2014. október 7., kedd

Immár a helyemen

Volt ez a bejegyzés pár napja, szerepelt benne az a mondat, ami kiverte a biztosítékot. próbáltam törölni a mondatot, ne okozzon több gondot, de az android blogger alkalmazása sajnos nem elég talpraesett. Kitörölte az egész írást. Pótolom, meglegyen, mert nekem tetszett.

Volt valaha egy tipikus lázadó, aki valójában nem találta önmagát.
Azt hiszem a lázadásnak ez lehet az egyik okozója...
A másik az, hogy nem vagyok kibékülve a környezetemmel és ellenállóként viselkedve mindig azt teszem amit NEM akarnak.
Én kicsit mindkettő lehettem, de erősebben az első.
Az önmagát marhára nem találó, a világban a helyét kereső.

Azt mondtam mindig: én ugyan senkire soha nem fogok főzni-mosni, felnőtt emberként ezt mindenki megteheti magának! Sejtem ám, hogy anyám kiskirályként viselkedő élettársa lehetett ebben a ludas, hisz rabszolga az aztán végképp nem akartam soha lenni mint anyám!
Elköltözésem után a házimunkát azért már elvégeztem, de mindenképp úgy, hogy hagytam lehetőséget másnak is kibontakozni....
Mondván: nem vagyok én takarítónő!
Ritkán főztem, de heti egyszer-kétszer biztos.
Pár év múlva a saját ház kertjében sok volt az alma, a pite is beugrott a repertoárba, majd jött a gyerek, többféle süti is jöhetett már.


Gyakran hívtam a Mamát, Anyut, receptekért.
Háziasodtam, de saját döntésből.
Még mindig nem találtam a helyem, illetve nem ott voltam...
Lázadtam, veszettül.
Csak azt csináltam amihez kedvem volt, no és ami a gyereknek-kutyának muszáj volt, mert velük nem cseszik ki az ember lánya szándékosan....
Arra ott van az, akit börtönőrnek tartunk, aki ellen lázadhatunk.

Ó, mennyivel egyszerűbb lett volna lépni, gondolhatjátok.
De megvoltak az akkori okok, némelyiket már én sem értem, de akkor az volt, nem bolygatjuk.

Mindig kísérletező kedvű voltam.
Megértem ha valaki másfajta, de nem szólom le.
Mert mások vagyunk.
Én úgy vélem: miképp találhatnánk fel valamit, miképpen fejlődhetne a világ, ha sosem újítana senki?
De mindig megkaptam:
- Te miért nem tudsz hagyományosan főzni?
- Mert nem vagyok hagyományos....
Csak így röviden.
És mikor a kedves haver azt mondta:
_ Te itthon vagy, nem dolgozol, tehát eltartott vagy...
A "társ" pedig egyetértett, így kedvesen artikulálva, szülőket emlegetve kifejtettem, hogy mindaz a munka amit elvégzek, ritkásan lenne megfizethető az átlagbérükből, ha embert kéne alkalmazni rá.
És lázadtam tovább.
Néha visszahajtogattam pár szennyes ruhát a szekrénybe, nem cseréltem ágyneműt csak magamnak és a gyerekeknek, szóval az értelmetlen végéről közelítettem a dolgokat.
De nem sokáig.

Mint tudható, nem maradtam örök lázadó-helyét kereső, léptem, haladtam.
Egyébként immár két gyerekkel rég nem gondoltam olyasmire, hogy én ugyan sosem fogok főzni-mosni, hanem beálltam a sorba. De még mindig rohadtul utáltam, ha készpénznek voltam tekintve, olyannak mint egy megszokott bútordarab, aki mindent elintéz.
Nem, nem kellett nekem kérvényeket benyújtani, könyörögni, de ahol mind együtt élünk, az nem csak az én fennhatóságom, semmilyen tekintetben, nem én vagyok az intéző-takarító-házicseléd-babysitter.
Megcsináltam mindig mindent, de azt vártam: legyen valami egyensúly. Legyen jogom betegnek lenni, fáradtnak lenni, akkor is, ha én magam oszthatom be az időm...
Apró kis dolgok ezek, ici-pici különbségek.
Továbbá nem akarok olyan regényeket végighallgatni, amik az ételt úgy állítják be: megeszem, de nem szeretem, nem ez a kedvencem, mikor lesz már x-y kaja???
Mindezt kizárólag Háború és béke terjedelemben...


Manapság, jelen napjainkban pedig már még inkább más lettem, a helyét kereső lázadó eltűnt, mert helyemen vagyok. Térben is, kapcsolatilag és családilag is.
Elfogadom azt, hogy én otthon vagyok hétköznapi karbantartó és fenntartó, míg a másik dolgozik.
Jelenleg még nem tudom elképzelni, hogy az 5 gyerek ügyeinek intézése mellett 8-10 órában dolgozni járjak, de majd eljön ez is egyszer.
Addig természetesnek tartom azt, hogy az itthoni munka másképp oszlik meg, mintha én sem itt tölteném a hétköznapjaim jelentős részét.

Mégpedig azért természetes és teljesen elfogadható, mert mindez nem valami bűzlő "Te vagy a nő, ez a Te dolgod" álláspont, hanem mindenkinek így TERMÉSZETES, magától jövő dolog.
Természetes, hogy ha OTT töltöm a napokat, akkor rendbe teszem a dolgokat, mint ahogy az Ő ITT töltött óráiba is belefér az a sok-sok elmaradt szerelési, karbantartási munka, ami akad egy ekkora, régi háznál.
Hiába lázadunk ez ellen ugyanis, szerintem megvannak a hagyományosan férfi-női munkák, bár nem kőbe vésve. Hisz én is ismerem a kalapácsot, fúrógépet, sőt a vakolókanalat is. És mivel eddig sem volt fizetett cselédje, így Ő is tud mosogatni, teregetni, főzni.
Ezek mondjuk olyasmik, amiket nem tudok elmondani, megfelelően érzékeltetni, hogy miként is vagyunk mi vele a gyakorlatban.
Nem vagyok, sosem voltam abszolút feminista, egy elég hülye, ránk kényszerített nézetnek tartom, amit elterjesztettek, majd ránk akarják verni a balhét.
Ránk, nőkre.
Mert keresve a helyünket találkozhatunk elvekkel, eszményekkel, amiket ideig-óráig magunkénak érezve terjesztünk, hasonszőrűekkel barátkozunk, de a végén csak egy maradhat mint a Hegylakóban.
Én.
A megtalált ÉN.
Saját elvekkel, saját gondolatokkal.
No és saját élettel, életfelfogással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.