2014. október 31., péntek

Fényen túl

Várom a buszt.
Jön a Kedves.
Köd van.
Nagy köd.
Ember nincs az utcán, autó is ritkán.
Este van, köd van.
Utcalámpák sora törné át a ködöt, de nem tudja.
Elképzelem azokat, akiknek ez a sötétség és köd a szoba.
Ami nekem meleg és fényes.
Élettel, szeretettel teli.
Vannak sokan, akiknek nem ilyen.
Kiskutya az árokban pihen, összebújik kóbor társával. Egymásnak adják az értékes meleget.
Hideg van ám.
S köd.
Nedves, csontfájdító.
Faluhelyen jó az embernek.
Mindenkinek van helye, háza, szobája.
Vagy egy sufni, mosókonyha.
De valami van.
A kutyának az árok.
De legalább van társa a bajban.
Hogy baja van-e egyáltalán?
Hisz szabad.
Nincs lánc, póráz.
De nincs ételes tál sem.
Néha egy simogató kéz.
Gazda.
Semmi nincs, csak a köd.
A hideg.
A társ melegsége.
A póráz vagy lánc akár szabaddá is tehet?
Jó kérdés.
Hisz jönnek utánunk.
Valamit szeretnének.
Tartozni valakihez.
Emberhez, egységhez, aminek család a neve.
Este van.
Jön a busz.
Hazamegyünk a melegbe.
A kutyák az udvaron várnak, meleg vacsorán túl vannak.
Gyerekek bent várnak, zsivaj lesz, édes zsivaj.
Hiába, bárki bármit mond: a gyerek valahol teher.
Mindig ott van, kér, követel, terhel.
De mint kutyának a póráz, nekünk ez az édes teher.
A szabadság béklyója.
Szeretjük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.