2014. november 12., szerda

itt-ott

újra itthon vagyok...de ott is vagyok még... nem tudom meddig, hogyan... minden új nekem is...
neki is.... szuper minden... mégis nehéz ám... kettéosztott lélekkel élünk.... akkor, nyár elején összefonódtunk... egy klikk, és kapcsolódtunk...

Nagy az út... s abba még minden belefér...

ott sem vendég vagyok... otthonom az a hely is, s neki ez... ha elválunk pár napra, szűkölve, mint a kutya, úgy létezünk... persze a dolgunk végezve... mert az élet megy, az a dolga...
nem panaszkodunk... kivételes és remek a helyzetünk... olyan szerelem részei vagyunk, ami ritka vendég egy életben... lelkünk eggyé vált... nincsenek sem kétségek, sem kérdések...
kezelni kell megtanulni azt, amit sosem tapasztaltam.... milyen az, mikor a lelkem egy része mindig vele van... s ha külön töltjük a napokat, akkor fáj, bizony: nagyon fáj a hiány... akkor egy részem, ami ott van, itt nem tud létezni... halott... majd feléled... mert ez a fajta halál kell az élethez... a rossz napok kellenek hogy a jók szépek lehessenek...
nem tudom még hogy kell kezelni azt, hogyha itt vagyok, Ő hiányzik... ha ott vagyok, az itteniek hiányoznak... azt hiszem mire megszoknám, már nem kell megszoknom... mert teljesen kapcsolódunk... de lehet sosem lehetne igazából megszokni... csak szűkölünk mint a kutya... mert egyre erősebb a kapocs...

Bújj hozzám, ne hagyj el, ha én mennék ne engedj el...

mert tudjátok: nem elsőre kapunk egy nagy adagot, mint az agysejtekből, és csak fogy-fogyatkozik ahogy telik az idő, de nem szaporodik...
nem, a szerelem nem ilyen... az bizony egyre több lesz... mint a szaporodó sejt.... az enyém biztos ilyen...
ha adunk hozzá magunkból, akkor tud gyarapodni... akkor is ha néha azt gondoljuk: ennél jobban már nem lehet... dehogynem... mindig van a másikban új... mint mi: ő is változik... a világgal, a levegővel... minden nap kicsit más... ugyanaz, de mégsem... felfedezek benne valami újat... de jó! még egy dologgal több, amit szerethetek benne...

még ott vagyok... látom az utcát... közben itthon vágom a fát... nehéz a nőknek... itt is vagyunk, oda is figyelünk... osztódunk sokfelé... egyik gyerek beszél, a másik leckét mond...közben mennyi mindenre lehet még figyelni... így lehet egyszerre két helyen lenni... de mivel a test nincs ott, ahol a lélek fele, hiány van... ennyit akartam mondani....
milyen az élet 40 évesen, ennyi felé osztott lélekkel... csak meséltem... nem panaszkodtam...
köszönöm a figyelmet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.