2014. október 13., hétfő

Meglebbentett...

...a halál szele.
Na jó, a gombához annyira nem értek, az őzlábat felismerem, a többi kétesélyes. Épp ezért a tegnap szedett pár fajta gombát be is vizsgáltattam, ment is a szemétbe mind. Még az őzláb is, mert a kést nem törölgettem meg két fajta között...
Hiába, komoly dolog ez.
Oda kell figyelni, és mindig megnézetni olyannal, aki ért hozzá!

A másik, a fincsi baklavába keveredett gombostű volt, amit majdnem megettem (biztos a dió volt a ludas, a mézben nem lehetett). Olyan mint a vett malac, a vett dió is tartalmazhat meglepetéseket :)

Szerencsére az én számba került (nem gyerekébe), mert észrevettem, félretettem, és ennyi.
Lehet ez a hétvégém halálközeli volt.
Vagy nem, és csak belemagyarázom.

Ráadásul olyan sorozatot nézek, ahol a rég meghalt emberek visszatérnek, abban a korállapotban, ahogy meghaltak. A gyerek gyerekként, az idős idősként. Csak épp mindenki aki betegségben halt meg,  egészséges lett.
Még csak a második évad, nem tudni mit hoznak ki belőle, közepesen érdekes volt eddig, most kezd kicsit jobb lenni.

Visszatért egy hatvanas nő, a gyereke öregebb mint ő, no és a menye is.
Érdekes helyzet.
Milyen lenne visszatérni 40 évvel  halálunk után, látni mi lett a gyerekeinkből, örökségünkből?
Akár anyagi örökség, akár szellemi...
Jó lenne látni, milyen a világ 50-100 évvel utánunk?
Jó lenne látni az utánunk született leszármazottainkat?

Van még elgondolkodtató helyzet ám :)
Egy pasinak visszatér a korábbi menyasszonya, aki terhesen halt meg, öngyilkos lett. A terhességről senki nem tudott, a nő sem. A férfi persze már nős, gyerekük nem lehet, kb. 10-15 év telt el.
Nem tudom miként kezelném a helyzetet.
Persze nem is akarom ám tudni, mint sok más dolgot sem.
Mert rájöttem az évek során, hogy ha valamit nagyon tudni akarunk, akkor az élet megmutatja.
Így ilyen filmes szituációk sem érdekelnek annyira, nem érdekel milyen a repülővel lezuhanni, küretet átélni, tűt nyelni, vagy mérges gombát enni.

Imi mondta egyszer, hogy jó lenne belelátni, életünk során hányszor voltunk majdnem szituban. Azaz mikor majdnem találkozik két ember, de pont elkerülik egymást.
Pár pillanaton múló, majdnem-találkozások...
Útkereszteződések, ahol az autók csak elmennek egymás mellett...
Persze annak ellenére, hogy nem vagyok hajlandó keresni az ilyen majdnem-pillanatokat, egymás közelében elfutó köröket, tudom, hogy sokszor elmehettünk egymás mellett, mert beszélgetünk, mesélgetünk egymásnak.
Nem keresem ezt, mert hisz tudom azt is: oka van annak, hogy két ember pont akkor találkozik, amikor. Nem érdekel már, miért nem jött korábban, nem foglalkozom azzal, hol is volt eddig...
Hisz pont a helyén volt.
Tanulta a leckéit, ami többek közt a közös életünket alapozta meg.
És én is pont ezt éltem a magam sorsában.

A végére az a kérdés, hogy hány olyan helyzet lehet, amiről nem is tudunk, mikor a halál megy el mellettünk?
Azt hiszem fel tudnék idézni párat...
A sok-sok majdnem pillanat...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.