénzt is, időt is, és a bizalmunkat is.
Mindenképp.
Például itt van az Anasztázia sorozat is, amit ezer meg egy éve elolvasnék.
De...
Persze, mindig az a fránya "de".
Én nagyon nem szeretek gépen olvasni. A megvételig még nem jutottam el, pedig tudom, el kéne kezdeni.
Nem nagy dolog.
Akkor sem, ha 8 kötet. Kettesével már megvehettem volna.
Peeeersze!! Volna, volna, volna...

Meg RAM is kéne a gépbe!
Mert olyan rohadt lassú, hogy egyes vélemények szerint, csoda hogy azzal az 512 megával egyáltalán betölt a böngésző!
Képzeljétek, nézem most reggel a régi blogot, és jönnek a hibaüzenetek: A **** nem válaszol, várjunk, vagy zárjuk be? Lehetőségek:
bezár, vár, mégsem
És a kis kocka, amit MINDIG kipipálok: ne kérdezze többet, hanem várjon!
Minek teszi fel a kérdést, ha nem jegyzi meg a választ???
Ha egyszer ne kérdezze többet, akkor ne is kérdezze!!
Sebaj, mert ez a kérdező ablak is lefagyott, restart után megoldottam.
Ezt is.
Nem is értem, mit problémázok ilyen RAM-okon, meg egyebeken! Olyan amilyen, menjünk inkább gesztenyét szedni, dolgozni, főzni, akármi!
Minek nekem régi blogot olvasni, mikor a blogspot annyi google hirdetést dob fel, hogy csoda ha 2 perc alatt betölt!
De hagyjuk is ezt a kva szórakoztató netet meg blogspotot...

Elhagyta már párszor a számat a "problémahalmaz" kifejezés önmagammal kapcsolatban.
Miszerint csoda, ha kellek valakinek, hisz én csak egy túlsúlyos, ötgyerekes problémahalmaz vagyok, stb.
De rég rájöttem már, ez nem igaz!
A gyerekek nem hátránytényezők, a túlsúly az ízlés kérdése, a problémáim pedig általánosak.
Azaz ilyen jellegűek mindenkinek vannak.
Hó végi problémák, időnként kiabálunk-problémák, néha csak nézünk ki a fejünkből értelmetlenül-problémák, néha pedig sokat beszélünk-problémák, és a többi ilyesmi.
Például túlmagyarázok.
Sokat agyalok.
Blablabla....
Nem vagyok kirívó.
Ez a lényeg.
A másik pont ilyen, nem csak a párom, hanem a többi másik ember.
Mind.
Mindenkinek másfajta problémái vannak, de senki sem problémamentes.
Van akinek szépen indult minden, majd a nagy törődéstől, amit a szülők adtak, nihillé vált, és manapság egy penészes félszuterénben tengeti az életét, lerongyolódva, munka nélkül, pedig minden adott volt.

Van aki.... ja, sokféle van.
Nekünk pedig nem abból kell(ene) erőt meríteni, hogy másnak rosszabb, de valljuk be, kis hamis biztonságérzetet azért ad ez.
Ránézek a szebbre, a soványabbra, a magasabbra, és már nem irigylek senkit semmiért.
Mert tudom, mindenkinek az jut, amivel tud mit kezdeni.
Annyit értünk és látunk meg a világból, amivel tudunk élni.
Annyit is kapunk, amire elég érettek vagyunk.
Na és azt, amit megengedünk magunknak....
Ez talán az egyik legfontosabb!

Ha karmikusan nézem:
Ezt választottam, ezt a családot, ezeket a gyerekeket, ezt a lakhelyet, ezeket az időközi változásokat, amik voltak, vannak, lesznek is, szép számmal.
Mert a világon és az életben egy dolog állandó, a változás.
Semmi más.
De tényleg.
Mindig minden megváltozik, fejlődik, alakul.
Ha mi, akkor azt el kell fogadni, nem a régi Henit-Julit-Marit visszasírni, szidni, irigyelni, mert az akkor volt, és a fejlődés ide hozott, a mostani énünkbe.
Írtam erről régebben, hogy milyen rossz érzés, ha olyan emberrel találkozok évek elteltével, aki semmit nem változott, a problémái ugyanazok, és nem ismeri fel, hogy megrekedt egy leckénél, élet-tananyagnál.

A világ alakulásával pedig együtt kell haladni, tanulni folyamatosan, hisz ez is lényeges.
Hogy ne rekedjünk meg egy-egy régi korban, világban, ami már csak a történelemkönyvekben létezik. Például a régi nagy Magyarország.
Kislányom előjött vele, hogy tanulták, x év után semmissé válik az akkor hozott változás. Kíváncsi arra, hogy visszakapja-e az ország azokat a részeket.
Én mint nem-történelemtanár elmondtam, hogy szerintem nem.
Szerintem határok a fejekben és a térképeken vannak, gyakorlatilag ember él mindenhol, csak másképp beszélünk, mást eszünk, de emberek vagyunk mind.
Na és nem utolsó szempont, ha mégis visszaállítanák a határokat, abból egy óriási európai háború lenne.
Szerintem.
Így aztán ezt a változást is el kell fogadni, rég volt, semmi nem változtatta meg, a II. vh.-s törekvések sem.

Ma ez a régi bejegyzésem ihletett, és persze a lassú gépem...

2014. október 13., hétfő

Meglebbentett...

...a halál szele.
Na jó, a gombához annyira nem értek, az őzlábat felismerem, a többi kétesélyes. Épp ezért a tegnap szedett pár fajta gombát be is vizsgáltattam, ment is a szemétbe mind. Még az őzláb is, mert a kést nem törölgettem meg két fajta között...
Hiába, komoly dolog ez.
Oda kell figyelni, és mindig megnézetni olyannal, aki ért hozzá!

A másik, a fincsi baklavába keveredett gombostű volt, amit majdnem megettem (biztos a dió volt a ludas, a mézben nem lehetett). Olyan mint a vett malac, a vett dió is tartalmazhat meglepetéseket :)

Szerencsére az én számba került (nem gyerekébe), mert észrevettem, félretettem, és ennyi.
Lehet ez a hétvégém halálközeli volt.
Vagy nem, és csak belemagyarázom.

Ráadásul olyan sorozatot nézek, ahol a rég meghalt emberek visszatérnek, abban a korállapotban, ahogy meghaltak. A gyerek gyerekként, az idős idősként. Csak épp mindenki aki betegségben halt meg,  egészséges lett.
Még csak a második évad, nem tudni mit hoznak ki belőle, közepesen érdekes volt eddig, most kezd kicsit jobb lenni.

Visszatért egy hatvanas nő, a gyereke öregebb mint ő, no és a menye is.
Érdekes helyzet.
Milyen lenne visszatérni 40 évvel  halálunk után, látni mi lett a gyerekeinkből, örökségünkből?
Akár anyagi örökség, akár szellemi...
Jó lenne látni, milyen a világ 50-100 évvel utánunk?
Jó lenne látni az utánunk született leszármazottainkat?

Van még elgondolkodtató helyzet ám :)
Egy pasinak visszatér a korábbi menyasszonya, aki terhesen halt meg, öngyilkos lett. A terhességről senki nem tudott, a nő sem. A férfi persze már nős, gyerekük nem lehet, kb. 10-15 év telt el.
Nem tudom miként kezelném a helyzetet.
Persze nem is akarom ám tudni, mint sok más dolgot sem.
Mert rájöttem az évek során, hogy ha valamit nagyon tudni akarunk, akkor az élet megmutatja.
Így ilyen filmes szituációk sem érdekelnek annyira, nem érdekel milyen a repülővel lezuhanni, küretet átélni, tűt nyelni, vagy mérges gombát enni.

Imi mondta egyszer, hogy jó lenne belelátni, életünk során hányszor voltunk majdnem szituban. Azaz mikor majdnem találkozik két ember, de pont elkerülik egymást.
Pár pillanaton múló, majdnem-találkozások...
Útkereszteződések, ahol az autók csak elmennek egymás mellett...
Persze annak ellenére, hogy nem vagyok hajlandó keresni az ilyen majdnem-pillanatokat, egymás közelében elfutó köröket, tudom, hogy sokszor elmehettünk egymás mellett, mert beszélgetünk, mesélgetünk egymásnak.
Nem keresem ezt, mert hisz tudom azt is: oka van annak, hogy két ember pont akkor találkozik, amikor. Nem érdekel már, miért nem jött korábban, nem foglalkozom azzal, hol is volt eddig...
Hisz pont a helyén volt.
Tanulta a leckéit, ami többek közt a közös életünket alapozta meg.
És én is pont ezt éltem a magam sorsában.

A végére az a kérdés, hogy hány olyan helyzet lehet, amiről nem is tudunk, mikor a halál megy el mellettünk?
Azt hiszem fel tudnék idézni párat...
A sok-sok majdnem pillanat...

Év végi drámák

Október 13. van ma.
Szerintük ez erre a legjobb nap.
Hétfő reggel.
6 órakor.
- Szerintem hagyjátok délutánra, mert nemsoká öltözés, ágyazás.
- De akkor...
- Jól van, csináljátok, inkább nem is érdekel. De ha nem lesz befejezve akkor mi van?
- De én gyors vagyok!
- Én is, én is!
És ennyi.
Elindult a levélgyártás a Mikulásnak.
- ... saját szobát kérjek vagy pénzt?
- Kisfiam, a Mikulás csokit hoz, a Jézuska hoz ajándékot, de a saját szobát kérd, mert marhára irreális. Nehéz lenne a házhoz toldani...
Ezzel a mondatommal elindult a dráma...
Mert eddig a "Kedves Mikulás"-ra megírt levelek mehettek a szemétégetőbe, és újabb lapokat kellett boríték formára meghajtanom.
- Anya, te mit kérsz?
- Én nem kapok Mikulás ajándékot, az a gyerekeknek jár.
- De ha kapnál mit kérnél?
- Mondom csokit hoz.... csokit kérnék.
- De ha mást is kérhetnél?
- Akkor koncertjegyet vagy toronyórát. De sok az egy kis Mikulásnak :))) Inkább írd a leveled.

Majd eljön a 6.20...
- Gyerünk öltözni, ágyazni.
Ééééés, folynak a könnyek:
- Nem tudom befejezni! Hogy küldjem el???
- Majd Szabolcs beágyaz, és akkor az asztalkán lehet írni, felöltözve.
- Nem ágyazok...- mondja az érintett.
Amiről én tudom, hogy akkor mond nemet, ha épp készül csinálni, vagy már kész.
De Szili nem tudja, már óbégat, krokodilkönnyek ömlenek a szeméből. Lívia is vinnyog, sajnálatos módon ezeket nem lehet szebben mondani.

És ez lesz év végéig, majd decemberben, karácsony után abbahagyják, addig dugdosom el a leveleket....

2014. október 12., vasárnap

Mit is?

Vasárnap van.
Csendélet innen a konyhából nézve:
Kávézom. Most itt kint, mert a szobám foglalt.
Nem, most nem Szulejmán alszik még, hanem a Keresztanyám. Szulejmán-Iván a szülői házban hétvégézik, most szalmáskodom a hétvégén :-)
Szabolcs csendben telefonozik, Szili a tegnap kapott Lego katalógusból magyaráz nekem.
A kávém a tegnapi tányérok közt álldogálva lassan elhűl, de ez a lassú kávéivási szokásom miatt mindig így alakul a végére.
Mellettem a padon László, az alapmacska, néha megvetően rám néz, és elfordul.
Nem túl szociális.

Minden gyermekes családban rengeteg a plüss figura. Ezek a kis édes bigyók (sz*rok) remekül továbbadhatóak ha a környéken gyermekáldásról hallunk, ne minket boldogítsanak tovább.
Nem is értem, hogy lehet még mindig eladni ilyeneket...
Mert gondolhatjátok, volt pár gyermekáldás nálam, mennyi plüss van...
Igen.
Rohadt sok...
Három banános karton tele, a szekrény tetején, nagy zsák a játékok közt.
Azt hiszem ma selejtezés lesz...
Mindez az óriási Bambiról jutott eszembe, aki a konyhapadon fekszik hetek óta. Aranyos, de kva sok helyet foglal, és senkit nem érdekel.
Kell valakinek? Vihető.
Sok más plüssel együtt...
Kirakhatnám a szelektív kuka mellé is, nem maradna sokáig. Mint a másfél éve leégett tévé, ami másnap reggelre el is tűnt. Vagy a ruhászsák, amiben az egyik 3 évesre való, ezer éves pufimellényt egy helyi 25 év körüli figurán láttam viszont... Legalább kellett valakinek.

Egyik nap, tévéműsor lapozgatás közben jött elő mindig Maricruz. Ezen mindig felröhögtünk, milyen idióta név.. Nos, így lett Imiből Szulejmán, belőlem Maricruz.
Játszottunk a nevekkel, pl.: Molnár Szulejmánné szül. Paroda Maricruz...hmmmm.... Jól hangzik, ugye?
Mi jókat röhögtünk, ez a lényeg.

2014. október 9., csütörtök

A város mai varázsa

Bevallom, van valami varázsa...

Pedig utáltam...

Azért akartam csendben, fű és avarillatú faluban lakni, azért akartam elmenni a városból.
Egy balatoni nyaralásból jöttünk haza, két hét volt, jó sok éve már. Akkor, Pestre beérve pofán vágott a zaj, a szag, minden. Mondtam akkor: innen inkább el.
Épp lakás-házkeresőben voltam, így Dél-Pest helyett Pest megyét kezdtem nézegetni a hirdetési újságokban.
A többi már történelem.

De ma reggel elvarázsolt Budapest.
A körút zaja, dudálások, lámpák változása, indul-megáll, gyalogos fut át a piroson, mert nekünk (sem) lehet, emberek sietnek, mindenki fülhallgatózik, telefont bökdös, szóval él a város....
Jó volt, pedig látom ám azt is, ami nem olyan szép benne...
De ma nem arra figyeltem.
Mondjuk életem java részében igyekszem arra összpontosítani, ami jó, de azért bevallom, nem mindig sikerül.
Megint továbbmentem ám egy gondolatsorral. Arra gondoltam mikor szétnéztem és csodásnak láttam mindent a szmogos körúton, hogy ha boldog az ember, akkor olyan mindegy hol is van.

Sokat gondolok arra, mekkora ajándékot kaptam/kaptunk mi, most, életünk második felében. És hogy mennyire más ez a késői/későbbi szerelem, mint kamaszként, fiatalabb felnőttként.
Akkor még nem is gondolsz tán arra, mi lesz ha elrontod. Mert nem is fér még bele az életről alkotott képbe, hogy bármit elronthatunk, elromolhat. Mint ahogy arra sem gondol senki, hogy esetleg évekig nincs más, csak mi magunknak. Hisz szépek és okosak vagyunk, mindig megnéznek, mindig vannak visszajelzések, de bizony benne van a pakliban, hogy mindezek ellenére nem találjuk önmagunk senki másban.
Szerintem ugyanis az egyik alapja a kapcsolatoknak, meglátom-e magam benne, és hogy milyennek látom magam az Ő tükrében. És sok az olyan ismeretség, akár párkapcsolat, akár másfajta, amikor is selejtnek látszunk, rondának, butának, akármilyennek, csak épp semmiképp nem jónak érezzük magunkat.
Ez talán nem az a helyzet, amiben benne kell maradni...

Azt az embert kell mindenkinek megtalálni, akinek el tudja hinni hogy szép, hogy jó és értékes. Hogy minden létező és nem létező hibájával együtt kell annak a másiknak.
Akivel élve minden nemszépet is szépnek tud látni.

--------------------------

A blogon immár nem moderálom a hozzászólásokat, de persze a személyes támadásokat tartalmazó szövegeket továbbra is törlöm. A régi blogomra odatalált valami szexoldalakat reklámozó spammer, ezért moderáltam. De itt nincs, ez a 4 hónap ezt megmutatta, így aki ezért nem írt, hozzászólhat nyugodtan.
Azért írtam a hozzászólások menüpontba, hogy vitázzunk kulturáltan, hogy aki támadni akar, valami normál hangnemben tegye, elsőnek akár kérdezve, meggyőződve a feltételezése helyességéről. Miszerint valamit, akármit így vagy úgy gondolok-e tényleg. No és semmiképp nem érv velem szemben az, hogy bevallottan rossz tanuló voltam, hisz az osztályzatok nem az eszemet mutatják, hanem a tanuláshoz való akkori hozzáállásomat, lázadó énemet.
És ez ma már teljesen lényegtelen. Hisz engem olvasva kiderült már, sem hülye sem kőbunkó nem vagyok.
Az pedig hogy nevet írj a hozzászólás alá, szintén csak arról szól, hogy ha én vállalom magam, akkor a véleményét nyilvánító is megteheti ugyanezt. Hisz ha pl. egy buszon beszélgetve vitázok össze egy idegennel, akkor sem takarom le a fejem egy ronggyal, hogy ne lássanak. Bár nem jellemző a buszos vagy akármilyen vita idegenekkel, de előfordulhatna :)

----------------------------

Nem csak a városnak volt ma varázsos hatása.
Véletlen elkeveredtem ma egy bevásárlóközpontba, ahol "A mozi varázsa" kiállítás van, és az első ami szemem elé került, a híres DeLorean, a Vissza a jövőbe c. filmből.
Bár nem volt nyitva az ajtaja (felfelé nyílik ugye, jó lett volna...), de így is vigyorogva jártam körbe, fotóztam minden oldalról, mozgólépcsőről. Szabolcs nagyon örülni fog szerintem a fotóknak is, jó lenne elhozni megmutatni neki :)




2014. október 7., kedd

Immár a helyemen

Volt ez a bejegyzés pár napja, szerepelt benne az a mondat, ami kiverte a biztosítékot. próbáltam törölni a mondatot, ne okozzon több gondot, de az android blogger alkalmazása sajnos nem elég talpraesett. Kitörölte az egész írást. Pótolom, meglegyen, mert nekem tetszett.

Volt valaha egy tipikus lázadó, aki valójában nem találta önmagát.
Azt hiszem a lázadásnak ez lehet az egyik okozója...
A másik az, hogy nem vagyok kibékülve a környezetemmel és ellenállóként viselkedve mindig azt teszem amit NEM akarnak.
Én kicsit mindkettő lehettem, de erősebben az első.
Az önmagát marhára nem találó, a világban a helyét kereső.

Azt mondtam mindig: én ugyan senkire soha nem fogok főzni-mosni, felnőtt emberként ezt mindenki megteheti magának! Sejtem ám, hogy anyám kiskirályként viselkedő élettársa lehetett ebben a ludas, hisz rabszolga az aztán végképp nem akartam soha lenni mint anyám!
Elköltözésem után a házimunkát azért már elvégeztem, de mindenképp úgy, hogy hagytam lehetőséget másnak is kibontakozni....
Mondván: nem vagyok én takarítónő!
Ritkán főztem, de heti egyszer-kétszer biztos.
Pár év múlva a saját ház kertjében sok volt az alma, a pite is beugrott a repertoárba, majd jött a gyerek, többféle süti is jöhetett már.


Gyakran hívtam a Mamát, Anyut, receptekért.
Háziasodtam, de saját döntésből.
Még mindig nem találtam a helyem, illetve nem ott voltam...
Lázadtam, veszettül.
Csak azt csináltam amihez kedvem volt, no és ami a gyereknek-kutyának muszáj volt, mert velük nem cseszik ki az ember lánya szándékosan....
Arra ott van az, akit börtönőrnek tartunk, aki ellen lázadhatunk.

Ó, mennyivel egyszerűbb lett volna lépni, gondolhatjátok.
De megvoltak az akkori okok, némelyiket már én sem értem, de akkor az volt, nem bolygatjuk.

Mindig kísérletező kedvű voltam.
Megértem ha valaki másfajta, de nem szólom le.
Mert mások vagyunk.
Én úgy vélem: miképp találhatnánk fel valamit, miképpen fejlődhetne a világ, ha sosem újítana senki?
De mindig megkaptam:
- Te miért nem tudsz hagyományosan főzni?
- Mert nem vagyok hagyományos....
Csak így röviden.
És mikor a kedves haver azt mondta:
_ Te itthon vagy, nem dolgozol, tehát eltartott vagy...
A "társ" pedig egyetértett, így kedvesen artikulálva, szülőket emlegetve kifejtettem, hogy mindaz a munka amit elvégzek, ritkásan lenne megfizethető az átlagbérükből, ha embert kéne alkalmazni rá.
És lázadtam tovább.
Néha visszahajtogattam pár szennyes ruhát a szekrénybe, nem cseréltem ágyneműt csak magamnak és a gyerekeknek, szóval az értelmetlen végéről közelítettem a dolgokat.
De nem sokáig.

Mint tudható, nem maradtam örök lázadó-helyét kereső, léptem, haladtam.
Egyébként immár két gyerekkel rég nem gondoltam olyasmire, hogy én ugyan sosem fogok főzni-mosni, hanem beálltam a sorba. De még mindig rohadtul utáltam, ha készpénznek voltam tekintve, olyannak mint egy megszokott bútordarab, aki mindent elintéz.
Nem, nem kellett nekem kérvényeket benyújtani, könyörögni, de ahol mind együtt élünk, az nem csak az én fennhatóságom, semmilyen tekintetben, nem én vagyok az intéző-takarító-házicseléd-babysitter.
Megcsináltam mindig mindent, de azt vártam: legyen valami egyensúly. Legyen jogom betegnek lenni, fáradtnak lenni, akkor is, ha én magam oszthatom be az időm...
Apró kis dolgok ezek, ici-pici különbségek.
Továbbá nem akarok olyan regényeket végighallgatni, amik az ételt úgy állítják be: megeszem, de nem szeretem, nem ez a kedvencem, mikor lesz már x-y kaja???
Mindezt kizárólag Háború és béke terjedelemben...


Manapság, jelen napjainkban pedig már még inkább más lettem, a helyét kereső lázadó eltűnt, mert helyemen vagyok. Térben is, kapcsolatilag és családilag is.
Elfogadom azt, hogy én otthon vagyok hétköznapi karbantartó és fenntartó, míg a másik dolgozik.
Jelenleg még nem tudom elképzelni, hogy az 5 gyerek ügyeinek intézése mellett 8-10 órában dolgozni járjak, de majd eljön ez is egyszer.
Addig természetesnek tartom azt, hogy az itthoni munka másképp oszlik meg, mintha én sem itt tölteném a hétköznapjaim jelentős részét.

Mégpedig azért természetes és teljesen elfogadható, mert mindez nem valami bűzlő "Te vagy a nő, ez a Te dolgod" álláspont, hanem mindenkinek így TERMÉSZETES, magától jövő dolog.
Természetes, hogy ha OTT töltöm a napokat, akkor rendbe teszem a dolgokat, mint ahogy az Ő ITT töltött óráiba is belefér az a sok-sok elmaradt szerelési, karbantartási munka, ami akad egy ekkora, régi háznál.
Hiába lázadunk ez ellen ugyanis, szerintem megvannak a hagyományosan férfi-női munkák, bár nem kőbe vésve. Hisz én is ismerem a kalapácsot, fúrógépet, sőt a vakolókanalat is. És mivel eddig sem volt fizetett cselédje, így Ő is tud mosogatni, teregetni, főzni.
Ezek mondjuk olyasmik, amiket nem tudok elmondani, megfelelően érzékeltetni, hogy miként is vagyunk mi vele a gyakorlatban.
Nem vagyok, sosem voltam abszolút feminista, egy elég hülye, ránk kényszerített nézetnek tartom, amit elterjesztettek, majd ránk akarják verni a balhét.
Ránk, nőkre.
Mert keresve a helyünket találkozhatunk elvekkel, eszményekkel, amiket ideig-óráig magunkénak érezve terjesztünk, hasonszőrűekkel barátkozunk, de a végén csak egy maradhat mint a Hegylakóban.
Én.
A megtalált ÉN.
Saját elvekkel, saját gondolatokkal.
No és saját élettel, életfelfogással.

Margó, akire mindenki csak ír... Én is

Nos, nézzük.
Vidéken élek immár majdnem 20 éve, a gyerekeim mind vidékinek születtek, csak nem gondolja komolyan bárki is, hogy lenézem a vidékieket, ugye?
Ráadásul sokkal életrevalóbb embereknek tartom azokat, akik életük meghatározó, első éveiben városon kívül laktak, éltek, ide születtek.

******
Életemben ismert legparasztabb-taplóbb ember sosem hagyta el a fővárost, mint lakhelyet...

******
Volt egyszer egy kolléganőm, aki kijelentette: utálom a pestieket. Visszakérdeztem: engem utálsz-e? Nem, mondta ő. Oké, mert 2 éve vagyok csak nem-pesti, szóval akkor mondhatsz-e ilyet csak úgy a világba? Én a mai napig embereket kedvelek vagy nem kedvelek, nem származási helyeket, testi jellemzőket, nemet, bőrszíneket, akármiket.

******
Sok viccet elolvastam most, csak úgy random válogatva. Biztosan állíthatom, minden viccnek van "károsultja", akin nevetnek. Aki hülye, csúnya, akármilyen.
A viccek ilyenek.
Értem én, nem minden viccen látszik hogy az, ami.
Eszter írta le jól, bár nem vicces írás, hogy mindenki a maga szűrőjén át olvas.
Én ezzel nem tudok harcolni.

******
Igen, itt a blogon jó régóta kiadom magam. Feltételezhetném, hogy aki olvas, ismeri valamennyire a gondolkodásom, és nem bocsátkozik feltételezésekbe.
Hogy megváltoztam, lenézek bárkit is.
Nem, nem prédikálok vizet s iszom bort.
Azt pedig már említettem a múltban valamikor, hogy ha haragszunk valakire, elég etikátlan elővenni azt, amit tudunk róla, s a szemére vetni.... akkor főleg, ha nem is kapcsolódik a témához.
Elismerem, talán nem volt egyértelmű hogy az a bejegyzés vicces, 

******
Tudjátok azt is, szeretek teljesen eltérő témákat egy bejegyzésbe tenni. Így leírom az elmúlt hetek adóügyi nyomozásának eredményeit, hátha az idetévedők közül valakinek újdonság lenne:

Ismeritek a családi adókedvezményt, 1-2 gyerek után 60 valahány ezer ft gyerekenként, több gyerek esetén 200-párezer ft/gyerek az adóalapot csökkentő összeg.
Ez már igénybe vehető nevelt gyermekek után is, azaz nem a nevelőszülői, ezért fizetést kapók, hanem a hivatalos élettárs, férj/feleség veheti igénybe a társ gyereke után.
A hivatalos élettárs nem az, amikor a közjegyző vagy anyakönyvvezető előtt élettársi nyilatkozatot teszünk, ez már szükségtelen ehhez (az az öröklési jogok miatt kell), hanem mindössze annyi, hogy a lakcím egyezzen a nevelt gyerekekével (tartózkodási hely is megfelel). Fontos, hogy a családi pótlék NE egyedülálló státuszra legyen folyósítva, azaz a gyerekek szülője ne egyedülállóként legyen nyilvántartva a világ hivatalos része előtt.
Annyi fontos még, hogy élettársi kapcsolat esetén az egész kedvezmény csak a visszaigénylésnél érvényesíthető, házasság esetén pedig havi szinten is.





2014. október 6., hétfő

Kedves Mindenki!

Talán rossz poén volt.

A "városban nőttem fel, nekem kifejlődött az agyam" egy idióta magyar film egyik poénjára reakcióként lett felhasználva.
Plusz kettőnk közt hangzott el ("Ivánnal"), hogy beleteszem a blogba úgy, hogy körítek mellé valami sztorit is.
Aki félreértett, magára vette, megbántódott, kérem ne tegye, mert senkit nem nézek le, sem vidékieket, sem pestieket, egyéb városiakat.
Nem érdekel a származás, születési hely, bőrszín sem.
Fogja fel mindenki a blogomat annak ami, néha vélemény, néha poén, néha csak valami leírás, életszeletke.
Én nem akarok magyarázkodni a továbbiakban.

2014. október 5., vasárnap

Szép a világ

A múlt heti spontán szabadtéri tűzrakás-maradék szalonna-sütés után rákattantak a gyerekek a tűzrakósdi-szalonnasütősdire, így ezen a héten is ez kellett hogy legyen. Ősszel, nyár már sehol, egész nap az eget lesték, nem zavarja-e meg eső a bulit.
Jöttek a fekete felhők, aggodalom a köbön. Majd elmentek, pár csepp esőt hagyva, így megnyugodtak. Már pakolták volna a tűzrakó helyre a gyújtóst, de hát messze még a délután, bármi lehet, inkább majd előtte 10 perccel...
- De hát fehér az ég, nincs felhő.
- Oké fiam, akkor hol a Nap? Nem süt...
De végül csak kisütött, lehetett pakolni, gyújtani. A csillagok feljövetelét ugyan nem vártuk meg, de jól szórakoztunk.
Sült a szalonna, falatoztak a gyerekek, kutyák.
Később a két végig résztvevő nagyobb fiú már behúzódott a házba, mi "Ivánommal" még kint melegedtünk a tűznél, halkan beszélgettünk, igazán meghitten. Most a macskabagoly sem huhogott bele az éterbe, minden zavartalan volt.
Később befűtöttem a szobában is, lobogott a láng a kandallóban, én Olga, szerelmemmel Ivánnal immár a benti tűzfénynél lomantitáztunk, ahogy Lívi mondja...
Aki azt is mondja nekem, hogy:
- A Mamát azért szeretem jobban mint téged, mert öreg, és téged tovább szerethetlek.
Aztán olyat is a négy és fél évének minden tudásával és tapasztalatával:
- Olyan jó élni anya...

Vasárnap este van, Iván megint elment, integettünk egymásnak míg a vonat el nem tűnt a kanyarban...
Megbeszéltük, utazás alatt nem telefonozunk, Ő nézelődik, én otthon teszek-veszek. Majd lett téma, csörrent a telefon, kétszer, háromszor, majd le sem tettük már, mert olyan volt az a téma...
Hosszabb hangvételű.
Beszélgettünk, nevettünk, komolykodtunk, mikor merre szaladtak a szavak.
Ez az új Heni-világ...
Remek hétvégék mikor sok-sok óra van együtt, remek hétköznapok, mikor sok-sok munkás órába csempészhetünk pár telefon-percet, este, már otthon kicsit többet.

Mert olyan jó élni!!
Az életünk csupa felfedezés!
És immár tapasztalatból, bátran állíthatom, hogy a megismerkedés nem az első x hétben/hónapban zajlik le, hisz az ember mindig alakul, az élet változik, annyi minden történik, annyi változás zajlik bennünk és rajtunk kívül is, hogy mindig ismerkedünk...
Magunkkal is...
Ezt mi például alaposan kiélvezzük.
Mindent jó alaposan megbeszélünk, van hogy kiabálva kommunikálunk mint jóféle mediterrán páros, van hogy csendben visszahúzódva, halkan társalgunk.
Mikor melyik énünk van előtérben. A a két tüzes alapjegy vagy a víz-levegő aszcendenseink :)
Vagy egyikünk így, másikunk úgy.

Ez az egész akkor is csupa öröm és boldogság, ha benne vannak a mindennapok, a rutinszerű dolgok, fáradt, szótlan, esetleg rosszkedvű percek. Ezek mind a létünk részei, elférnek.
Megbeszéltük, hogy a mi kapcsolatunkban nincsenek kompromisszumok.
Azaz nincs olyan egyikünknél sem, amit a másik elfogad, mert belefér, mert szeret, de igazából nem jó.
Nincs ilyen.
Nem azért mert eldöntöttük, neeem!
Ez nem döntés, hanem észrevétel :)
Ami van, azt szeretem, mert AZ a jó.
Mert az övé.
Nem emberszeleteket akartam, nem életszeletekre vágytam valakivel, hanem pont ERRE.
Teljességre, egészre,  megalkuvásmentes életre, lelki kötődésre, megértésre és szerelemre.
Olyan álom ez, amit egy angyal álmodik....
Egy olyan angyal, aki szereti az életet.
Mint Lívia.

Kira lakosztály elkészült, ajtót szigeteltük (nagyjából), ennek munkálataiba a gyerekek is besegítettek.
Pöpec csavarbehajtó mind :)