2014. november 5., szerda

Mintázat

Türelem, hogy kivárjam az igazit?
Türelem, hogy eljöjjön az 1%-nak az az egy példánya, akivel érdemes foglalkoznom?
Türelem, hogy a sok szar közül kitűnjön a gyémánt?
Elvárás magammal szemben, hogy kivárjam ezt?
Elvárás, hogy ne adjam fel?

Eljött.
Mikor már majdnem feladtam.
Mert sok volt a szar.
Az pedig bemocskol mindent.
Elég volt, megírtam egy bejegyzést ide, illetve a régi oldalra, és törölni akartam az egészet.
De még nem tettem meg, még egy nap volt hátra.
Akkor színre lépett.

Eljött, és új lett minden.
Új élet, új dolgok.
Mert a változás is olyan mint minden: önmagát hozza magával.
Változást.

Az életem csak vele tudom elképzelni.
Az övét Ő is csak velem.

Nincsenek más perspektívák, egy úton járunk, egyfelé megyünk, egymással lélegzünk.
Emögött, ezen kívül csak a légüres tér van.
Bármi baj lenne, abban a légürességben fuldokolnék.
Mert ha baj lenne, nem lenne más perspektíva.

Az ember nem úgy házasodik, hogy majd elválok ha baj van.
Az ember nem úgy létezik egy kapcsolatban, hogy ha vége, majd lesz más.
Az nem összetartozás.
Az nem szerelem.
A szerelemben s az összetartozásban nincs más.
Senki.
A szerelmen kívül a légüresség van.
Fullasztó sötétség.

Ha vége egy kapcsolatnak, újra önmagunkra kell találnunk.
Akkor is, ha a végén minden volt, csak szerelem nem.
Akkor is, ha mélyen megbántottak.
Mert amíg volt valaki, aki az életem része volt, addig hozzám tartozott.
Ha elmegy, ha elküldöm, minden megváltozik.
A halott végtag eltávolítása is fájdalmas lehet.

Nem, köztünk minden rendben.
Arról írok, az a lényeg, hogy addig nem szabad társat keresni, kinyílni, amíg kapcsolódik hozzánk valaki más.
Ha a szeméttel, a szarral találkozunk, addig kell otthagyni, amíg tiszták tudunk maradni.
Tudom, aki sok rosszon ment át, aki kiégett kicsit, vagy nagyon, esetleg elkeseredett, az nehezebben különbözteti meg a szart a gyémánttól, mert sajnos ez esetben nagyon hasonlóak.

Arról is beszélnék, hogy egyrészt a hatékony pártaláláshoz elhatározás kell. De ez nem csak ebben nyilvánul meg, mármint abban, hogy akarom, hanem pontosan el kell tudnom mondani, mit akarok.
Akkor is, ha csak annyi: nekem legyen tökéletes, s én neki.

Én elhittem, hogy megtalálom.
Elhittem, hogy van olyan, akivel egymásnak tökéletesek vagyunk.
Elhittem, de nem toltam magam előtt ezt a vágyat és akaratot görcsösen.
Persze voltak pillanatok, mikor kiabáltam a fejemben: "Hol vagy már?" "Miért nem jössz"?
Mert lehetünk bölcsek néha, de leggyakrabban esendő emberek vagyunk.

A dualitás jelzi, jelenti mindenben a kettősséget.
Tudjam mit akarok, de hagyjam megtörténni a dolgokat.
Higgyem hogy megkapom amit akarok, de engedjem el a görcsös akarást, és várjam szelíden.
Ó, ezek nem egyszerű dolgok ám!
Én mostanában úgy csinálom, hogy végiggondolom, mit akarok, kell-e ezt akarnom, mármint van-e értelme?
Ha van, akkor egyszerűen fogalmazva kiküldöm ezt a kérést, akarást a mindenségbe, és ennyi.
Nem várok, hisz nem találkozót beszéltem meg.
Hiszem hogy megkapom, tudom hogy ami az enyém, az pont az enyém és kész.
Nem akadályozom a történést az ellenhittel, a kétely kérdéseivel.
No persze ez nem mindig van így, különben már nem itt tartanék... de nem tudok én sem hinni mindenben olyan egyszerűen :))

Rezgések vannak, amik összehangolódnak, mintázatok vannak, amik egy-egy egészet adnak ki.
Ha a mintázat rólam szól, ha az én életemhez van köze, akkor abban okoz változást.
Ez a mintázat olyan sokféle lehet!
Lehet csak annyi, hogy ma a meleg őszi napon néztem a magasban vijjogó héjákat, ahogy élvezik az utolsó meleg hullámokat.
Ahogy cél nélkül röpködnek, kergetőznek.
Néztem őket, boldog voltam hogy ezt láthatom, s ez a boldogság jó rezgéseket keltett a körülöttem létező egységben.
Ez egy mintázatot alkot, ami az én jövőm is, de az utcán járó idegené is lehet, hisz a rezgések nem személyre szólóak körülöttünk, hanem mindenki kapja, aki arra jár.
Kap egy hullámot, egy picit, és továbbviszi.
Fogalma sincs, mitől lett jobb kedve, neki semmi köze a héjákhoz, észre sem vette őket.

Én abban hiszek, hogy két ember ha összetartozik, akkor a mindenség és az élet mindent megtesz kettőjük közösségéért.
Abban hiszek, hogy nem kell feltétlen a hivatalos egységgé nyilvánítás ahhoz, hogy ennek érzete meglegyen.
Az összetartozáshoz nem kell anyakönyvvezető.
Nem azon múlik.
De mégis fontos dolog.
Abban is hiszek, hogy akkor van értelme a házasságnak, ha a szerelmünkön kívül és a házasság lehetőségén kívül csak a légüres tér van.
Akkor viszont nem opció, hanem egyetlen út.

Manapság az emberek tán az identitásuk elvesztésétől félnek a legjobban.
Hogy mi mindent kell feladni amiatt a másik miatt.
Nos, elmesélem, szerintem olyan verzió nincs is, amiben nem adunk fel semmit s régi életből.
Hisz a változás változást hoz.
Az új ember beengedése pedig mindenképp változás.
Ez van.
Egyszerű.
Addig senki ne kezdjen semmibe, amíg erre nem áll készen.
Szerintem.
Mert eljön a pillanat, mikor szembe kell nézni azzal: nem tudom hol van vége neki, hol kezdődök én. Hisz már nincs is csakén és csakő.
Mi vagyunk, egyszerű ez.
Akkor is, ha nem töltünk együtt minden pillanatot, ha vannak napok, amikor lehetnénk együtt de nem vagyunk, vagy nem gondolunk a másikra minden pillanatban, mert nem ezeken múlik a mi-élmény, az egység.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.