2014. november 30., vasárnap

dicsekvés


Volt egy főnököm, folyton arról beszélt, mennyi pénze van.
Illetve ennek látható hatásait emlegette állandóan.
Milyen CD-ket vett (akkoriban kezdtük a kazettákat lecserélgetni), milyen jó is a légkondis kocsi, merre mennek nyaralni, stb.
Nála egyértelmű volt, nem beszélget, hanem megmutatja, elmeséli, neki mije van, ami nekem vagy más dolgozónak szerinte sosem lesz.
Oké, most sincs légkondis kocsim (légkondi-mentes sincs), és szuper utazásokra sem járok,  de boldog vagyok, hisz nem ezeken múlik.

Miért dicsekszünk?
Dicsekvés az, ha elmesélem, nekem miért jó?
Azt hiszem ez esetenként változó megítélésű, és mindenképp az adáson múlik.
Azaz hogy milyen szándékkal mesélem el amit elmesélek, és a szándék mellett milyen a tálalás.
Persze megint a kapcsolattal fogok példaként jönni... :)

Sok mindenen múlik.
Sok minden és mégis olyan megfoghatatlanul kevés az a dolog, ami összehoz két embert.
A keveset úgy értem, hogy keveset tudunk róla.
De mégis sok apró történés az, aminek létrejötte kell ahhoz, hogy minden egyben legyen két ember találkozásához.
Ott volt az életemben júniusban a koncert.
Az Iron Maiden.
Azt hiszem nem meséltem el milyen volt.
Jó.
De ebbe az életembe már nem kell.
Ez a múlt egy kimaradt élménye volt, napjaink datálásával.
Jó volt, de már nem az én világom.
Nem mennék újra (Metallicára igen...).
Azóta sem hallgattam Maident, pedig koncertek után pár hétig kizárólag azt hallgatom :)

Viszont nem bántam meg, egy percét sem, egy ráköltött forintot sem, mert azt hiszem más jelentősége volt.
Előtte kettő nappal ismertem meg Imit a neten, aznap beszéltünk először telefonon, és a koncert utáni hazaútra datálom a szerelemre lobbanásomat, mikor chatelve beszélgettünk.
Annak a koncertnek szerintem az volt a jelentősége, hogy adott időben, adott helyen kellett lennem, egy bizonyos esemény létrejöttéhez.
Biztos vannak kérdéses pontok az elképzelésemben, de nekem tiszta.
Ez volt az a pont, amikor az utunk végleg összenyílt, közös lett.

Dicsekszem vele?
Kérkedek a kapcsolatommal?
Nem.
Rossz értelemben semmiképp.
Mesélek róla, mert ennek a dicsekvésnek, mesélésnek az a lényege, hogy ismeretlen terepen járva új élmények érnek, ezekről szólok ahhoz, aki elolvas.
De nem kérkedek, nem azért mesélem, mert nekem már megvan, ugyan!
Pontosan tudjuk, mennyire törékeny virág egy szerelem, milyen kevés kell ahhoz hogy létrejöjjön, és pont ennyire kevés kell ahhoz, hogy megszakadjon!
Új élmények érnek, abszolút szűz utakon járunk együtt, sok minden miatt.
Ez roppant érdekes, ettől a világ is érdekesebb, és talán mást is érdekel, milyen egy ilyen szerelem 40 fölött.
Milyen a szerelem, a kapcsolat, új családot alkotva olyan módon, hogy van már benne eleve 5 gyerek.
Milyen a repkedős szerelem úgy, hogy nem csak a másnapi matekdolgozat és a továbbtanulás az egyetlen felelősségem, hanem több más ember élete is.

Nem vagyok irigy.
Nem érdekel, hogy másnak másból van több, mint nekem, legyen ez pénz vagy bármi.
Semmilyen tulajdon, birtokolható dolog nem oka a boldogságnak, vagy boldogtalanságnak.
Ez a kihelyezésen múlik.
Ki hová helyezi a boldogságát?
Mikor kezdi boldognak vagy boldogtalannak önmagát?
Ez talán a napi hangulaton is múlik.
Jól van, minden mindig más ok miatt jön vagy nem jön össze... változó.
De hát a világban pont ez az egyetlen állandó dolog.
A változás....
De én nem vagyok irigy.
Van akinek többje vagy kevesebbje van, de nekem az enyém, az én tulajdonom, és a hozzám tartozó nem-tulajdonom pont így jó, ahogy van.
Az utóbbi hónapok sok mindenre megtanítottak, gyanús hogy az Imivel kapott leckéknek még nincs ám vége, amitől kifejezetten boldog vagyok.
Tudjátok: akkor is, ha időnként sok könnyel jár ez a tanulás, mindkettőnknek...

Megteszünk mindent amit tudunk...
...de nem minden dolog jön össze csak ennyitől...
Más pedig szinte semmit nem tesz, mégis megkap mindent.
Okok, amiket nem ismerünk, csak sejtéseink lehetnek, de semmi fix.
Ettől még megyünk, haladunk, legfeljebb más célokat tűzünk ki, másképp állunk az eredetihez, hátha másként majd összejön.
Sosem szabad elfelejteni, hogy mindenkinek más a sorsa, ami nekem így jön össze, az másnak másképp fog.
Vagy sehogy.
Mi lehettünk marhára és kivételesen szerencsések a társkeresésben, másnak nem így fog majd sikerülni.
Nem adhatok semmilyen tanácsot, nem is kérhetek, mert soha senki nem tudhatja, nekem mi van megírva.
  ...megteszünk mindent, amit tudunk.
Amit a megérzéseink diktálnak.
Amit a világ diktál.
Amit a barátnő/barát diktál.
Ki mire hallgat...
Látjuk azt, hogy neki összejött, neki van olyan amire vágyom, akkor nekem miért nem?
Sajnálhatom azt, aki csak ábrándozik arról, olyanról, amit én kaptam, és talán arra gondolok: másképp kéne csinálnia, és sikerülhetne.
De nincsenek ilyen szabályok.
Talán sajnos.
De biztos sajnálatos dolog ez?
Milyen lenne, ha meg lenne írva, hogy ha ezt teszed, ez lesz a tiéd, ha azt teszed, akkor az?
Lehet nem ugyanazok a vágyaink és céljaink, de az élet nem is egy videojáték.
Nem kapunk fix pontokat és útmutatókat x időszakonként, vagy fix helyeken.

Én szeretem a világ kiszámíthatatlanságát, a precízen szabályos, mégis átláthatatlan életet.

A szerepem az életedben az, hogy olvasd el amit írok.
A szerepem a gyerekeim életében az élet és ételadó anyáé.
A házam életében, hogy benne élek.
Tanulsz tőlem, tanulok tőled, tanulok tőle.
Van akinek jó példa vagyok, van akinek rossz.

Egy ember, rengeteg-sok szerep.
Nekem Ő egy csodásan összerakott, jóképű és vicces férfi (emellett még estig-reggelig sorolhatnám mi mindent látok benne), másnak pedig átlag.
Vagy másnak Ő nem is annyira humoros.
Vagy csak egy kolléga, csak egy szomszéd a sok közül, csak egy vevő a boltban, és a többi.
Milyennek látom, az az érzéseimen is múlik.
A napi hangulatomon, amit befolyásol sok minden.
De azt hiszem ebben a lényeg, a hangulat kérdésben, hogy mennyire vagyok egyben.
Ahhoz mérten dolgozom fel a rosszat, és tartom fent a jót.

Dicsekszem-e a boldogságommal?
Nem.
Képzeljétek, ha sétálok a bolt felé, és szóba elegyedek valakivel, nem hozom fel :)
Fura is lenne.
De azt hiszem ez látszik.
Mármint a boldogság.
Az anyagi gazdagság pedig nem.
Azaz a jelei nem egyértelműek.
Mert egyszer kell csak drága kocsit venni, fullos házba költözni, onnan kezdve lehetsz akár templom egere is, már nem azt gondolják rólad.
Akiket ez érdekel.
Tehát a gazdag főnök dicsekvése inkább arról szólt: "Vedd észre ami nem látható, mert úgy érzem ettől vagyok valaki. Ha nem veszel észre, nem ismersz el, nem irigyel elég ember, akkor talán eltűnök."
Dicsekszik, mert bármennyije van, kevésnek érzi.
Önmagát.
Ennyi.
a világ és az irigység súlya

2014. november 24., hétfő

Fáj?

Megszületik a döntés: új életet kell kezdeni.
A régi dolgok nem tettek boldoggá, nem akarom úgy leélni az életem, hogy egyfajta, rossz mintát követek. Ezért meghozom a döntést: ami boldogtalanná tett azokat a dolgokat fel kell ismernem, és ki kell iktatnom.
Az új kapcsolatomat új alapokon kell felépítenem, hogy más legyen, hogy tényleg boldog és kiegyensúlyozott legyen.
Na de az alapokat nem elég egyedül lerakni, olyan igazából nincs, hogy elhatározom amit akarok, és az akkortól úgy van... nem!
Mindenképp van a dolgoknak kifutási ideje, érése, nevezzük ahogy tetszik.
Na és egyedül nem lehet egy közös életet megalapozni, szóval egyedül még csak elkezdeni lehet azt, amire a majdani közös épülni fog.
Viszont amit senki nem tud, mert csak a gyakorlat mutatja meg, mint annyi mindent, az az, hogy akármennyire is jó a döntés, hogy változni kell, a változás fájni fog.
Nem azért mert olyasmit vesz el az életből, amit ne akarnék odaadni, de azt hiszem bármit szaggatunk le magunkról, vérezni fog.

Mikor hibázunk, annak a hibának vannak következményei.
Elindulunk egy úton, ami rossz felé visz minket.
Mond valaki valamit, amitől így vagy úgy kezdünk működni.
Másképp, mint addig.
Vannak kissé gonosz lények az életünkben, akik elmondják a kis mondataikat, majd erősen beledöfve a tüskét a lelkünkbe, továbbállnak.
Akkor még csak kicsi a hatás, bármennyire fájjon az ami elhangzott, még nem vesszük észre mit okoz.
De telik az idő, a lélekbe döfött tüskét nem szedtük ki, az ott dolgozik, sebez tovább.
Amit mondtak nekünk, az már auraként ölel körbe.
Legyen az például egy egyszerű "ronda vagy".
Nos, ha rondának hiszem magam, azaz lassanként átalakul az önképem azzá, amiről szólt a kisgonosz mondandója.
Kialakul a belső kép külső megjelenése, azaz az aurában is érzékelhető, hogy "ronda" lettem. A következő ember már ekként fog rám nézni, már észreveszi a rondaságom.
Pedig nem igazi, de a hitem azzá teszi.
Ha nem teszek ez ellen, akkor ronda maradok, sőt: egyre rondább leszek, már külső jegyeimben is.
Átalakulok.
Elindított a kisgonosz egy úton, amin haladok.
Hat rám, amíg hagyom neki.
Amint felismerem mi történt, ugyan lehet hogy évek múlva, de abban a pillanatban tehetek ellene.
Vissza lehet fordítani a hatást, hisz nem ezzel a tudattal születtem, ez csak egy rossz program volt.
De az út lehet hogy pont annyi ideig fog tartani visszafelé is, mint odafelé tartott.
Senki nem tudhatja előre.

Senkit és semmit nem lehet átalakítani egy nap alatt.
A döntés még nem cselekvés, egy lépés még nem rutin.
Ha ma felismerem a hibás reakcióm, ami mondjuk veszekedéshez vihetne, és kiküszöbölöm, akkor jól csináltam.
Ha holnap is így lesz, és utána is, akkor már rutin lett belőle.

Írtam a régi diliházban, hogy mikor levetjük magunkról a szaros göncöket, kimászunk a kupac alól, akkor az elsőre rossz.
Hideg.
Fájdalmas.
Félelmetes.
Mert nem tudjuk előre mi lesz.
Az addigi rutint elhagyjuk, hisz változtatás nincs változás nélkül.
Egy változás többet is hoz magával.
Ez a törvénye ennek.
Ha vízbe lépek, vizes leszek.
De a víz is Henis lesz.
Én adok neki, de ő is ad nekem.












Nagyon érdekes kapcsolat a miénk.
Mindketten másképp akarjuk csinálni az életet, mint eddig.
Hatunk egymásra, megbeszélünk mindent, kivesézzük amit kell.
És néha sírunk is.
Mert a könnyek jók.
No és kéretlenül is jönnek....
De ez van, ezzel ugyanis felszabadulunk sok-sok régi béklyó és lánc hatása alól, hogy szabadon repülhessünk együtt.
Viszont ez fájdalmas dolog is...
Fáj a saját fájdalmam, neki az övé, mert a szar mosása is fájdalmas, hisz beivódott, ránk ragadt, kaparni kell lefelé, néhol nagyon keményen.
És fáj mindkettőnknek a másik fájdalma is.
Mert már egymásnál vagyunk lélekben is, és akit szeretünk, annak nem csak az öröme a miénk, hanem a fájdalma is.

Óóó, de mennyire szeretem ám ezt!
Pedig rossz mikor neki fáj, rossz mikor nekem fáj.
Amit szeretek benne, hogy látom azt: működik!
Minden fájdalom ellenére jó az, ami történik.
Nem valami szimpla élet-összefésülés zajlik, hanem egy egészen új kialakítása.
Elég hozzá ennyi, mármint hogy nyitottan állunk ez elé, és megtesszük amit kell hogy meglegyen amit akarunk.
De mennyire az elején vagyunk!
Mennyi könny és fájdalom lesz még ebben...
És mennyi csoda lesz még a miénk...
Azt hiszem ez utóbbi a lényeg :)




2014. november 19., szerda

I have nothing, if I don't have you...



Azt hiszed gyáva vagy.
Mimózának gondolod magad.
Én pedig magamat valami hasonlónak.
Időnként.
Bár szeretek erős, bátor emberként gondolni magamra, de azt hiszem javarészt bátortalan és aggódós vagyok én is.

De azt kell mondjam, mégis nagyon bátrak vagyunk mindketten.
Akkor, azon a napon elkezdtünk repülni.
Tudatos döntés volt, elengedtem a félelmeket (amik azért néhanap visszakopognak...), és kimondtam: akkor mostantól nem foglalkozom ezzel, nem kérdezgetek, hanem elfogadom ami jön, repülök.
Veled.

Lassan 6 hónapja, fél éve.
Ennyi ideje, hogy Te letetted a voksod az önmagát hátrányokkal küzdőként jellemző 5 gyerekes nő mellett.
Hogy elmondtad: ez a kapcsolat nem egy szavazásra bocsátott kérdés, mikor azt kérdeztem: a családod mit fog szólni?
Szóval nem egy szavazandó dolog, hanem tény.
Tetszik jó, nem tetszik úgy is jó.
Neked kell, ennyi.

Bátor vagy.
Tudod, az a bátor, aki a félelmeit legyőzi.
Nem az, aki nem félt soha semmitől...
Az a bátor, aki be meri vallani: néha azért bizonytalan.

Félünk.
Féltünk.
Kisgyerekként még talán kevésbé, mint felnőttebb éveinkben.
Mert minél többet tanulunk, annál kevesebbet tudunk, annál több a kérdés.
És minél több a kérdés, annál többre nincs válasz.

A bizonytalanság pedig félelmetes....

...lehet hogy félelmetes, de egyben izgalmas is.
Mert az ismeretlenben bármi meglapulhat.
Mint Schrödinger macskájának dobozában...
Az esély 50-50%
Akkor miért ne?
Ugye?
Bár sosem merült fel az ellentétes lehetőség.
Hisz első pillanattól fogva nyitottan álltunk egymáshoz, a másik nyújtotta új élet lehetőségéhez.

Olyan sok csalódás és amortizáció után leporolhatónak ítéltettünk önmagunk által, és elindultunk.
Akkor még külön, de egymás felé.
Mert ki tudja, de olyan jó hinni abban, hogy valójában már hónapokkal az igazi, fizikai találkozás előtt eldőlt a sorsunk...

Könnyekkel a szemünkben gondolunk arra, hogy a gyerekeink mennyi felhővel és ránccal a homlokukon tanulják majd meg azt amit mi is... el sem hinnék... hisz ha nekem mondták volna, mennyi akadály és mellékállomás lesz, míg révbe érek, én sem hittem volna.
Tudod, mondtam neked: szeretnék visszamenni ahhoz a nőhöz, lányhoz, aki annyit rágódott, sírt, kételkedett, hibázott, boldogságra vágyott. A szemébe nézve megfognám a kezét, megnyugtatnám: minden rendben lesz! Eljön, találkoztok! De még nincs itt az ideje... még tanulj, még szenvedj... hidd el, megéri!







Időtényező

Nem sok olyan bejegyzés van, mikor a cím az első amit leírok...Teregetek, közben jár az agyam. Ma szerda van. Egy hete jöttem haza. Ki voltam kicsit borulva, mert előreláthatólag holnaputánig, 9 napig nem találkoztunk volna. Másképp alakult. Ami jóóóóó!! De ha nem így lett volna, az idő akkor is eltelne. Megélném a pénteket is, hisz többet bírunk mint hinnénk...

Várunk valamit.
Mindig.
Ma a holnapot, télen a nyarat, kedden a pénteket, a munkaidő végét, a gyerekkor végét, a pelenkás kor végét, akármit, de várunk.
A következő pillanat eljön.
Azt már írtam nemrég, a holnap mindig eljön.
Az idő sosem áll meg.
Hisz nem is létezik... csak egy láthatatlan eszköz....

Most itt vagyunk, november van.
Sőt, mindjárt vége.
Kevin hétvégén 13 éves lesz.
Mikor született, akkor kezdett esni a hó.
November 23.-án, 2001-ben.
Számít az a hó?
Ma már nem.
Akkor kérdéses volt a hazajutás, mert nyári gumi volt az autónkon...
Az épp józan de alkesz szomszéd vitt haza, aminek minden pillanatát utáltam, mert hát nem bírom a piásokat, józan pillanataikban sem... nagyon nem. Le sem tagadhatnám...
Atyám, ha belegondolok, ki voltam akkor, 13 éve... azt hiszem 7 évente nem csak a sejtjeink cserélődnek.. Életünk során legalább annyiszor váltunk személyiségszeletet, mint sejteket...


Mikor elkezdődött a szerelmünk, Ő kiszámolta: január elsején már 7 hónaposak leszünk együtt.
Nagyon távolinak tűnt.
Hisz még 2 hetes sem volt a kapcsolat....
Holott tudom ám, csak nem mindig hiszem el, hogy az idő bizony gyorsan megy.
Most volt szeptember, és lassan félév a suliban.
Lassan átlépjük az óév határát, felpörögnek az események, farsang, szülinapom, húsvét, majd itt a tanév vége.

Azt hiszem nem is számít mindez.
Az a lényeg, mi történik, miként élem majd meg?
Mit fogok tanulni abból, ami történik velem és a szeretteimmel?

Egy nap mindenképp 24 óra.
Egy hét mindenképp 7 nap.
Ezek adottak.
Ha csak nézek magam elé, üresre pucolt tudattal, akkor semmi nincs benne.
Ha csak robotként teszem a dolgom, semmi változással a nagy rutinban, akkor sincs semmi.
És azt mondom, még az sem kell, hogy feltétlen történjen valami "kint".
Nem fog mindig történni...
Vannak üres percek, órák, amikor csak lélegezve létezünk, minden egyéb értelmes történés nélkül.
De a befordulás mindig valami újnak a kezdete.
Persze egészséges tudat esetében.
Nem a depiről beszélek.
Igazából nem is tudom miről beszélek.
Megint...

De visszatérek a témához.
Van amikor kint történés van, zajlik az élet, de bent csak üvölt a magányos csend, mert bent, a lényegben, na ott nem történik semmi!
Kint kiabál a hangszál, mindig úton a láb, de bent?
Néma csend....
Esetleg csak kérdések, s nincs aki válaszoljon...

Ki mondhatja meg, hogyan éljek?
Mit tegyek?
Még az sem teheti (tehetné), akitől tanácsot kérek.

Az idő megy.
És csak az eltelt idő mondhatja meg, történt-e valami benne.
Sok okos gondolat kering ám mindenfelé, eldobsz egy követ, tuti eltalálsz egyet....
De az, hogy a sötétség és a csend barát, hisz abban fejlődik a bébi, a mag, minden, na ez a gondolat tetszik.

Igen, durvagyorsan megy az idő.
Annyi minden történik, hogy sokszor fel sem eszmélünk, mennyi eltelt már!
Néha számolgatunk, számot vetünk, s szinte fáj belegondolni abba, hogy vajon mennyi veszett el?
Sok mindent bánhatnék, főleg olyasmiket, ami nemi s időtényező, hanem "miért hagytam" tényező.
De utólag már mit lehet tenni?
A ma eltelik, holnap már nem számít, mégsem lehet minden napnak minden percét aktívan megélni.
Semmiképp nem az aktivitás számít!

Nagyjából mindig tudom, mi történik majd a következő napokban, azaz mi a feladat amit el kell végeznem, ki hová megy, ki mikor jön. De mindig van előre be nem tervezett dolog ami jön, mintha hívnánk, pedig nem, és van olyasmi, ami minden terv és szervezés ellenére sosem történik meg.
Azt hiszem ha megyünk a fejünk után, az érzéseink után, akkor jól ki lehet használni az időt, mert ha elfogadjuk ezt, akkor úgyis felmerül az új út lehetősége, a be nem tervezett dolog, ami hoz valamit, és a többi.
Ehhez csak tenni kell amit diktál a... mi?
Nem tudom.
Csak menni kell.




2014. november 16., vasárnap

Terv, jövő

Tervezni kell, de a jelen a fontos.
Igazából még aludtam volna, ez egy kis tervecske volt, de keresztülhúzták keményen :)
Ahogy hallom a szomszéd szobába száműzött csipet csapatot, a nagy gyerekeim tervei sem fognak működni... nincs most alvás.
Nem mondom, időnként összejön nekik, van mikor csendesebbek a reggelek, na de nem is erről akartam írni.

Tervezni kell.
A tervek jók, fontosak.
De mi van ha nem jönnek össze?
Vagy nem akkor, és nem úgy?
Azt hiszem a szerelmi életben nem lehetnek helyénvalóak a "B" tervek.
Mármint a "ha vele nem jön össze, majd jön más" alapúak.
A közös jövőre vonatkozó tervek fontosak, mutatják: nem valami időkitöltés a célom, tervem van veled, nem úgy gondolom, hogy pár évre jó vagy, aztán meglátjuk, cserélünk.
Ó, igen!
Van aki így gondolkodik.
Barátnőm mesélte, hogy ezt tapasztalta-érezte társkeresés közben, mármint hogy a pasik úgy vannak vele: főzni tud, kefélni lehet vele, vállalható a haverok előtt, megfelel. Ja, és költözni hajlandó, oda is és majdan el is. Mert ezek a férfiak nem mozdulnak. Ugyan már. 40-60 év közöttiek, betokosodva, de még aktív vágyakkal. Legyen aki reggelit ad, ebédet főz, nem túl hangos, és ha kell, hajlandó.
Mondhatnám, ezért tart ott a világ ahol, de mint minden, a világ olyansága, ilyensége is rendkívül összetett dolog.
Hagyjuk is.
Inkább azt mondanám, általánosítás nélkül, hogy van ilyen is, kerüljük el, ha lehet, ismerjük fel időben.
Ez a tervezés miatt jött, hogy így is lehet, csinálják is, de ez gáz ám, nagyon.

Vannak azok a tervezők, akik azt mondják: x éves koromig megházasodom, 2 év és gyerek, 5 év és a következő, majd élet.
Na és ha x évesen nem az a pár van mellette, aki igazi?
Akkor is házasság, mert a tervnek menni kell?
Azt mondom, az a 40 év, az a sok, ötéves tervre születő TSZ malac beitta magát a kollektív tudatba...

Persze, a spontánság jó dolog.
Megtanít úgy élni, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
Sok mindenben.
Váratlan vendég, váratlan időjárás, váratlan kiadás.
Váratlan probléma, tervhez nem igazodó történés.
Ugyan már!
Tervei csak az embernek vannak!
Keresztülhúzzák a számításunk?
Kicsoda?
Miért kéne mindennek és mindenkinek hozzánk igazodni?
Ha valami tervet folyamatosan meghiúsít valami, akkor az lehet hogy idejétmúlt...
De lehet hogy csak lecke, tanulási folyamat, ami megtanít kitartani.
Ezt mindenkinek magának kell érezni.

Megírom én a legjobb önsegítő könyvet!
Én így élek, nekem így jó.
Te élj úgy, ahogy neked jó!
Nekünk így jött össze, mert mi vagyunk az 1 százalék, ezrelék, tízezrelék...
Te csináld ahogy neked jó.
Ahogy jön.
Majd érzed.
Lesz benne 200 oldal, és egy kérdés az első oldalon:
"Hogyan kell élni, boldognak lenni?"
Majd 198 üres oldal.
És a végén, a 200.-on:
"Írd meg magadnak! Ne hallgass senkire! Ne utánozz senkit! Ki vagyok én, hogy megmondjam?"


Ha valamilyen fajta emberből egy már van, akkor abból van több is.
Ezt csodásan megtanultam mikor megkérdeztem valakit: "Te milyen indíttatásból vettél el egy 6 gyerekes nőt?" Ott, akkor az ex nyelt egy nagyot, én kérdezgettem, beszélgettem tovább, és megtanultam: nem vagyok UFO, pont annyi esélyem van mint másnak, nem vagyok kevesebb azért, amiért nekem ebből vagy abból több van...

Mindettől függetlenül a tervek kellenek.
Kell az, hogy valami kerete legyen az elképzelt jövőnek, de matematikai alapokon nézve, rengeteg a változó, nincs egyértelműen felrajzolt képlet, nem egy egyenlet, amiből kiveszünk valamit, akkor a másik oldalt is ki lehet egyenlíteni...
Nem, az élet nem ilyen.
Minden hat mindenre, és ez nem kevés.
Tehát a sokminden hat a sokmindenre.
És nem oda vissza, hanem ez hat rám, az hat a fára, a fa a levegőre, a levegő a betegre, a beteg a mamájára, a mama a kutyára, és így tovább, láncmese-szerűen.
Elképzelni sem tudjuk, kire, mire hatunk egy időben.

Vannak tervek.
De nem rendelünk alá mindent egy elképzelésnek, nincsenek időhatárok, úgy a jó nekünk, hogy:
Ez lesz, az biztos.
Mindketten látjuk magunkat abban a helyzetben, életben, jövőben.

De nem tudni mikor.
Majd amikor érezzük hogy másképp nem folytatódhat, majd akkor.



A spontánság pedig annyira kell az élethez, mint a levegő.
De nem lehet mindig spontánnak lenni.
Az életben minden egy összetett, sok folyamatból álló történés, azt hiszem el kell fogadni azt az egyet, hogy mindig ott vagyunk ahol lenni kell. Mind életfolyamatban, hosszútávra alapozó történésben, mind a pillanatnyiban.
Ha nekem holnap 20 km-rel odébb kell kitöltenem a teret, akkor ott leszek, akkor is ha ma még erről mit sem tudok.
Ha ezzel az emberrel fogom leélni az életem, akkor minden úgy történik, hogy ez nekünk működjön.

Minden ami eddig történt, ide hozott, ebbe a pillanatba.
Voltak pillanatok az életemben, sok is, amikor nem tudtam, mi végre ez az egész?
Mi értelme van, ha ilyen sok boldogtalanság jár mellé?
A terveim mindig megvoltak.
Olyanok hogy: 40 éves koromat elérve boldog ember leszek, életem második felét már boldogságban élem, de elképzelésem sem volt arról, miként fog ez összejönni.
 A logikámba nem fért bele.
Azt hiszem egy jó gondolatom, tanácsfélém lehetne: ne gondolkodj azon, hogy a terveid miként válnak majd valóra. Csak tervezz, álmodozz. Aminek sikerülni kell, az fog is. De ne beszéld le magad róla, hogy "nekem ez úgysem jöhet össze", "esélytelen".
Ugyan!
Mindig tervezz, de ha felbukkan egy spontán dolog, arról tudd: segít a terv elérésében, akkor is, ha nem látszik rajta.
Mert lehetnek terveid mondjuk időre lebontva, de lehet hogy annak a dolognak hamarabb vagy később kell megtörténni.
Ez tán itt a lényeg.
És igen!
Pont ez történik velünk is...
Mondhatnék példákat, konkrét eseményekkel, de van egy pár.
Megbeszélünk valamit: két hét múlva, azon a napon jövök én-jössz te, ez lesz.
És összejön.
Az lesz.
De nem azon  a napon kezdődik, nem úgy és nem akkor van a vége.
Így általában minden előre megbeszélt dologhoz úgy állunk hozzá, hogy "oké, nagyjából ez lesz, megbeszéltük, és majd igazodunk a történéshez"
Azt hiszem ismét nem találtam fel semmit, nem adtam életre szóló bölcs tanácsokat, csak leírtam pár betűt egymás mellé...

2014. november 14., péntek

Ki tudhatja?

Ki tudhatja előre, milyen lesz, ami rá vár?
Hogy mennyire lesz jó?
Milyen lesz?
Mennyire lesz szédítő, izgalmas, lebilincselő, és hogy mennyire lesz fájdalmas?

Mert a szerelem, az igazi, az fáj ám de nem kicsit...
Fáj, mert a két érzés valahol rokon...
Fáj, mert elveszíthetem... mert olyan vékony a léc, amin járnunk kell... hisz ismerkedünk, kapcsolódunk össze, minden nappal egyre szorosabban...
Sosem tudhatunk semmit bizonyosan... csak azt, amit mi érzünk, bennünk van...

Ismerkedünk, tanuljuk egymást, és ingoványos a talaj... egy rossz kérdés, rosszul megfogalmazott mondat, rossz vicc akár, félreértéseket szülhet, sziklákat görgethet elénk, meg kell mászni, el kell távolítani az útból... s a léc vékonyka...

100 százalékig biztos vagyok benne, megugorjuk ami ránk vár, csak épp az út mindig rögös kissé.
Akkor is, ha láthatóan összejön minden, értünk dolgozik a nagy egész, a saját leckéink elsajátítása időbe telik, és mint minden változás, fájdalommal jár.
De nagyon boldogok vagyunk.

Nem hiszem, hogy bárki tudhatja előre, mi vár rá...
Azt sem hiszem, hogy dönthetünk másképp, mint ahogy történnie kell...
Hozzáteszem, sosem döntenék másképp...
Azt hiszem a mai eszemmel is végigélnék mindent, ami elhozott ebbe a pillanatba, mert azoktól a dolgoktól lettem az aki most vagyok, aki eme ajándékot megkapta...

Bár minden fájdalom ennyi jót hozna, mint a szerelem!
Mint ez a szerelem...
Ami szép, csodás, és csak néha fáj...
Mert ha csak pár napra kell is elválni egymástól, az idő túl hosszú... mert kapcsolódunk, lélekben is, osztozunk azon amink van, de a távolság nem jó... csináljuk a dolgunk, élünk, és az egyetlen biztos dolog, az idő mást nem is tehet: halad. Ebben az egyben biztos lehetek mindig: a következő pillanat eljön. Sosem lesz másképp ugyebár.
És ha a következő eljön, akkor az azt követő is. És annyi de annyi dolgom van, hogy csak győzzek végezni velük... elfáradunk, megpihenünk, és megint eltelt egy nap...

Szabad-e elengedni magunkat, és átengedni magunkon ezt a fájó hiányérzetet?
Nos, tapasztalatból mondom, néha kell, de nem sok értelme van.
Rosszkedvet szül, könnyeket gyárt, és a másik sem tudja: most mi van?
Baj van?
Nincs, csak van.
De nincs.
Érted?
Minden oké, csak magam alatt vagyok.
Majd rendbe jövök.
Addig elásom magam.
De hívj, beszéljünk, mert hiányzol.
Majd a föld alól kinyúló kézzel felveszem a telefont.
Magam elásva majd gondolkodom, elég lesz 1-2 óra, és ismét mosollyal állok a világ elé.

Hülye vagyok?
Nem, csak szerelmes.
Ez nem a hülyeség szinonimája ám...
De azt hiszem nem mondja meg előre senki, mi lesz...
Nincsenek könyvek, amik nekünk, személyre szólóan íródnának.

Önsegítő tanfolyamok?
Könyvek?
Mind egyről szól: légy ilyen, légy olyan, és boldog leszel, sovány leszel, Buddha leszel, megtalálod magad.
Ó, gyerekek, kurva nagy tévedés!
Nincs két egyforma ember, nincs egyen recept, ami mindenkin működik!
Egyik azt mondja, csináld ezt, a másik szerint baromság.
Azt hiszem eljön mindenkinél - jó esetben - a pillanat, mikor rájön: vagy önmagam csinálom, ahogy nekem jó, vagy hagyjatok békén!
Azt mondják némely könyvek, legyél boldog egyedül, és akkor teljes leszel.
Én is hittem ezt.
Mondtam is eleget.
Egyedül kell megtalálni magam, az a teljesség, és akkor lesz majd társ.
Nos, bevallom, sosem éltem egyedül, egymagamban.
Életemben tán 2 napig volt olyan, hogy egy házban egyedül voltam.
Azelőtt és azóta sem.
Nem tudom milyen az, mikor ez nem pár nap, hanem az élet, de nem is akarom tudni.
Fizikailag sosem éltem egyedül, magamba zárva igen, és hát a gondok megoldásában is magamra voltam utalva. Szóval azért voltam egyedül.
Mondtam olyat, hogy a társas magánynál, lealacsonyító kapcsolatnál jobb az egyedüllét.
Ez így igaz.
Most is így gondolom.
De fizikailag sosem voltam egyedül.
Mindig voltak a gyerekeim, anyám, családom.
Mivel most már a lelkem is társra talált, ismét újdonság zajlik, átgondolandó okosságok zakatolnak idebent.
Önmagamban, mint személy, boldog voltam ezelőtt is, elfogadtam ami van, igyekeztem legalábbis tudatosan élni.
Mi az, hogy másik felem?
Félreértelmezés?
Amikor azt mondja valaki, megvan a másik felem, mire is gondol?
A személyiségünk az egy, az a miénk.
Nem vették el a felét, mind itt van nálam.
De a személyiség a múltamra épülő jellemvonásokból áll, azaz a fizikai világhoz tartozik.
Amit eldobok a múltból, amit feldolgoztam, az már nem károsít tovább, nem része a személyiségemnek.
Ez tiszta.
Akkor mi a másik felem?
Megint ott tartok, hogy egy rosszul értelmezett dolog.
Én azt tapasztalom, nem találtam meg a másik felem, hanem odaadtam neki az én lelkem felét, oda kapcsolódik immár, és az övé pedig nálam van.
Érezzük egymást, együtt vagyunk akkor is, ha sok kilométer választ el minket.
Így azt gondolom, ez a másik felem dolog, ez inkább arról szól, hogy átadtam magam valakinek, és viszonzást kaptam.
Így találkozott két fél, az ő fele az enyémmel.
De két egésznek az egy-egy fele cserélt helyet, ez a lényeg.
Sosem voltunk sem fél-személyiségek, sem fél-lelkek.
Mindig mindenki egész.
Ha pedig a kapcsolat üdvös, akkor érezzük, a lelkünk másik fele, amit odaadtunk, jó helyen van, szinte hazatalált, a másiknál otthonra lelt, összeillik az ő felével, minden jó!


Boldog vagyok így.
Nem akarok egyedül élni, nem kell nekem az a tapasztalat.
Nem érdekel mennyien tapasztalták meg az egyedüllét-mennyországot, nem az én világom.


Mindig azt mondták, önfejű vagyok.
Azt hiszem ez így van jól.
Mert ha működhetne az, hogy legyünk egyformák, akkor nem lenne ennyi depis.
Az elvárások mindig arról szólnak, legyél olyan mint a többi, legyél olyan mint ő, akárki.
De én nem akarom ezt.
Én nem akarok egyedül lenni, nem akarom megtapasztalni azt, ami másoknak megvilágosodást adott.


És megválaszolom.
Evelyn tudta.
Megmondta, hogy amikor az igazival találkozol, rájössz: a szerelem fáj.
Nagyon fáj.
Most már tudom miről beszéltél...
De nem cserélném el semmivel, soha :)))








2014. november 12., szerda

itt-ott

újra itthon vagyok...de ott is vagyok még... nem tudom meddig, hogyan... minden új nekem is...
neki is.... szuper minden... mégis nehéz ám... kettéosztott lélekkel élünk.... akkor, nyár elején összefonódtunk... egy klikk, és kapcsolódtunk...

Nagy az út... s abba még minden belefér...

ott sem vendég vagyok... otthonom az a hely is, s neki ez... ha elválunk pár napra, szűkölve, mint a kutya, úgy létezünk... persze a dolgunk végezve... mert az élet megy, az a dolga...
nem panaszkodunk... kivételes és remek a helyzetünk... olyan szerelem részei vagyunk, ami ritka vendég egy életben... lelkünk eggyé vált... nincsenek sem kétségek, sem kérdések...
kezelni kell megtanulni azt, amit sosem tapasztaltam.... milyen az, mikor a lelkem egy része mindig vele van... s ha külön töltjük a napokat, akkor fáj, bizony: nagyon fáj a hiány... akkor egy részem, ami ott van, itt nem tud létezni... halott... majd feléled... mert ez a fajta halál kell az élethez... a rossz napok kellenek hogy a jók szépek lehessenek...
nem tudom még hogy kell kezelni azt, hogyha itt vagyok, Ő hiányzik... ha ott vagyok, az itteniek hiányoznak... azt hiszem mire megszoknám, már nem kell megszoknom... mert teljesen kapcsolódunk... de lehet sosem lehetne igazából megszokni... csak szűkölünk mint a kutya... mert egyre erősebb a kapocs...

Bújj hozzám, ne hagyj el, ha én mennék ne engedj el...

mert tudjátok: nem elsőre kapunk egy nagy adagot, mint az agysejtekből, és csak fogy-fogyatkozik ahogy telik az idő, de nem szaporodik...
nem, a szerelem nem ilyen... az bizony egyre több lesz... mint a szaporodó sejt.... az enyém biztos ilyen...
ha adunk hozzá magunkból, akkor tud gyarapodni... akkor is ha néha azt gondoljuk: ennél jobban már nem lehet... dehogynem... mindig van a másikban új... mint mi: ő is változik... a világgal, a levegővel... minden nap kicsit más... ugyanaz, de mégsem... felfedezek benne valami újat... de jó! még egy dologgal több, amit szerethetek benne...

még ott vagyok... látom az utcát... közben itthon vágom a fát... nehéz a nőknek... itt is vagyunk, oda is figyelünk... osztódunk sokfelé... egyik gyerek beszél, a másik leckét mond...közben mennyi mindenre lehet még figyelni... így lehet egyszerre két helyen lenni... de mivel a test nincs ott, ahol a lélek fele, hiány van... ennyit akartam mondani....
milyen az élet 40 évesen, ennyi felé osztott lélekkel... csak meséltem... nem panaszkodtam...
köszönöm a figyelmet

2014. november 9., vasárnap

Esti

Jövök Pestre.
Este van, az amúgy háromkocsis kis vonat már csak egyet használ.
Nos, amúgy is tajgajáratnak hívott kis vonatka most tényleg az.
Besötétedett.
Aszódon át kell szállnom. Az én vonatom óra.21-re ér be, a Keleti felé pedig .17-kor elmegy a gyorsvonat.
Azon gondolkodunk, ha úgyis annyi a késés, mi lenne ha 5 perccel később menne?
Az lehetne a fogyasztói társadalom... Ahol a fogyasztó igényei számítanak. Akik nyerhetnének majdnem fél órát.
Na mindegy, ez nem az a hely.
Észrevettem még nyáron, hogy este 8 után besötétedik a városban.
És nem az égboltra gondolok. Hanem arra, hogy ilyenkor más az összetétel. Előkerülnek a hajléktalanok, sok-sok.
De hát otthon a faluban is hasonló a helyzet, csak nem homlesszek, hanem alkeszek. Én is: sétáltam a vonathoz át a falun, mert este a prérit kihagyjuk, és részegek helyi putrilakók mentek előttem.
Láttam ott ül az egyik kocsma előtt a főnök, aki tudomásom szerint nem iszik, megkértem vigyen le az állomásra.
Inkább ülök ott többet, hisz a távolság miatt korán indultam az állomásra. Mondta is, hogy tegnap egész nap ez volt, mármint sok részeg, mert ma búcsú lesz.
Nem nagyon értem az összefüggést, de nem is kell mindent értenem, ugye...
A kis vonat hozta magát, zajosan, lomhán pöfögött be Aszódra, de örülünk neki, mert legalább van valami közlekedési eszköz...

Azért a 2. vonaton már volt kellemes élmény is.
Azon túl, hogy normális, tiszta és még a wc is használható, és a telefonba sem kell üvöltve beszélni.

Nagyszülők s 4 unoka szálltak fel, akik aránylag kicsik voltak, a legnagyobb tán 11 éves lehetett.
A  legkisebb pedig tiszta Lívia: futkosott, csacsogott, pedig este 8 volt már.
Szóval ennyi, szerencsésen megérkeztem betegápolóba.

2014. november 8., szombat

Dudulás

Ááhhh, soha nem jön el a pillanat, mikor lehet kicsit tovább aludni :)   (Igaz,nincsenek nagy igényeim, mert általában magamtól is hatig tuti felkelek)
Szombat reggel 5 óra, és megint:
-Valati feltaptolja a furdóben a villanyt?
Jahh, lentebb kellett volna tenni a kapcsolót...
De nem számítottam rá, hogy még sok év múlva is kisgyerekezni fogok :D


Lívia, ahogy nem beszél még rendesen, egyszerűen imádjuk.
Néha szinte kívánom, ne is tanulja meg, mert annyira aranyos. De meg fogja, mert látványosan fejlődik...
Adtam nekik reggel fokhagymás mézet, mert köhögtek. Erre Ő:
- Az orrom is be van dudulva, tépdeld el.
- Ó, tényleg? Akkor majd kapsz a válladra illóolajat.
- Mentolotat?
- Igen.

Este:
- Gyere befonjuk a hajad, hogy hullámos legyen reggelre.
- Oté.

A Kira az Tila, a Cila cica is Tila.
Egyszer mesélte:
- A Tila moldott rám.
- Ki?? A Kira megmorgott?
- Nem a Tila, hanem a Tila. Tudod, aki att it mondja: miau.
És magyaráz, folyamatosan mint a bátyja, a ninnya.
Ehhez gesztikulál a pici kezeivel, fintorog, komoly arcot vág, egyszóval imádni való!
Én pedig direkt félreértem amikor csak lehet, mert így magyarázásra lehet késztetni, amit nagyon is jól csinál. Szerintem ez fejleszti a szóbeli kifejező készségét, megtanul körülírni :)))


Kira múlt héten átment a fenti utcába egy kis fizika korrepetálásra. Hazafelé a hátsó kerten át jött, ami enyhén szólva gazos. Bogáncsos növények vannak, a ruhánkból pedig szedegetni kell ha arra járunk. Igaz, könnyen kijön, de én nem szoktam arra menni-jönni. Mondjuk nem nehéz megállni, mert a hátsó utca is zsákutca, nincs arra semmi csak házak meg erdő.
Szóval Kira hazaér, leül.
- Mit csináltál a hajaddal? Kicsit bogáncsos.
- A hátsó kerten át jöttem.
- Na de bukfencezve?
A jelenet, az elképzelt, most is előttem van.
Sokáig röhögtünk...


2014. november 7., péntek

Ninnya

Kócos, álmos szöszike:
- Valaki felkapcsolja a villanyt a fürdőben?
Én az asztalomnál, Kira közelebb van:
- Kira, légyszíves.
Megy, kapcsolja, Lívia még magyaráz nekem. Küldöm:
- Menj, vár a fürdő!
Odamegy, beszól az ajtón:
- Ég a villany, van itt valaki?
Kirával egymásra nézünk, mondom Lívinek:
- Menj csak szöszi, neked kapcsoltuk fel...
- Ja, tudtam, csak vicceltem.
- Hát hogyne!

Szili nézegeti az akciós újságokat.
Kérdezi:
- Miért árulnak rossz kukát?
- Miről is van szó?
- Mert oda van írva hogy 1400, át van húzva, és csak 700-ba kerül. Akkor biztos rossz (óóó, ez a gyerek tud valamit...)
- Nem szívem, csak eddig annyiba került, de most olcsóbb lett, de nem romlott :)

Szabolcs feje fájt tegnap reggel, itthon maradt.
Ma mentünk dokihoz, boltba, már semmi baja nem volt, ahogy vártam.
Végig ugrándozott, árokból ki, árokba be, futkosott, és persze dumált.
Órákon át....
- Ninnya vok! Látod, hogy vetődök? Mert ninnya (ninja) vok (vagyok)!
- Te, tudsz normálisan beszélni?
- Igen, de nem akarok. Mert ninnya vok!

A domb mellett levélkupacok, szállításra, égetésre várnak. Jóféle, puha kupacok ezek!  A kisfiam:
- Beleugrom! Troll vok! Széttrollkodom!

Jön a kéményseprő.
Szabolcs kérdi tőlem:
- Bemászik majd a kéménybe?
- Nem, téged dob le, kikotrod a kormot, felmászol mert ninnya vagy! Leugrasz a tetőről, mert ninnya vagy.
És talán még ma befogod a szád is, mert ettől elfáradsz.
- Én soha!
Mire 11-re az oviba mentünk, egészségnapra és közös tornára, én kész voltam teljesen. Szabolcs még nem.
Még futkosott, többet is mint kellett volna, és még mindig csak beszélt.

Míg mosogattam Ő postára ment, igaz, csoki volt a fizetség. Jahh, lekenyereztem (lecsokiztam) a gyereket.

Azért a végzet utolérte őt is. Délután háromra már használhatatlan volt.
Én is.
De nekem folytatni kell :)




2014. november 5., szerda

Mintázat

Türelem, hogy kivárjam az igazit?
Türelem, hogy eljöjjön az 1%-nak az az egy példánya, akivel érdemes foglalkoznom?
Türelem, hogy a sok szar közül kitűnjön a gyémánt?
Elvárás magammal szemben, hogy kivárjam ezt?
Elvárás, hogy ne adjam fel?

Eljött.
Mikor már majdnem feladtam.
Mert sok volt a szar.
Az pedig bemocskol mindent.
Elég volt, megírtam egy bejegyzést ide, illetve a régi oldalra, és törölni akartam az egészet.
De még nem tettem meg, még egy nap volt hátra.
Akkor színre lépett.

Eljött, és új lett minden.
Új élet, új dolgok.
Mert a változás is olyan mint minden: önmagát hozza magával.
Változást.

Az életem csak vele tudom elképzelni.
Az övét Ő is csak velem.

Nincsenek más perspektívák, egy úton járunk, egyfelé megyünk, egymással lélegzünk.
Emögött, ezen kívül csak a légüres tér van.
Bármi baj lenne, abban a légürességben fuldokolnék.
Mert ha baj lenne, nem lenne más perspektíva.

Az ember nem úgy házasodik, hogy majd elválok ha baj van.
Az ember nem úgy létezik egy kapcsolatban, hogy ha vége, majd lesz más.
Az nem összetartozás.
Az nem szerelem.
A szerelemben s az összetartozásban nincs más.
Senki.
A szerelmen kívül a légüresség van.
Fullasztó sötétség.

Ha vége egy kapcsolatnak, újra önmagunkra kell találnunk.
Akkor is, ha a végén minden volt, csak szerelem nem.
Akkor is, ha mélyen megbántottak.
Mert amíg volt valaki, aki az életem része volt, addig hozzám tartozott.
Ha elmegy, ha elküldöm, minden megváltozik.
A halott végtag eltávolítása is fájdalmas lehet.

Nem, köztünk minden rendben.
Arról írok, az a lényeg, hogy addig nem szabad társat keresni, kinyílni, amíg kapcsolódik hozzánk valaki más.
Ha a szeméttel, a szarral találkozunk, addig kell otthagyni, amíg tiszták tudunk maradni.
Tudom, aki sok rosszon ment át, aki kiégett kicsit, vagy nagyon, esetleg elkeseredett, az nehezebben különbözteti meg a szart a gyémánttól, mert sajnos ez esetben nagyon hasonlóak.

Arról is beszélnék, hogy egyrészt a hatékony pártaláláshoz elhatározás kell. De ez nem csak ebben nyilvánul meg, mármint abban, hogy akarom, hanem pontosan el kell tudnom mondani, mit akarok.
Akkor is, ha csak annyi: nekem legyen tökéletes, s én neki.

Én elhittem, hogy megtalálom.
Elhittem, hogy van olyan, akivel egymásnak tökéletesek vagyunk.
Elhittem, de nem toltam magam előtt ezt a vágyat és akaratot görcsösen.
Persze voltak pillanatok, mikor kiabáltam a fejemben: "Hol vagy már?" "Miért nem jössz"?
Mert lehetünk bölcsek néha, de leggyakrabban esendő emberek vagyunk.

A dualitás jelzi, jelenti mindenben a kettősséget.
Tudjam mit akarok, de hagyjam megtörténni a dolgokat.
Higgyem hogy megkapom amit akarok, de engedjem el a görcsös akarást, és várjam szelíden.
Ó, ezek nem egyszerű dolgok ám!
Én mostanában úgy csinálom, hogy végiggondolom, mit akarok, kell-e ezt akarnom, mármint van-e értelme?
Ha van, akkor egyszerűen fogalmazva kiküldöm ezt a kérést, akarást a mindenségbe, és ennyi.
Nem várok, hisz nem találkozót beszéltem meg.
Hiszem hogy megkapom, tudom hogy ami az enyém, az pont az enyém és kész.
Nem akadályozom a történést az ellenhittel, a kétely kérdéseivel.
No persze ez nem mindig van így, különben már nem itt tartanék... de nem tudok én sem hinni mindenben olyan egyszerűen :))

Rezgések vannak, amik összehangolódnak, mintázatok vannak, amik egy-egy egészet adnak ki.
Ha a mintázat rólam szól, ha az én életemhez van köze, akkor abban okoz változást.
Ez a mintázat olyan sokféle lehet!
Lehet csak annyi, hogy ma a meleg őszi napon néztem a magasban vijjogó héjákat, ahogy élvezik az utolsó meleg hullámokat.
Ahogy cél nélkül röpködnek, kergetőznek.
Néztem őket, boldog voltam hogy ezt láthatom, s ez a boldogság jó rezgéseket keltett a körülöttem létező egységben.
Ez egy mintázatot alkot, ami az én jövőm is, de az utcán járó idegené is lehet, hisz a rezgések nem személyre szólóak körülöttünk, hanem mindenki kapja, aki arra jár.
Kap egy hullámot, egy picit, és továbbviszi.
Fogalma sincs, mitől lett jobb kedve, neki semmi köze a héjákhoz, észre sem vette őket.

Én abban hiszek, hogy két ember ha összetartozik, akkor a mindenség és az élet mindent megtesz kettőjük közösségéért.
Abban hiszek, hogy nem kell feltétlen a hivatalos egységgé nyilvánítás ahhoz, hogy ennek érzete meglegyen.
Az összetartozáshoz nem kell anyakönyvvezető.
Nem azon múlik.
De mégis fontos dolog.
Abban is hiszek, hogy akkor van értelme a házasságnak, ha a szerelmünkön kívül és a házasság lehetőségén kívül csak a légüres tér van.
Akkor viszont nem opció, hanem egyetlen út.

Manapság az emberek tán az identitásuk elvesztésétől félnek a legjobban.
Hogy mi mindent kell feladni amiatt a másik miatt.
Nos, elmesélem, szerintem olyan verzió nincs is, amiben nem adunk fel semmit s régi életből.
Hisz a változás változást hoz.
Az új ember beengedése pedig mindenképp változás.
Ez van.
Egyszerű.
Addig senki ne kezdjen semmibe, amíg erre nem áll készen.
Szerintem.
Mert eljön a pillanat, mikor szembe kell nézni azzal: nem tudom hol van vége neki, hol kezdődök én. Hisz már nincs is csakén és csakő.
Mi vagyunk, egyszerű ez.
Akkor is, ha nem töltünk együtt minden pillanatot, ha vannak napok, amikor lehetnénk együtt de nem vagyunk, vagy nem gondolunk a másikra minden pillanatban, mert nem ezeken múlik a mi-élmény, az egység.

2014. november 4., kedd

Over

Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Erősödik bennem egy gondolat: abbahagyom ezt a blogot.
Nem látok indokot amellett, hogy folytassam.
Talán egyszer majd valahol máshol, másképp.

A világ szép részét akarom látni.
Most sokszor nem ezt látom meg.
Illetve ezt nem állítanám teljes mellszélességgel, mert ez nálam egészséges szinten van.
Ugyanis mindenben meglátom az ellenoldalt is, a rosszban a jót, most konkrétan erről van szó...

Rengeteget változott az életem, és nem csak az utóbbi 5 hónapban...
Változtam én is, és fogok is.
Tisztán akarok gondolkodni, időt szánni sok mindenre, amire ennyi gyerek és munka mellett nem sok jut: magamra.
Arra, ami belül van.
És ehhez kell most az, hogy egy pillanatig ne jusson eszembe, hogy más erről mit gondolna? Mit szólnának ha látnák, tudnák?
Bár semmit nem tudok az eddigiekről sem, hisz ez nem egy beszélgetős blog...

Valaha ez a blog egy feszültséglevezető felület volt.
Mostanság sokszor szól a szerelemről, ami egy csodás dolog. De már nem akarok nyilvánosan írni róla, s Róla.
A csak gyerekek blogolás nem az én világom.
Mondjatok valamit, mit kaptatok itt, ami máshol nincs?