2014. október 20., hétfő

Ez a köröm

Különleges ajándéknak érzem ma azt, hogy a három kisebb gyerekem még most, este hatkor is az udvaron játszanak.
Különleges ajándéknak érzem, hogy a mai kiborulásom előhozott belőlem pár értékes gondolatot.
Különleges ajándéknak érzem, hogy volt aki végighallgatott, telefonon keresztül erőt adott, mert érdekli ami történik bennem.

Teát készítettem, Kevin beízesítette, cserébe a cipőjének a megragasztásáért, most kortyolhatom a forró, finom italt, míg írok.
És nem, kicsit sem érdekel mi van a teafilterben... mi ázhat a teámba bele... ez ma kimarad az érdeklődésem köreiből!

Van az a pillanat, amikor sok-sok dolog elveszíti az addigi jelentőségét.
Mikor felteszed a kérdést addig fontos dolgokra: számít egyáltalán?!?
Mikor elgondolkodsz: mi értelme volt eddig ezzel foglalkozni?

Olyan sok dolog jó és csodás az életemben!
Van 5 tényleg szép és egészséges, okos gyerekem, én is egészséges vagyok, nem is annyira csúnya, és megtaláltam a szerelmem, akivel boldogok vagyunk! Vannak terveink, csodás összhang van közöttünk, szeret engem a hibáimmal együtt, a gyerekeim imádja, és ők is őt.
Nem utolsó a sorban, hogy annyira szeretjük egymást, hogy elképzelni sem tudtam ilyet azelőtt!
Van hol laknunk, van ruha, étel, és a többi, mit szórakozzak például a teafilterrel?
Ha már ez merült fel....
Érzem azt, hogy teljesen jó felé haladok, az életemben működnek a teremtő energiák, így aztán azt hiszem megengedhetem azt a luxust, hogy pár dologra azt mondjam innentől kezdve: lesz**om...
Mert eldöntöttem: nem harcolunk a háború ellen, hanem harcolunk a békéért.
Nem a betegség ellen kell küzdeni, hanem megtenni mindent az egészségért.
Nem azt kell látni, mi nincs, még ha ez néha nehéz is!
Nagyon fontos az, hogy amikor már tudjuk: ez a gondolatsor nem kell, mert rossz felé visz, megbetegíti a testet-lelket, akkor át kell kódolni magunkat!

Sokáig voltam magányos, én is tudom mi az.
Tudom milyen az, mikor hozzám képest ilyenebb vagy olyanabb embert boldognak láttam, és kicsit irigykedtem. És milyen lehangoló volt megtudni: a kintről boldognak látszó párok sokasága valójában boldogtalan, csak egy képet tart fent, igazából menne, de nem tud. Nincs módja, nincs ereje, jó neki a megfelelő vagy az, aki valaha megfelelő volt, de már annak is csak árnyéka.

Sok-sok gondolat futott már át a fejemen az évek alatt, sok tervem volt, akkor is, amikor még nem voltam szabad, akkor is gondolkodtam és terveztem.
Vágytam....
Sötétben, bezárva éltem.
Magamba főképp.
És sokat gondolkodtam.

Arra vágytam a leginkább, hogy én, Heni, megtaláljam a tökéleteset.
Nem megfelelőt, nem az éppen kicsit jót, hanem a nekem tökéleteset.
Azt, akinek én is az vagyok.
Aki mindegy milyen kívülről, mindegy mije van, mije nincs, az ami nekem tökéletessé teszi, az meglegyen, szép és tiszta legyen.
Sokáig úgy látszott, erre az életre ez a fajta boldogság nem jut ki nekem.
Bent maradok a csapdában, majd egyszer, sok év múlva szabadulhatok, és akkor majd élhetek kedvem szerint.
De az messze volt, nagyon messze, s ez lehangolt.
Ettől még én magamban mindig terveztem, vágytam, de néha nagyon erőtlenül.
Vagy olyasmi adott erőt, aminek nem jó az energiája.
Például egy-egy vita miatt felkorbácsolódott lázadó-én, akkor is megmutatom-Heni.

Persze a folytatás és az azóta létrejött boldogság ismert, sok apró kis tégla a helyére került már, épül a házam, az élet-házunk.
Az pedig hogy erre az életre másfajta dolgokból kevesebb jut? Hogy küzdeni kell a létért, mint oly sok más embernek? Azt hiszem az ebben a tudatban ez annyira jelentéktelen, amennyire csak lehet.
Mert senki akit ismerek nem választaná a gazdagságot a boldogság ellenében, és én sem!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.