2014. november 16., vasárnap

Terv, jövő

Tervezni kell, de a jelen a fontos.
Igazából még aludtam volna, ez egy kis tervecske volt, de keresztülhúzták keményen :)
Ahogy hallom a szomszéd szobába száműzött csipet csapatot, a nagy gyerekeim tervei sem fognak működni... nincs most alvás.
Nem mondom, időnként összejön nekik, van mikor csendesebbek a reggelek, na de nem is erről akartam írni.

Tervezni kell.
A tervek jók, fontosak.
De mi van ha nem jönnek össze?
Vagy nem akkor, és nem úgy?
Azt hiszem a szerelmi életben nem lehetnek helyénvalóak a "B" tervek.
Mármint a "ha vele nem jön össze, majd jön más" alapúak.
A közös jövőre vonatkozó tervek fontosak, mutatják: nem valami időkitöltés a célom, tervem van veled, nem úgy gondolom, hogy pár évre jó vagy, aztán meglátjuk, cserélünk.
Ó, igen!
Van aki így gondolkodik.
Barátnőm mesélte, hogy ezt tapasztalta-érezte társkeresés közben, mármint hogy a pasik úgy vannak vele: főzni tud, kefélni lehet vele, vállalható a haverok előtt, megfelel. Ja, és költözni hajlandó, oda is és majdan el is. Mert ezek a férfiak nem mozdulnak. Ugyan már. 40-60 év közöttiek, betokosodva, de még aktív vágyakkal. Legyen aki reggelit ad, ebédet főz, nem túl hangos, és ha kell, hajlandó.
Mondhatnám, ezért tart ott a világ ahol, de mint minden, a világ olyansága, ilyensége is rendkívül összetett dolog.
Hagyjuk is.
Inkább azt mondanám, általánosítás nélkül, hogy van ilyen is, kerüljük el, ha lehet, ismerjük fel időben.
Ez a tervezés miatt jött, hogy így is lehet, csinálják is, de ez gáz ám, nagyon.

Vannak azok a tervezők, akik azt mondják: x éves koromig megházasodom, 2 év és gyerek, 5 év és a következő, majd élet.
Na és ha x évesen nem az a pár van mellette, aki igazi?
Akkor is házasság, mert a tervnek menni kell?
Azt mondom, az a 40 év, az a sok, ötéves tervre születő TSZ malac beitta magát a kollektív tudatba...

Persze, a spontánság jó dolog.
Megtanít úgy élni, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
Sok mindenben.
Váratlan vendég, váratlan időjárás, váratlan kiadás.
Váratlan probléma, tervhez nem igazodó történés.
Ugyan már!
Tervei csak az embernek vannak!
Keresztülhúzzák a számításunk?
Kicsoda?
Miért kéne mindennek és mindenkinek hozzánk igazodni?
Ha valami tervet folyamatosan meghiúsít valami, akkor az lehet hogy idejétmúlt...
De lehet hogy csak lecke, tanulási folyamat, ami megtanít kitartani.
Ezt mindenkinek magának kell érezni.

Megírom én a legjobb önsegítő könyvet!
Én így élek, nekem így jó.
Te élj úgy, ahogy neked jó!
Nekünk így jött össze, mert mi vagyunk az 1 százalék, ezrelék, tízezrelék...
Te csináld ahogy neked jó.
Ahogy jön.
Majd érzed.
Lesz benne 200 oldal, és egy kérdés az első oldalon:
"Hogyan kell élni, boldognak lenni?"
Majd 198 üres oldal.
És a végén, a 200.-on:
"Írd meg magadnak! Ne hallgass senkire! Ne utánozz senkit! Ki vagyok én, hogy megmondjam?"


Ha valamilyen fajta emberből egy már van, akkor abból van több is.
Ezt csodásan megtanultam mikor megkérdeztem valakit: "Te milyen indíttatásból vettél el egy 6 gyerekes nőt?" Ott, akkor az ex nyelt egy nagyot, én kérdezgettem, beszélgettem tovább, és megtanultam: nem vagyok UFO, pont annyi esélyem van mint másnak, nem vagyok kevesebb azért, amiért nekem ebből vagy abból több van...

Mindettől függetlenül a tervek kellenek.
Kell az, hogy valami kerete legyen az elképzelt jövőnek, de matematikai alapokon nézve, rengeteg a változó, nincs egyértelműen felrajzolt képlet, nem egy egyenlet, amiből kiveszünk valamit, akkor a másik oldalt is ki lehet egyenlíteni...
Nem, az élet nem ilyen.
Minden hat mindenre, és ez nem kevés.
Tehát a sokminden hat a sokmindenre.
És nem oda vissza, hanem ez hat rám, az hat a fára, a fa a levegőre, a levegő a betegre, a beteg a mamájára, a mama a kutyára, és így tovább, láncmese-szerűen.
Elképzelni sem tudjuk, kire, mire hatunk egy időben.

Vannak tervek.
De nem rendelünk alá mindent egy elképzelésnek, nincsenek időhatárok, úgy a jó nekünk, hogy:
Ez lesz, az biztos.
Mindketten látjuk magunkat abban a helyzetben, életben, jövőben.

De nem tudni mikor.
Majd amikor érezzük hogy másképp nem folytatódhat, majd akkor.



A spontánság pedig annyira kell az élethez, mint a levegő.
De nem lehet mindig spontánnak lenni.
Az életben minden egy összetett, sok folyamatból álló történés, azt hiszem el kell fogadni azt az egyet, hogy mindig ott vagyunk ahol lenni kell. Mind életfolyamatban, hosszútávra alapozó történésben, mind a pillanatnyiban.
Ha nekem holnap 20 km-rel odébb kell kitöltenem a teret, akkor ott leszek, akkor is ha ma még erről mit sem tudok.
Ha ezzel az emberrel fogom leélni az életem, akkor minden úgy történik, hogy ez nekünk működjön.

Minden ami eddig történt, ide hozott, ebbe a pillanatba.
Voltak pillanatok az életemben, sok is, amikor nem tudtam, mi végre ez az egész?
Mi értelme van, ha ilyen sok boldogtalanság jár mellé?
A terveim mindig megvoltak.
Olyanok hogy: 40 éves koromat elérve boldog ember leszek, életem második felét már boldogságban élem, de elképzelésem sem volt arról, miként fog ez összejönni.
 A logikámba nem fért bele.
Azt hiszem egy jó gondolatom, tanácsfélém lehetne: ne gondolkodj azon, hogy a terveid miként válnak majd valóra. Csak tervezz, álmodozz. Aminek sikerülni kell, az fog is. De ne beszéld le magad róla, hogy "nekem ez úgysem jöhet össze", "esélytelen".
Ugyan!
Mindig tervezz, de ha felbukkan egy spontán dolog, arról tudd: segít a terv elérésében, akkor is, ha nem látszik rajta.
Mert lehetnek terveid mondjuk időre lebontva, de lehet hogy annak a dolognak hamarabb vagy később kell megtörténni.
Ez tán itt a lényeg.
És igen!
Pont ez történik velünk is...
Mondhatnék példákat, konkrét eseményekkel, de van egy pár.
Megbeszélünk valamit: két hét múlva, azon a napon jövök én-jössz te, ez lesz.
És összejön.
Az lesz.
De nem azon  a napon kezdődik, nem úgy és nem akkor van a vége.
Így általában minden előre megbeszélt dologhoz úgy állunk hozzá, hogy "oké, nagyjából ez lesz, megbeszéltük, és majd igazodunk a történéshez"
Azt hiszem ismét nem találtam fel semmit, nem adtam életre szóló bölcs tanácsokat, csak leírtam pár betűt egymás mellé...

2 megjegyzés:

  1. Tervezni? Pont az a baj, hogy mindig tele vagyok reménnyel. Hogy majd most. Idén. Jövőre. A elmúlt hét év így telt. Talán olyat fogok szeretni, aki engem is. Talán elkezdődik az életem. Aztán persze ugyanaz, ami mindig: a nagy büdös üresség és az éles, keserű mellkasi fájdalom. Nem tudom, hányszor lehet felállni, és elhitetni magunkat valami olyat, aminek nem ismerjük az ízét. Bár történne valami, ami segít, ami kiemel, bár ne kéne ennyit küzdeni, szenvedni. Csak hát ezzel nem lehet tervezni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elkezdtem írni, de rájöttem amit tudtam is: nem tudok okosat mondani. Itt semmiképp. Azok a dolgok amit tudok rólad, adnak egy képet a fejemben, de azért nem átfogó a képem.

      Nagyon nehéz az, hogy nem ismered az ízét, de emellett rögzül az, hogy nincs, tán nem is lesz (ezt nem én mondom, ez a félelmed..)

      Annyit mondanék csak, ami megint egy nehéz dolog, és sok munkával jár, hogy engedd el. Mert megtettél mindent, amit lehetett, amit a tudásod, ismereteid alapján tudtál. Tudod mit akarsz, és ennyi.
      Amire vágysz, amit akarsz, az még nem volt, nem fér a logikádba az, hogy lehet. Márpedig ha másnak lehet, ha másnak jár, akkor neked is, és pont.
      Rengetegféle kapcsolat van, rengeteg fajta szeretés, szerelem. Mindenkit más mozgat, épp ezért nem is lehet pontos terveket készíteni, csak sodródni, igazodni.
      Ki tudja, mi van a jövőjében?
      Lehet hogy az aki a tiédben van, már a partvonalon figyel...

      Törlés

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.