2014. november 19., szerda

I have nothing, if I don't have you...



Azt hiszed gyáva vagy.
Mimózának gondolod magad.
Én pedig magamat valami hasonlónak.
Időnként.
Bár szeretek erős, bátor emberként gondolni magamra, de azt hiszem javarészt bátortalan és aggódós vagyok én is.

De azt kell mondjam, mégis nagyon bátrak vagyunk mindketten.
Akkor, azon a napon elkezdtünk repülni.
Tudatos döntés volt, elengedtem a félelmeket (amik azért néhanap visszakopognak...), és kimondtam: akkor mostantól nem foglalkozom ezzel, nem kérdezgetek, hanem elfogadom ami jön, repülök.
Veled.

Lassan 6 hónapja, fél éve.
Ennyi ideje, hogy Te letetted a voksod az önmagát hátrányokkal küzdőként jellemző 5 gyerekes nő mellett.
Hogy elmondtad: ez a kapcsolat nem egy szavazásra bocsátott kérdés, mikor azt kérdeztem: a családod mit fog szólni?
Szóval nem egy szavazandó dolog, hanem tény.
Tetszik jó, nem tetszik úgy is jó.
Neked kell, ennyi.

Bátor vagy.
Tudod, az a bátor, aki a félelmeit legyőzi.
Nem az, aki nem félt soha semmitől...
Az a bátor, aki be meri vallani: néha azért bizonytalan.

Félünk.
Féltünk.
Kisgyerekként még talán kevésbé, mint felnőttebb éveinkben.
Mert minél többet tanulunk, annál kevesebbet tudunk, annál több a kérdés.
És minél több a kérdés, annál többre nincs válasz.

A bizonytalanság pedig félelmetes....

...lehet hogy félelmetes, de egyben izgalmas is.
Mert az ismeretlenben bármi meglapulhat.
Mint Schrödinger macskájának dobozában...
Az esély 50-50%
Akkor miért ne?
Ugye?
Bár sosem merült fel az ellentétes lehetőség.
Hisz első pillanattól fogva nyitottan álltunk egymáshoz, a másik nyújtotta új élet lehetőségéhez.

Olyan sok csalódás és amortizáció után leporolhatónak ítéltettünk önmagunk által, és elindultunk.
Akkor még külön, de egymás felé.
Mert ki tudja, de olyan jó hinni abban, hogy valójában már hónapokkal az igazi, fizikai találkozás előtt eldőlt a sorsunk...

Könnyekkel a szemünkben gondolunk arra, hogy a gyerekeink mennyi felhővel és ránccal a homlokukon tanulják majd meg azt amit mi is... el sem hinnék... hisz ha nekem mondták volna, mennyi akadály és mellékállomás lesz, míg révbe érek, én sem hittem volna.
Tudod, mondtam neked: szeretnék visszamenni ahhoz a nőhöz, lányhoz, aki annyit rágódott, sírt, kételkedett, hibázott, boldogságra vágyott. A szemébe nézve megfognám a kezét, megnyugtatnám: minden rendben lesz! Eljön, találkoztok! De még nincs itt az ideje... még tanulj, még szenvedj... hidd el, megéri!







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.