2015. január 29., csütörtök

Idő

Múlik.
Telik.
Van.
Próbáljuk megfogni, megmagyarázni, behatárolni azt, amit nem igazán lehet.
Ma VAN.
Holnap még nincs.
Tegnap már nincs.

Élek.
Akkor is élek, ha törődöm a korommal, az idővel, és akkor is, ha nem.
Akkor is ugyanannyi idő telik el pl. 3 nap alatt ha boldog vagyok, és akkor is ha nem.
Nem a percek mennyisége hanem a milyensége számít.
Nézőpont az is, hogy a halál mindenképp eljön, akkor is ha szívod a cigit, és akkor is ha nem.
Ez biztos.
Aki megszületik, az meg fog halni.
Így vagy úgy.

Nem, nem akarok buddhakrisnaoravecz-okoskodni..
Csak arról beszélnék, hogy olyan rohadt sok idő elmegy rosszul, akár boldogtalanul, nem-minőségi időként, megállíthatatlanul, visszafordíthatatlanul!
Azt nem mondom hogy kelj fel időben ha az egyedül töltött idődben azt mondja minden gondolatod hogy boldogtalan vagy, hogy szar az egész, hogy hazudsz magadnak, mert hiába kel fel az, akinek még aludni kell.

És hiába ébredezik az, akinek nincsenek lehetőségei, egyszerűen, sorsszintre levíve, azért mert még nincs itt/ott az ideje.
Nem példálózhatok magammal, akárkivel, mert én én vagyok, te pedig nem az én életem éled.
Fáj ha nem segíthetek, fáj hogy másnak fáj, de az időhöz hasonlóan kegyetlen igazság hogy mindenki maga alakítja azt, amit él.

Amíg hagyjuk hogy uralkodjon rajtunk egy másik ember, egy főnök, egy idea, vagy akár az idő, addig annak rabjai vagyunk.
Nem is tudom létezik-e mindentől szabad ember...
Én sem akarok az lenni...
A szerelmem rabja akarok lenni, minden nap és percben, mert Ő sosem akar betörni, nem elvéve az életem "ural" engem, nem hazugságokkal zár be, hanem sehogy.
Úgy szeret ahogy nekem az jó.
Mellettem áll, nem fölöttem.
Nem függök tőle.
Szabad vagyok, és önként leszek "rabja". Csakis jó értelemben.
És én sem kérek tőle olyat, amit nem ad magától, szívből.
Nincs elvárás, mert az muszájjá alakítja a dolgokat, keseríti az édeset.

Az időmmel magam rendelkezem, mint mindenki.
Azt mondják, Einsteinnek vagy Hawkingnak pont annyi ideje volt azzá válni ami, mint neked/nekem lehetett volna.
De nem mindenki Einstein vagy Hawking.
Kihozni magamból a legtöbbet az, amit tehetek. Adott idő alatt, adott dolgokat.
De ami nekem 5 perc, az másnak lehet 5 év is.
Mindig minden egyéni.
Épp ezért kell azt az egyet belátni, hogy senki nem mondhatja meg, mi a jó nekünk, mert senki sem MI.
Adhatnak pillanatnyi erőt az okos mondatok, önsegítő kurzusok, gyóntató pap, de az utat nem járják be helyettünk. Csak megmutatják azt.

A másik fontos dolog az, hogy mi a célunk. Azt hiszem valahol mindenkinek a céljai között van az, hogy jó lenne csak hátradőlve élvezni azt, amit elérünk belátható időn belül.
Kérdés, hogy mi vezet oda, hogy hátradőlhessünk?
Mennyi ideig tart elérni?
Van akinek milliók kellenek ehhez, van akinek kevesebb is elég.
Ez a történet számomra örök jó példája ennek.

2015. január 28., szerda

Kék vagyok, boszorkány és kutyaf*sza is

Megtudhatjuk   az aktuális, face-n felbukkanó tesztecskékből, mik voltunk előző életünkben (a nők 90%-a boszorkány), milyen időjárási jelenség vagyok (ha sok ilyen szart látok, akkor azt hiszem tornádó leszek).

Megtudhatom, hogy 80%-ban női agyam van, és mit ad Isten, Iminek is... Hát, mondom, nem kéne hinned az igaz szerelemben és  a család sem kéne hogy előnyt élvezzen a karrierrel szemben, azt hiszem férfiasabb lennél....

Na de most akkor milyen színű vagyok?!? Ha napozom:piros, irigyen sárga, féltékenyen zöld, betegen fehér, ha beütöm magam az kék, szóval csak narancsszín nem voltam még, max a hajam...
Rég volt...
Manapság a lányom csinálja a fejével, amit régen én, szőke-vörös-fekete, és megint szőke kell...
Sebaj, majd a face helyreteszi...

És egyszer csak kiderül, királylány vagyok-e vagy szolgáló, jó lenne már megtudni, pályát tévesztettem-e...

Más idióta kérdésekre válszolva megtudhatom mikor halok meg, ki fog eltemetni, kapok-e színarany sírkövet, az esküvőm mikorra várható, és hány gyerekem lesz (?)

Olyan ez, mint amivel általánosban szórakoztunk, speckón meghajtogatva a papírt, benne fiúk neve, országok, kocsik, számok.
Jósoltunk.
Ki lesz a férj, hol lakunk, milyen kocsi hurcol minket, és hány gyerek lesz...
Ma a face jósol.
Időtöltésnek elmegy, egyszer... de ennyire ritkán unatkozom...
Családi összejövetel van most...nincs wifi, nincs tévé...
Fáradt mindenki, inkább csak ülünk... a kicsik futkosnak, "mondjuk hogy..." játszanak.
Érdekesebb mint a sok hülye teszt :-)

2015. január 27., kedd

Zene a hangolás után lesz...


Beszéltem már arról, milyen nehéz az, hogy elméletben értünk valami, vágyunk valamire, majd jön a gyakorlat, ami azért nem olyan egyszerű.
Így van ez a munkában is.
Kitanulva a szakmát, akár heti gyakorlatokra járva sem lesz meg az a rutin, ami önálló dolgozóvá tehet minket.
Nem.
Ahhoz kell az idő, s terepgyakorlat.
Sok.
És évek múlva még mindig jöhetnek olyan dolgok szembe, amikre csak ámulunk.

A szerelmet s állandóságot is vágyjuk, hisz mi kellhet több egy embernek, mint otthon, munka, gyerekek s szerelmes társ?
Jó, vannak kivételek, akiknek másról szól a nagy egész, de nem ők a téma.

Vannak elképzelések, akár filmekből, könyvekből, akár az internet s barátok élettörténeteiből.
De valahogy ezek sosem a hétköznapi súrlódásokról vagy anyagi problémák megéléséről szólnak, hanem az egymásra találásról, kezdeti gondok megoldásáról és a szánsájnról, a naplementéről kéz a kézben..
Tudjátok: sosem látjuk ha a főhősnek szorulása van, hacsak nem ez a film témája...

Ritkán az.

Az emberi életnek viszont része a "szorulás", részeink a mindennapok, és amiben nincs gyakorlatom, abban még bukdácsolok.
Ami biztos, hogy mindig jól akarjuk csinálni, már eleve jól akarunk választani, majd mikor rájövünk: megtörtént, ezt akartuk, erre az emberre vártunk, ő testesíti meg azt, ami KELL, akkor már csak jól kell összehozni a gyakorlati részt.
Néha ilyenkor jön a görcs, mert ijesztő az, hogy ismeretlen a terep.
Azt hiszem kell hozzá némi elszántság, hogy ezen a terepen ijedelem nélkül haladjunk, a felugró akadályokat pedig ne lelőjük a hirtelen előrántott fegyverrel, hanem megvizsgálva azokat, meglássuk az igazi lényegüket. Az akadály valami rossz, vagy taneszköz egy jobbért?
Fejlesztő vagy romboló dolog?
Van ilyen is, olyan is.
Igaz, én úgy látom, minden "akadály" a fejlesztő kategória, a megfelelő nézőpontból.
A megfelelő nézőpont pedig lehet hogy csak évek múlva lesz meg...



Személyesre áttérve egy pár mondatra:
Mi is teljesen ismeretlen terepen járunk, a máshol, rosszul megszerzett gyakorlattal evickélünk az ÚJ-ban, a MÁS-ban.
A dolgok sosem egyszerűek és szimplák, mindig vannak történések, és néha nem is értjük a másikat.
Mert ember vagyok, ami azt jelenti itt és most, hogy tudok alkalmazkodni, de gránitkeményen ellenállni is.
Néha patak vagyok ami kikerüli és lassan koptatja a sziklát, de néha csak úgy ledózerolom, átvágva a tetején, elsodorva azt.
No és nem csak én vagyok ilyen, Őt sem kell félteni :)

Tudjátok nem egyszerű az, hogy más emberek által összefirkált csodás festményről nekem kell óvatosan lemosni a kriksz-krakszokat (s neki is).
Példálózok.
Vezető egyéniség vagyok. Anno próbáltam én egyensúlyt kialakítani, elvártam hogy a másik hozzon döntéseket, megoldja a problémákat, de minden előző életbeli esetben az volt, hogy ez nem történt meg. Át kellett vennem az irányító szerepet, ha élni akartam. Így a ruha az enyém lett, rám nőtt. Nem igazán "fits me well", nem éreztem jól magam benne, de vinni kellett a dolgokat előre, ahogy ment, úgy haladtunk.
Most le kell vennem, legalábbis lazítanom rajta, mert Ő erős egyéniség, tud dönteni és jól csinálja. Na de levenni a több évtizedes cuccot: na ez a kemény. Viszont itt én kapcsolatot, társas viszonyt akarok, ami nálam az egyenrangúságot jelenti. Azt, hogy ez esetben egymás kezébe adjuk át a kormányt, mert tudjuk: bízhatunk a másikban, ért ehhez vagy ahhoz. 
 
Nem az a lényeg mi történt a múltban, s miért.
Ott, akkor, az volt.
Nem másítjuk meg semmivel.
Az okozatait kapjuk, az okok tán lényegtelenek is.
Mit számít már, mit tett velem az a másik?
Az számít, én miként éltem meg, miként változtatott rajtam, merre vitt engem az eset.

Mint az egyik tavalyelőtti randipartner, akivel 3 hét cset és ismerkedés után találkoztunk. Hogy mit akart tőlem nem tudom, lehet valami furcsa bogárnak gondolt amit személyesen is meg kell nézni, mert mint kiderült, semmi nem volt jó neki, ami én voltam. Attól kaptam meg, hogy nem a földön élek, mert a Metallica az nem zene, és ha nem nézek nóta tévét, akkor nem vagyok ember. Szegény Imi ebből annyit tapasztalt, hogy kurvára szarul érintett, mikor leszólta a Metallicát, hogy nem az a zene... Mit tudott ő arról, hogy ezt csak egy béna fasz érthetetlen hülyesége okozta nálam? Aki sem akkor sem most nem számít semmit. Az okozata viszont megvolt, a jelenben is rombolt.
 
Ha ott ragadunk, miért tette, mi volt akkor, akkor a problémát erősítjük, mi pedig megoldást akarunk, így a problémában eltöltött elegendő idő és elemzés után kilépünk belőle, leporoljuk magunkat, és haladunk az úton. Mossuk a képet, tisztítjuk a csatornákat.

Viszont felnőttek vagyunk, nehezen alakulunk már, és igen, szerintem ehhez kellenek néha az elemzések, átbeszélések.
Hogy előbújjon a festmény, s a letisztult képet mi magunk rajzolhassuk tovább.
Az új, közös kép festéséhez pedig mindenképp két ember kell, akiknek ez a vágya.
És akik mindketten tudják: ez idő és munka, nem tudunk egy készbe ülni, mindig hangolni kell a hangszert a szép zenéhez.
Gyakorolunk, állítgatjuk a hangszert, ami már néha egész szépen szól. De még kell némi "üzemóra" a gyakorlásba, a hangolásba hogy ne csak egy koncertet bírjon, hanem élethossz jól szóljon...

Én ragaszkodom a meglelt hangszeremhez, jól illik hozzám, látom benne a "por alatt" kincset.
Hallom a szép hangját is.
És jól érzem magam a hangszer szerepében is, mikor nem az én kezemben peng a gitár.

2015. január 18., vasárnap

Vegyesen, vaddisznósan, izékésen, szöszisen

Persze mindig kimarad valami.
Hol egy tétel a bevásárló listáról, hol valami elintéznivaló.
Mindig van valakinek aktuális nyűgje, és meglepő módon: nekem is akad néha problémám.
Tényleg úgy érzem időnként, hogy azért létezem: mások gondjait megoldjam.
Na de nincs ám baj, nem vagyok kiakadva, és szép az életem.
Zajlik, tervezünk, éljük.

A következő párbeszéd kérdezgetett alanya egy férfi, a sztori nem velem történt:
- Mit szeretsz csinálni?
- Tévézek.
- Mit szeretsz nézni?
- Csak nézem, és várok, hátha jön valami érdekes.
- Nem unalmas?
- Nem unatkozom, megszoktam.

 Olyan... nem is tudom... megint ítélkezem valaki felett akit nem is ismerek? Nem tudom... de a mesélővel egyetértettünk abban, hogy mikor egy ilyen kvalitású férfi próbál kapcsolatot kiépíteni velünk, akkor az olyan mintha a vég jönne el, mintha meghalt volna a világ, nem is lenne más, mint fejbe lőni magunkat egy szakadék szélén. Mert ez olyan kurvára unalmas életet vetítene elő, aminél még a végleges magány is jobb.
Én így látom.

Mint ahogy a sírógörcs kerülgetett akkor, mikor megtalált izéke. A falubeli, önmagával kurvára mit kezdeni nem tudó, huszonéves hímnemű, és írt a fészen:
- Szia. Hogy vagy?
- Kösz jól.
- Beszélgessünk?
- Ha tudunk...
- Kérdezz.
- Oké, de mit is?
- Bármit...
Ez mondjuk tavaly volt, hamar lepattintottam, azaz letiltottam, megsértődött, törölt az ismerősei közül. Szerencsére.
De mindenkit-na jó, sokakat- így talál meg, elég neki egy személyes összefutás a boltban, csekkolja hogy milyen a csaj, és este már meg is keresi:
- Szia. Hogy vagy? Kérdezz nyugodtan...

És évek óta csinálja, több esetről tudok. Amúgy ha csak ennyi lenne a csávó repertoárja, akkor ártalmatlan lenne, de igazából csak egy dolgot akar, és azt pár beszélgetés után a tudtára is adja a gyanútlan alanynak.
Ma is a hideg ráz tőle...

 **--**

Mi meg itt beszólogatunk egymásnak.
Alapja mindennek a szerelem és szeretet, így a határ a személyes határ, nem az ami másnak már durva.
Mivel ilyenek a mindennapok, a szövegünk fejlődik, már-már mindenben észrevesszük a poént. A nekünk poént.

Készülődés a moziba.
Én kész vagyok, kínomban mosogatok, pakolászok, Ő a tükör előtt fésülködik, készülődik.
Nem bírom tovább:
- Én vagyok a lány, de te kurvára sokáig sminkelsz, szöszi!

Másik nap.
Ül a fotelben, játszik valamelyik kicsivel, majd meghallja a mosógépet:
- Heni, te mit mosol? (utalva arra, hogy kábé negyedszerre megy a mosógép)
Felszalad a szemöldököm, nem disztingválok:
- Ruhákat bazmeg . Te mit szoktál?

Aztán vannak a félremondott dolgok.
*vihar egy pohár kanálban
*egyszer volt kutyán budavásár

Szabolcs megkérdezte ma reggel:
- Melegszik valami a mikróban?
- Nem, csak megjáratom reggel, hogy felébredjen....

Mert Lívia is megmondta:
- Itt mindenki vicces, mert mi egy vicces család vagyunk.

**--**

Jönnek a vaddisznós érdekességek a világból.
Idézgetek a netes cikkekből, amelyeknél néha a szent borzadály kerülget, néha csak röhögök az emberek hülyeségén.
Mert a vaddisznó valóban veszélyes lehet, de én minden nap úgy engedem el a gyerekem a suliba, hogy akár találkozhat is eggyel.
 "Az állatokat utoljára péntek hajnalban látták: akkor a rendőrség a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Bazilikánál üldözte a megriadt, forgalommal szemben menekülő állatokat."

Nálunk nem üldözi az állatokat senki, max a vadászok.

"Eltévedt és riadtan kószál Budapesten néhány vaddisznó. Azt szeretnénk, hogy a helyzet megoldása ne kerüljön az életükbe, és ha kilövik őket, azt altatólövedékkel tegyék"

Egyszer úgyis meghalnak, és mivel egész évben aránylag olcsón vadászhatóak, így aztán nem valószínű hogy a vadasparkban halnak szent halált.


"A belügynél újabb rendelet készül, amelynek értelmében  sokkal könnyebbé válhat "ártalmatlanná tenni" a rossz helyen felbukkanó vadállatokat."

Rendelet.
Törvény bazmeg.
Vagy mi.
Majd hívják csáknoriszt, és ártalmatlanná teszi mindet!
Egy pörgőrúgással.
Vagy dzsonmeklén a szarkasztikus stílusával elüldözi Ukrajnába.


"A budapesti rendőrség szakemberek bevonásával keresi az állatokat, és azt kéri, hogy aki a vaddisznókat látja, vagy tartózkodási helyükről bármilyen információval rendelkezik, ne próbálja meg egyedül megállítani azokat, hanem haladéktalanul hívja a 107-es vagy a 112-es központi segélyhívó telefonszámok valamelyikét."

Kiemelném a  "tartózkodási helyükről bármilyen információval rendelkezik" mondatelemet, aminél felsírtam. Kurvára vicces szerintem ez a fogalmazásrendszer, amivel élnek az újságírók. Már amelyik. Viccen kívül érdekelne, hogy nem veszik át az anyagot ha nincs benne legalább egy téglamondat (bárhová beilleszthető, előre gyártott, formázott)??
Amúgy mit hisznek az emberekről a monitorok mögött? Hogy Pover Rangerként a feltartott tenyerünkkel megállítjuk a vonatot, vaddisznót, mindent? Aki ezt megpróbálja, az tuti valami furcsa anyagot nyomott este, de az is az ő baja.
Amúgy a vaddisznó simán nem csak növényt eszik, mert oké, az erdőben kitúrja a makkot meg a gesztenyét és a gombát is, de kisebb állatokat is elintéz. Döglött macska, döglött kutya sem soká fekszik az erdőben, vaddisznóék lenyomják mint Jamie a csillagot.

2015. január 15., csütörtök

Mennyivel több az, ami egy-egy mondat, történet mögött van...

Mikor más a terv....
Mert már elég volt egy útból, vagy meggondoltam magam, vagy... vagy...
Például, leírtam azt a bejegyzést, és az Ákosos részt, ami a koncertre vonatkozik kitöröltem. Mondván mit érdekel mást a nyavalygásom, hogy nem megyek, nem számít, de azért jó lenne?
Mégis ott hagytam, mert pont az nem számít, hogy miként jön ez le másnak....
Ó, igen, tele vagyok belső vívódással... sokat agyalok... mint barátnőm megállapította, még többet is mint ő, pedig ő sem kutya....
És olyan természetes dolgokról írok mint csodákról...
De ezek azért csodák...
Nem azért, mert kosként a földhözragadt énem nehezen hiszi és látja meg ezt, nem is azért mert kishitűséget szívtam magamba a fogékonyabb években, nem.
Hanem azért, mert ritkaság ezekben a napokban a világon, hogy észrevegyük az apró kis lehetőségeket, amik messze nem annak néznek ki, hogy hallgassunk egy halk, alig hallható belső hangra, mikor a hangosabb hangok mást mondanak...

Mikor más a terv....
Például az, hogy nem is válaszolok ARRA a levélre a társkeresőn, mert már elég volt, mert annyi a hülye, nincs kedvem még egyhez, nem akarok megint csalódni a létben, világban, szóval elég.
De a halk hangocska arra biztat, próbáljam meg, mert embereket ismerek meg, és hátha legalább egy barátság kialakul.
Nos, nem az lett.
Eget rengető szerelem lett....
És ez a mi évünk...
Mindkettőnknek, együtt.
Ez az élet már közös.
A MI életünk.
Soká vártunk erre, de megkaptuk, már a miénk...
Mert azon a napon egy belső hang súgott, és hallgattam rá...

Anno kamaszként azt mondtam, gondoltam, hogy nem számít ha egy kapcsolat, házasság kihűl vagy tönkre megy, el lehet válni. Hittem hogy a válás nemhogy opció, hanem egyenesen szükséges, illetve nem szólnak örökre a kapcsolatok.Nos, némelyik valóban nem, hisz "csak" némi tanulás, életlecke a célja, annak a "rossz" választásnak.
Hogy van-e egyáltalán rossz döntés, vagy csak a fejlettségemnek megfelelő "csomagokat" kapok, az most nem téma....
A válás igazából ilyenkor opció, és ezzel az egésszel inkább azt akarom mondani, hogy van aki MER álmodni olyat, hogy a megállapodás, az első OLYAN igazi örökre fog szólni, mert elsőre megtalálja AZT.
Én nem mertem ekkorát álmodni anno, én részleteket álmodtam, a körítés pedig hibás volt.
De az álmok megvalósultak ám... részletekben.

Azóta hogy eltöltöttem egy évet tényleg egyedül, magamban, tisztáztam mi a jó nekem, mit akarok, és mertem végre nagyot álmodni, hinni hogy megkapom ami az enyém.
És csodák vannak azóta is, és megint rájöttem valamire, igaz, csak egy film kapcsán.
Hogy ha elvárunk, akkor csalódhatunk.
Attól amit nem ismerünk, attól felesleges bármit elvárni.
Nem határozhatjuk meg, hogy ilyen vagy olyan legyen, hanem amilyen, azt vagy elfogadjuk és szeretjük, vagy ha nem megy, akkor nem foglalkozunk vele.
Mert én sokat vártam egy filmtől, mást vártam, és nem kaptam meg, így nem tetszett. Pedig állítólag az évtized filmje... majd adok neki még egy esélyt, mert csak egy film :)))
Lehet moziban jobb lett volna nézni, nem a kis monitoron...

2015. január 14., szerda

Agytisztító séta

Sétált a boltba, kenyér kellett, meg pár apróság.
Nem gondolta hogy ilyen hideg lesz, fázott kicsit a füle.
Fejére húzta a pulóver kapucniját, fülében zene dobolt, nem is olyan rossz ez...
Ruganyos léptekkel haladt, kicsit lassult csak le mikor a hajnali emlék előjött, amire egyébként a sűrű ásítozása is emlékeztette.
Nagyon ugattak a kutyák, így kinézett az utcára, mi lehet a mozgás, ami megőrjíti az állatokat.
De semmi veszély nem volt, csak egy szarvasnőstény falatozott a szilvafa alatt.
3 óra alig múlt, de tudta: nem fog tudni visszaaludni.
Eszébe jutott az a szelíd nyugalom, ahogy a vad eszegetett, kutyaugatástól nem zavartatva magát, néha körbepislantva.
A zenét a boltba érve sem kapcsolta ki, minek is?
Hamar összeszedte ami kellett, fizetett és ment.
Nincs csevegés, nem olyan bolt ez.
Hazafelé sem lassított a tempón, tesztelni kell az új bakancsot, ha tör, hadd törjön mielőbb, szokja a láb.
Sállálálá hé, sállálálá hó... szólt a zene...

Arra gondolt, mennyire nézhet ki komoly, sokgyerekes szülőnek?
De hát pont annyira érdekelte a külvilág véleménye, főleg a feltételezett vélemény, mint egyébként: semennyire.
Hisz tudta, hogy sok mindenben túl engedékeny, de amint baj van berántja a féket és hamar összekapja a gyerekeit.
Mint a nagyfiút a napokban, mikor kiderült: gond van a tanulmányi eredményekkel.
Elvette a telefont, mert az csak akkor jár, ha él a bizalom, ha működnek a dolgok.
Kapott a gyereke egy alapkészüléket a háttértárból, felejtősek a játékok, tanulni kell.

A félévi bizonyítványhoz már összeszedte magát, nem kellett csak pár nap.
- Akkor visszakaphatom a telefont?
- Nem. Majd az év végi bizonyítvány után, ha a félévihez képest mindenből legalább egy jegyet javítasz.
Mert a tanulásban nincs replay, ha valami nem sikerül, nem lehet sebek és maradandó hegek nélkül újrajátszani.
Előző nap hívták a gyerek telefonján a szolgáltatótól, mert hamarosan új telefon vehető az előfizetéshez, ez meg lett ígérve május végére, várta már a nagyfiú.
De így nem kapja meg, csak a normális bizonyítvány mellé.
Ezt közölte is a telefont letéve, a kérdésre válaszolva:
- Akkor lesz új telefon májusban?
- Nem, majd júniusban, az adott feltételek mellett.
Most arra gondolt, meglesz az, megveszi májusban a készüléket, de nem kapja meg a fia. Tudni fog róla, de várni kell rá, így talán még jobban lesz ösztönözve.
Bár most ez a hét megmutatta, lehet ám tanulni is délutánonként, és négyesekkel hazajönni kettesek helyett...
Hisz nem hülye...
Ha meg véletlen nem sikerülne a javítás, akkor a telefon dobozban marad.
Nem kér az kenyeret.

Milyen érdekes ez az üres falu, tán 2 ember jött szembe, a boltban sem volt tömeg.
Sétálunk egy fél órát, és kitisztulnak a gondolatok.
Szól a zene, mert a fülhallgató is védi a fület a hidegtől...
Végiggondolta a kapcsolatát is.
Tavaly ilyenkor merre volt, mit csinált?
Nosztalgikus típusnak tartotta magát, néha úgy bele tudott mélyedni ebbe, néha pedig semennyire nem törődött vele.
Tán így normális?
Azaz másnál is így lehet?
Nem tudja, csak ez van.

Emlékszem még júliusra... szól a következő zene...
Bár neki nem július, hanem június A HÓNAP, és más különbség is van, de ez a zene mégis nosztalgikusabbá teszi a szokottnál is.
De már otthon is van, mehet tovább a munka.

2015. január 7., szerda

Kedves Képviselő(k)!

Gondolkodtam azon, miként írjam meg a kis lelkem kínját, miszerint mások hülyesége miatt szívni mekkora gáz.
A másoknak nem is a hülyesége, hanem a szándékos rossz-akarása.. de nem tudom... ítéljünk?

A végeredményen semmilyen köpködés nem változtat, sajnos ami van, az marad.

Miért is nem kapunk idén tűzifa juttatást?
Hivatalos kérdésemre azt a hivatalos választ kaptam, hogy az ülés, amin megszavazták volna, nem volt döntésképes, ugyanis a 7 képviselőből 4 nem jelent meg.
A döntés meghozatalához pedig 4 jelenlévő képviselő kellene...
Szóval: 3 megjelent, a negyedik nem sokkal az ülés előtt lemondta, és bár a faluban tartózkodott, nem ment el arra a bizonyos ülésre, amin a faadomány (állami) ügyet, és egy közmunka-ügyet tárgyaltak volna.
Tehát gondolkodtam, miként kiabáljam ki ezt az egészet, de úgy döntöttem, csak itt, a saját kis teremen adok neki helyt. Mert semmin nem változtat, az sem ha szemtől szemben közölném a véleményem, és az sem, ha más fórumokon hangoskodom (amúgy sem tenném).

Az engem és barátnőmet tájékoztató hivatalos személy elmondta, hogy sajnos ezek az emberek a személyes ellenszenvüket a falu faadományra számító lakosainak megszívatásával élték ki, de igazából már nincs mit tenni.

Azt is elhiszem, hogy szándékosan nem tettek volna ilyet a távol maradók, esetleg rosszul mérték fel tettük lehetséges következményeit (fel sem mérték talán), de nem igazán hallottam semmilyen hiba-beismerést, bocsánatkérést.
Amivel hozzáteszem, akár lepkét is foghatnának, nem segít senkin.
Csak egy gesztus lenne.
De azt hiszem az van, ami az országban mindenhol: hibák igen, felelősök sehol.
Egymásra mutogatás igen, beismerés sehol.

Mondhatjuk nyugodtan: Henike, Isten hozott 2015-ben, ezzel is lehet lepkét fogni...

2015. január 6., kedd

Csak ülök és mesélek...

Ülök itt, délután van, lassan megtelik a ház élettel.
Eszembe jut Szili reggeli szövege:
- Jó lenne 3 láda pénz. Kettőt Lívinek adnék, egyet magamnak, és remélem Lívi is legókat venne.
Annyi váras legót vennék... sosem bontanám le őket!
- És hová tennél annyi összeépített várat? Nem férne el.
- Tényleg! Kéne egy legózós szoba. Anya, miért a padlás feljáróban van a hűtő?
- Mert nem járunk a padlásra.
- De ott lehetne a legós szobám...csak kéne egy lépcső (nem szeret létrázni).
- De ott se fűtés, se szigetelés, tök hideg hely az!
- Ja, értem.
Félek pár nap, és előáll a szigetelés lehetőségével :))

Szili szezámmagos sztorija:
- Ha a "szezám tárulj"-ra ajtó nyílik, akkor a szezám az ajtó, szóval a szezámmag egy ajtómag... ajtót növeszt.


Jó itt a melegben üldögélni, nem kell már menni sehová...
Tudjuk: nem szeretem a telet.
Tavaszt, nyarat akarok!
Nekem ez nem tud egyébről szólni, mint a kályhapakolásról, favágásról, csúszkálásról minden boltba, postára menet.
Hamar lesz sötét....
Utálatos!
És bár elfogadom: kell ez az időszak is nekünk, de szeretnem nem kell....

Na jó, mondjuk most sincs semmi bajom, jó itt a melegben, minden mai lényeges dolog elintézve, amihez meg nem volt kedvem, az nem volt olyan fontos.

Vannak dolgok, amiket viszont nem annyira értek.
Miért kell Kevinnek magyarázatot keresgélnie, miért is nem kapott karácsonyra semmit az apjától? Értsd: miért van arra szükség, hogy feltegye a kérdést: ugyan miből jön le az, hogy pont parfüm kéne neki, mikor egy 13 éves gyereknek más is lehet az ajándék... nos, parfümöt sem kapott végül.... De azt mondja: igaz, ott voltunk egy hétig, az is valami. Ja bazmeg, 5 év után valami. Ugye tudod kisfiam, hogy csak magadnak keresel magyarázatot, mert fáj, és el akarod fedni? Igen, tudom.
Nos, ezt nem értem.
A francért nem kérdeznek, mi érdekli a gyereket, mi lehet jó ajándék... Vagy az érintett, aki már tudja: nem a Dzsizasz hozza az ajándékot, vagy én, esetleg a nővére, ha én pária vagyok, de valaki meg tudja mondani...
Meredek dolgok ezek.
Kérdések vannak, válaszok nincsenek.
Azaz csak lényegtelen magyarázatok.

Téma over.

Jó most itt a melegben, jó hogy van Ő, de rossz hogy nincs itt.

Gondolkodom a betegségről, mint a lélek nyelvéről.
Mikor valamin túl vagyunk, mikor kicsit elfárad a láthatatlan, beteg lesz a látható, fogható.
Olyankor pihenünk, mert az a gyógyulás egyik kelléke, és pihenés közben töltődik ami lecsökkent.
Nem szoktam beteg lenni.
De azért időnként nekem is kell ez a nyugvás, töltődés.
Csak épp betegség híján honnan tudjam, mikor?
Érzem néha.
De ritkán tudok igazán kikapcsolni a munkából.

Ááh, nem betegségért nyavalygok, ennyire nem süllyedtem mélyre, csak épp azon gondolkodom, hogy milyen könnyű egy pár napos náthával pihenni, ha van aki ápoljon.
Mondjuk ez keveseknek adatik meg.
De ha van, akkor van lehetőség a regenerálódásra.
Talán akkor felejtettem el betegnek lenni, mikor rájöttem: nekem nem nagyon jut abból, hogy "ápolva" legyek. Ha meg nekem kell mindent csinálni, akkor minek elgyengülni?
Úgy csak nehezebb a munka, szóval nincs megengedve.
Nem, még mindig nem panasz, csak egy gondolatsor, arra vonatkozólag, miért is nincs lehetőség az elgyengülésre.
Gáz, ha azt mondom, néha hiányzik ez?
Pedig van olyan, aki törődik velem.
Nagyon is van :)









2015. január 5., hétfő

Az se baj hogyha nyúl...

... csak röfögjön.
Ahogy anno Hofi mondta.
Én most azt mondom, az sem baj hogyha tükörjég, csak ne csússzon...
Mert itt az utak olyanok, amilyenre Istenke csinálja.
Azaz ha havat ad, majd ad napfényt is, ami elolvasztja.
A nagy lejtőt végigszórják valamivel, de ennyi.
Tudjátok mit?
Enyhítek a kérésemen:
Az sem baj hogyha jég, csak ne lejtsen.
Semmilyen irányba.
Mert ott a kis dombocska a postánál, ami lerövidíti az utat.
Kicsit.
De domb, így a két végén lejt.
Oké, egyszer emelkedik, egyszer lejt, ne vitázzunk.
Felfelé tiszta volt, de lefelé szép, fényes, sima jég.
Oldalt kellett lemenni, vagy vissza kellett volna fordulni.
Áááh, hagyjuk.
Semmiség, pár méter az egész.

Bemegyek ügyintézni, a feltett kérdésemre kapott válaszból megtudom: idén nincs tűzifa juttatás.
Hogy miért?
Azt nem tudom meg.
Szuper.
Na mindegy, nyavalygástól nem lesz tüzelő szaporulat.
Majd megvesszük.
Mást meg nem veszünk meg.
Mint mások.

A zseni gyerekem már két napja csak matekozik.
Szorzunk, osztunk, átváltunk, csupa első osztályos anyag...
De a nadrágját úgy vette fel reggel, hogy nem gombolta be...
Meg sem lepődtem.
Szili ilyen.
Egy zseni nem figyelhet mindenre...
Elképzelem ahogy mátrix-számsorok futkosnak a fejecskéjében...
Nem is tévedhetek olyan nagyot....

zombiszemű zsenike

az ÖTÖS

A szerelemről mit is írjak ma?
Mert minden nap eszembe jut valami.
Például az, hogy fura nekem, mikor a külsőségek számítanak.
Persze számít, de a szerelem hozzáad a meglévőhöz, nem a hibát veszi észre, hanem az előnyt.
A pocak szépen domborodik a szerelmes szemnek, a ráncok jól állnak, a tulaja által problémásnak tartott haj szép fényű, finom érintésű lesz.
Hogy csak ennyit említsek....
A szerelem nem lát hibákat, nem érez "szagokat", nem hall fejhangot, minden megszépül általa.
Most őszintén, nem jobb így látni és élni?
Szeretem, hogy magas, hogy szinte kicsinek érzem magam hozzábújva, de én ŐT szeretem... nem a magasságát :)
Szeretem, hogy szeret.
Könnyű olyat szeretni, aki viszonozza.
Jó fürdőzni ebben az érzéshalmazban...
Jó minden.
Még a múlt is más, mert már más a látáshoz használt szem.
Lívia és Ő