2014. november 14., péntek

Ki tudhatja?

Ki tudhatja előre, milyen lesz, ami rá vár?
Hogy mennyire lesz jó?
Milyen lesz?
Mennyire lesz szédítő, izgalmas, lebilincselő, és hogy mennyire lesz fájdalmas?

Mert a szerelem, az igazi, az fáj ám de nem kicsit...
Fáj, mert a két érzés valahol rokon...
Fáj, mert elveszíthetem... mert olyan vékony a léc, amin járnunk kell... hisz ismerkedünk, kapcsolódunk össze, minden nappal egyre szorosabban...
Sosem tudhatunk semmit bizonyosan... csak azt, amit mi érzünk, bennünk van...

Ismerkedünk, tanuljuk egymást, és ingoványos a talaj... egy rossz kérdés, rosszul megfogalmazott mondat, rossz vicc akár, félreértéseket szülhet, sziklákat görgethet elénk, meg kell mászni, el kell távolítani az útból... s a léc vékonyka...

100 százalékig biztos vagyok benne, megugorjuk ami ránk vár, csak épp az út mindig rögös kissé.
Akkor is, ha láthatóan összejön minden, értünk dolgozik a nagy egész, a saját leckéink elsajátítása időbe telik, és mint minden változás, fájdalommal jár.
De nagyon boldogok vagyunk.

Nem hiszem, hogy bárki tudhatja előre, mi vár rá...
Azt sem hiszem, hogy dönthetünk másképp, mint ahogy történnie kell...
Hozzáteszem, sosem döntenék másképp...
Azt hiszem a mai eszemmel is végigélnék mindent, ami elhozott ebbe a pillanatba, mert azoktól a dolgoktól lettem az aki most vagyok, aki eme ajándékot megkapta...

Bár minden fájdalom ennyi jót hozna, mint a szerelem!
Mint ez a szerelem...
Ami szép, csodás, és csak néha fáj...
Mert ha csak pár napra kell is elválni egymástól, az idő túl hosszú... mert kapcsolódunk, lélekben is, osztozunk azon amink van, de a távolság nem jó... csináljuk a dolgunk, élünk, és az egyetlen biztos dolog, az idő mást nem is tehet: halad. Ebben az egyben biztos lehetek mindig: a következő pillanat eljön. Sosem lesz másképp ugyebár.
És ha a következő eljön, akkor az azt követő is. És annyi de annyi dolgom van, hogy csak győzzek végezni velük... elfáradunk, megpihenünk, és megint eltelt egy nap...

Szabad-e elengedni magunkat, és átengedni magunkon ezt a fájó hiányérzetet?
Nos, tapasztalatból mondom, néha kell, de nem sok értelme van.
Rosszkedvet szül, könnyeket gyárt, és a másik sem tudja: most mi van?
Baj van?
Nincs, csak van.
De nincs.
Érted?
Minden oké, csak magam alatt vagyok.
Majd rendbe jövök.
Addig elásom magam.
De hívj, beszéljünk, mert hiányzol.
Majd a föld alól kinyúló kézzel felveszem a telefont.
Magam elásva majd gondolkodom, elég lesz 1-2 óra, és ismét mosollyal állok a világ elé.

Hülye vagyok?
Nem, csak szerelmes.
Ez nem a hülyeség szinonimája ám...
De azt hiszem nem mondja meg előre senki, mi lesz...
Nincsenek könyvek, amik nekünk, személyre szólóan íródnának.

Önsegítő tanfolyamok?
Könyvek?
Mind egyről szól: légy ilyen, légy olyan, és boldog leszel, sovány leszel, Buddha leszel, megtalálod magad.
Ó, gyerekek, kurva nagy tévedés!
Nincs két egyforma ember, nincs egyen recept, ami mindenkin működik!
Egyik azt mondja, csináld ezt, a másik szerint baromság.
Azt hiszem eljön mindenkinél - jó esetben - a pillanat, mikor rájön: vagy önmagam csinálom, ahogy nekem jó, vagy hagyjatok békén!
Azt mondják némely könyvek, legyél boldog egyedül, és akkor teljes leszel.
Én is hittem ezt.
Mondtam is eleget.
Egyedül kell megtalálni magam, az a teljesség, és akkor lesz majd társ.
Nos, bevallom, sosem éltem egyedül, egymagamban.
Életemben tán 2 napig volt olyan, hogy egy házban egyedül voltam.
Azelőtt és azóta sem.
Nem tudom milyen az, mikor ez nem pár nap, hanem az élet, de nem is akarom tudni.
Fizikailag sosem éltem egyedül, magamba zárva igen, és hát a gondok megoldásában is magamra voltam utalva. Szóval azért voltam egyedül.
Mondtam olyat, hogy a társas magánynál, lealacsonyító kapcsolatnál jobb az egyedüllét.
Ez így igaz.
Most is így gondolom.
De fizikailag sosem voltam egyedül.
Mindig voltak a gyerekeim, anyám, családom.
Mivel most már a lelkem is társra talált, ismét újdonság zajlik, átgondolandó okosságok zakatolnak idebent.
Önmagamban, mint személy, boldog voltam ezelőtt is, elfogadtam ami van, igyekeztem legalábbis tudatosan élni.
Mi az, hogy másik felem?
Félreértelmezés?
Amikor azt mondja valaki, megvan a másik felem, mire is gondol?
A személyiségünk az egy, az a miénk.
Nem vették el a felét, mind itt van nálam.
De a személyiség a múltamra épülő jellemvonásokból áll, azaz a fizikai világhoz tartozik.
Amit eldobok a múltból, amit feldolgoztam, az már nem károsít tovább, nem része a személyiségemnek.
Ez tiszta.
Akkor mi a másik felem?
Megint ott tartok, hogy egy rosszul értelmezett dolog.
Én azt tapasztalom, nem találtam meg a másik felem, hanem odaadtam neki az én lelkem felét, oda kapcsolódik immár, és az övé pedig nálam van.
Érezzük egymást, együtt vagyunk akkor is, ha sok kilométer választ el minket.
Így azt gondolom, ez a másik felem dolog, ez inkább arról szól, hogy átadtam magam valakinek, és viszonzást kaptam.
Így találkozott két fél, az ő fele az enyémmel.
De két egésznek az egy-egy fele cserélt helyet, ez a lényeg.
Sosem voltunk sem fél-személyiségek, sem fél-lelkek.
Mindig mindenki egész.
Ha pedig a kapcsolat üdvös, akkor érezzük, a lelkünk másik fele, amit odaadtunk, jó helyen van, szinte hazatalált, a másiknál otthonra lelt, összeillik az ő felével, minden jó!


Boldog vagyok így.
Nem akarok egyedül élni, nem kell nekem az a tapasztalat.
Nem érdekel mennyien tapasztalták meg az egyedüllét-mennyországot, nem az én világom.


Mindig azt mondták, önfejű vagyok.
Azt hiszem ez így van jól.
Mert ha működhetne az, hogy legyünk egyformák, akkor nem lenne ennyi depis.
Az elvárások mindig arról szólnak, legyél olyan mint a többi, legyél olyan mint ő, akárki.
De én nem akarom ezt.
Én nem akarok egyedül lenni, nem akarom megtapasztalni azt, ami másoknak megvilágosodást adott.


És megválaszolom.
Evelyn tudta.
Megmondta, hogy amikor az igazival találkozol, rájössz: a szerelem fáj.
Nagyon fáj.
Most már tudom miről beszéltél...
De nem cserélném el semmivel, soha :)))








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.