2014. október 24., péntek

Eső, gondolatokkal




Nekem itt a világ közepe.
Itt, ahol most vagyok.
Egy ház, benne egy szoba, egy asztal, székkel.
Most itt ülök, innen indul ki minden.
A világomban.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy ezt mindenki így látja, tehát a másik szobában tévéző gyerekeknek is adott, hogy ők valaminek a közepén vannak.
Mi emberek nagyon nagy szeletét láthatjuk az életnek, univerzumnak.
De vajon az a nagy amit mi látunk, mennyivel nagyobb valójában?
A hangya, a mellettünk élő egyik legkisebb élőlény vajon mit tapasztal mindebből?
Az ő világának is van közepe?
Gondol ilyesmire a hangya?
Lát bármit azon kívül, ami a feladata?
Nem tudhatjuk, csak rávágjuk: nem, az állatok nem tudják, nem érzik ezt.
Megvan a küldetésük, azt kell csinálni, akkor is ha esik, akkor is ha fúj, ha fáj.
Nem mondhatják: ma bal lábbal keltem, ma nem gyűjtök, nem építek.
Csinálni kell, ennyi az egész.

Talán a gyerekeiket ellátó anyák, apák is ilyenek.
Régen nagyon bántott, hogy nekem sosincs pihenőnapom, nem lehetek úgy beteg, hogy kifekszem a kórt.
Tényleg, az utóbbi 10 évben kétszer fordult elő, hogy betegség miatt egyszerűen nem vettem részt a napi életben.
De persze azért pihenni lehet, hisz mikor iskola van, akkor a magamfajta itthon ténykedő szülő az idejét úgy osztja, ahogy akarja.
Tehát pihenhetek fél órát, egy órát is, csak épp a munka megvár ám :)

Írtam régen a komfortzónáról, ami keményen jelen van a napi életben.
Az én komfortérzetemnek a fontos pontja például a nyugodt kávézás.
Szeretem fél órán át, kortyonként inni, mert akkor nem vág fejbe, hanem lassan alakul a szervezetem koffeinszintje, így esik jól.
De mondjuk nem leszek öngyilkos, ha épp ebédkészítés közben iszom azt a kortyonkénti kávét, és ketten beszélnek hozzám közben, mert a zónahatáraimat rugalmasan kezelem.
Mostanában egyre rugalmasabban.

Azt hiszem ez is lényeges abban, hogy hol a világ közepe éppen.
Milyen messzire nyúlik ki a komfortzóna határa, mennyire lehet akár egy nagy lépéssel kilépni belőle, mennyire nehéz kezelni az idegen, zónán kívüli világot?
Mert a világ közepe érzéshez kell egy fontos dolog: a világom.
Az én kis világom megszokott dolgai.
Idegen környezetben a világ közepe-érzés megszűnik, máshol más a középpont.
Az, aki otthon érzi magát.
Épp ezért talán idegesítő, zavaró lehet olyan társaságban, ahol többen is otthon vannak.
Vagy esetleg belép valaki a területemre, aki láthatóan nem zavartatja magát attól, hogy sosem járt itt, ahol én vagyok a világ közepe, és úgy viselkedik, úgy beszél, mintha mindig ide tartozott volna.
Dolgoztam egyszer egy irodában, csupa nő, gondolhatjátok... de nekem jó volt (mert annál a cégnél áthelyezéssel kerültem oda, tehát már ismertek más területről, nem kellett nulláról beilleszkednem).
Érdekes volt viszont, ahogy beszéltek az utánam odaérkezett újakról:
- Miért nem húzza meg magát? Itt barátkozna, pedig 2 napja dolgozik itt.
Az illető lejött, ivott egy kávét, még azt is megkérdezte be kell-e szállni a kávéba, kell-e fizetni, és próbált beszélgetni. De ellenállásba ütközött. Két régi bútordarabnak nem tetszett a közvetlenség.

Szóval bemenni valahová, ahol többen is világ közepének érzik magukat, és rögtön otthon lenni, veszélyes.
Vagy nem?
Szerintem nem.
Oké, megvannak a határaim, én is visszafogott vagyok új helyzetben, környezetben, frissen megismert emberekkel. De szeretem az olyan helyeket, ahol otthon érezhetem magam.
Szívesen kiszolgálom magam vízzel, a mosdó megtalálásával, ami az alapba belefér.
És én is úgy vagyok ezzel, hogy ha itt van valaki, aki nem volt még, megmutatom a wc-t, dohányzóhelyet, szekrényt a poharakkal, és a többi ilyen apróságot.
Na persze nem az internetszerelőnek (oké, az volt itt legutoljára házon belül, egy éve), mert az vicces lehetne....

Azon gondolkodtam, kinek mi mit jelent.
Ami nekem melegség érzést okoz, az otthonom, másnak esetleg egy koszfészek (nem az), szóval kinek milyen a látásmódja, mik a szempontok, mi a kiindulás.
Tehát a macskának a papírfecni szuper játék, nekem szemét.
A gyereknek a wc papír guriga egy látcső, nekem égetni való szemét, a kutyának szétrágandó játék.

Mert engem nem zavar, ha tökéletesen nem összeillő dolgokról írok, oda nem való képekkel teletűzdelve, olyan címet adva, ami nem fedi a tartalmat. Jó ez így nekem.
Ennek örömére zárom soraim:

Megint nem találtam fel semmit, csak írtam valami betűhalmazt, így a szünet második napján, Szulejmánra várva...
Az eső esik, gyerekek bent ugrálnak, pedig ott a jó nagy udvar... de hát a befolyásoló tényezők...
Itt ülök, keresgélem az esős képeket a neten, C.C.Catch szól a hangszóróból.
Bejön Kevin:
- Uncsi ez a zene, miért nem Ákos?
- Wazze, én sem tudom...vágjuk le a hajad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.