2014. október 22., szerda

Tér-idő kontinuum és boldogság

Mi az a boldogság?
Milyennek látjuk a magunkét, és milyennek másokét?
Mire vágyunk?
Más boldogságára?
Arra, hogy a magunk eszközeivel, magunk sorsában találjuk meg azt ami a teljesség érzéséhez kell?

Ma keresgéltem a régi blogon, emlékeztem, hogy írtam egy bejegyzést, "Akármilyen boldogság" címmel.
Az a korszak több olyan bejegyzést is eredményezett, ami arról szólt, hogy a helyemen vagyok, boldog vagyok. Annak ellenére, hogy ha csak a kapcsolatot nézzük, közel sem voltam az. De megtaláltam másban. A gyerekekben, a kreativitásban, a természetben, akármiben.
Nem, nem vagyok sem guru, sem mindentudó, mindenható pedig semmiképp.
Nem az enyém a Szent Grál, semmivel sem vagyok több, jobb, mint más.

Csak épp én nem szeretek boldogtalan lenni.

Eszembe jutnak olyan okos dolgok, amik tényleg megfontolandó és betartandó dolgok, igaz: szerintem csak részben.
Például az, hogy az agyunk nem ismeri a "nem" szót, így az előző mondatom úgy értelmezi, hogy "szeretek boldogtalan lenni". Ezt elfogadom, és nem mondok olyat hogy "nincs semmi baj", inkább a "minden rendben van"-t kultiválom, de valljuk be, nem lehet mindig odafigyelni, és nem lehet mindig így beszélni, gondolkodni.
Nem görcsölünk ezen, nem baj ha nem vagyunk tökéletesek, senki nem az.

A másik amin gondolkodtam, és igazi, jó dolognak tartom, hogy ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek, a kettő közt pedig éljétek meg a teljességet, görcsök, aggodalmak nélkül.

De az átlag ember nem ilyen.
Agyal, aggódik, mert elveszítheti amije van.
Nem, nem szoktam mások halálára gondolni, és a kapcsolatom esetleges végére sem, sőt!
De számomra ez a gondolatsor kicsit azt is mondja, hogy ne tervezz, élj a mának, ki tudja mi van holnap.
Szóval ezzel annyit akarok mondani, hogy minden kép árnyalt, erősen árnyalt, és sehol nem lehet csak fekete és fehér.
Azaz dehogynem!
Hisz ha vannak árnyalatok, vannak árnyalt dolgok, akkor bizony vannak fekete-fehér, egyértelmű dolgok is. Nem lehet minden impresszionista, kellenek a Vasarely-gondolatok, okosságok is.

Elmondom hogy van ez nálunk.
Vannak terveink, a közös jövőre vonatkozóak, de semmi konkrét behatárolás, egyelőre.
Tudjuk hová tart a kapcsolatunk, tudjuk hogy boldogok vagyunk, és ezért mit kell tennünk a jövőben. Mármint hogy így is maradjon.
Mindig megbeszélni azt ha baj van, teret adni a másiknak, hogy meglegyen a magánszférája, és a többi ilyesmi.
Túl sokáig voltunk mindketten egyedül, túl sok volt a rossz tapasztalat ahhoz, hogy a mostani jót olyan könnyedén vegyük, és ne tegyünk a jövőnkért meg mindent amit lehet.

No és a boldogság.
Van akinek az is az, ha eljön a reggel, az este, akármi.
Van akinek kevés még az is, hogy család van, egészség van, és étel is van.
Nem vagyunk egyformák.
Nem is akarunk.
Csak arra gondolok, hogy aki beszél erről, hogy boldog akar lenni, de sajnos akármilyen okokból nem lehet az, az vajon úgy érzi, mindent megtett?
Sokan igen.
De ha van egy célom, és nem értem el, akkor vajon tényleg mindent megtettem érte?
És ha tényleg mindent megtettem, de valóban akadályok merültek fel, akkor nem lehet hogy más célokkal kéne foglalkozni? Esetleg másképp közelíteni?
Vagy ha a boldogságról beszélünk, akkor magunkba nézni kicsit.
Meglátni azt, mit tartok én boldogságnak, vajon azok, akiket annak látok, tényleg azok-e, úgy van-e ahogy én azt kintről látom, vajon az őnekik boldogságot okozó dolog tényleg jó lenne-e nekem is?

És itt jön az, hogy mi magunk vagyunk csak a jó kiindulópont.
Hisz senki életébe nem láthatunk bele!
Én abban látom sok-sok ember boldogtalanságát, hogy olyasmit üldöznek, ami nem nekik való, vagy ami nem is az aminek látszik.
A boldogság szerintem olyasmi, ami nem minden percben érezhető, sőt, néha a legextrémebb pillanatokban érezzük: most tökéletes.
Én most például hétfőt éreztem tökéletesnek Vele.
Pedig Ő a városban én itt, a kapcsolattartás telefonon zajlott, volt egy kiborulásom is, de másnap reggel azt mondtam: jó és erős energiájú, boldog nap volt a tegnapi. Mert annak éreztem, és ma is azt érzem :)

Azt hiszem az, hogy küzdeni kell dolgokért, jó hozzáállás. Hisz nem senyvedhetünk a mocsárban ha beleestünk, ki kell mászni belőle. Ha szegény vagy, dolgozz többet, keress extra munkát, valahogy oldd meg. Magadra számíthatsz, senki nem fog a te dolgoddal tartósan foglalkozni.
Ez a szereped ezen a színpadon.
A magad eszközeivel elérni azt, ami jut.
De ott van az is, hogy ha túl sok a küzdelem, ha nem fogadom el: nekem most ennyi jutott, ha túl nagy falatnyi célokat adok magamnak, amik sosem jönnek el, akkor vajon boldog leszek?
Nem, mert sosem érem el azt, amit másoknál látok: hogy például kevesebb tanulmánnyal, kevesebb munkával többjük van, nekik könnyebb.
Némely küzdelem egyetlen lehetséges kimenetele az, hogy fel kell adni. Kipróbáltuk, előrevittük valamelyest, de nem a miénk.
Na és a küzdelem nem keverendő a görcsös akarással.

Talán az egyetlen jó lezárás itt az, hogy elsőnek magunkat kell feltérképezni, a magunk erejét és eszközeit számba venni, és ahhoz mérten kitűzni a célokat.

De még nem akarom, nem tudom lezárni.
Hisz nem beszéltem a korszak-boldogságról.
Mondjuk a cél egy vagy több gyerek, ház, akármi.
Eléred, megvan. Akkor hogyan tovább?
Azt hiszem kevés ember van, aki egy céllal él, egy dologra teszi fel az életet. Mert mindig több cél-vas van a tűzben, egyik eljön, másik nem, egyik előbb, másik utóbb. Ez megvan, hozza a változásokat, amivel minden változik általában.

Olyan térhajlítós dolog ez.
Berakok ide a szobába valamit, egy bútort mondjuk, még a levegő is más lett tőle, szinte hajlítja a teret. Más a légkör, másképp mozog a levegő, ilyesmi.
Így van ez az élet változásaival is, a sors alakulásával.
Vannak akik viszont erős támadásnak élnek meg minden változást, hisz a komfortzónájuk Vasarely-s. Éles határokkal rendelkező.
Nem vagyunk egyformák, megint ezt kell mondanom.
Épp ezért tényleg az a legfontosabb, hogy ismerjük meg magunkat, és a magunk erejét, eszközeit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.