2015. január 27., kedd

Zene a hangolás után lesz...


Beszéltem már arról, milyen nehéz az, hogy elméletben értünk valami, vágyunk valamire, majd jön a gyakorlat, ami azért nem olyan egyszerű.
Így van ez a munkában is.
Kitanulva a szakmát, akár heti gyakorlatokra járva sem lesz meg az a rutin, ami önálló dolgozóvá tehet minket.
Nem.
Ahhoz kell az idő, s terepgyakorlat.
Sok.
És évek múlva még mindig jöhetnek olyan dolgok szembe, amikre csak ámulunk.

A szerelmet s állandóságot is vágyjuk, hisz mi kellhet több egy embernek, mint otthon, munka, gyerekek s szerelmes társ?
Jó, vannak kivételek, akiknek másról szól a nagy egész, de nem ők a téma.

Vannak elképzelések, akár filmekből, könyvekből, akár az internet s barátok élettörténeteiből.
De valahogy ezek sosem a hétköznapi súrlódásokról vagy anyagi problémák megéléséről szólnak, hanem az egymásra találásról, kezdeti gondok megoldásáról és a szánsájnról, a naplementéről kéz a kézben..
Tudjátok: sosem látjuk ha a főhősnek szorulása van, hacsak nem ez a film témája...

Ritkán az.

Az emberi életnek viszont része a "szorulás", részeink a mindennapok, és amiben nincs gyakorlatom, abban még bukdácsolok.
Ami biztos, hogy mindig jól akarjuk csinálni, már eleve jól akarunk választani, majd mikor rájövünk: megtörtént, ezt akartuk, erre az emberre vártunk, ő testesíti meg azt, ami KELL, akkor már csak jól kell összehozni a gyakorlati részt.
Néha ilyenkor jön a görcs, mert ijesztő az, hogy ismeretlen a terep.
Azt hiszem kell hozzá némi elszántság, hogy ezen a terepen ijedelem nélkül haladjunk, a felugró akadályokat pedig ne lelőjük a hirtelen előrántott fegyverrel, hanem megvizsgálva azokat, meglássuk az igazi lényegüket. Az akadály valami rossz, vagy taneszköz egy jobbért?
Fejlesztő vagy romboló dolog?
Van ilyen is, olyan is.
Igaz, én úgy látom, minden "akadály" a fejlesztő kategória, a megfelelő nézőpontból.
A megfelelő nézőpont pedig lehet hogy csak évek múlva lesz meg...



Személyesre áttérve egy pár mondatra:
Mi is teljesen ismeretlen terepen járunk, a máshol, rosszul megszerzett gyakorlattal evickélünk az ÚJ-ban, a MÁS-ban.
A dolgok sosem egyszerűek és szimplák, mindig vannak történések, és néha nem is értjük a másikat.
Mert ember vagyok, ami azt jelenti itt és most, hogy tudok alkalmazkodni, de gránitkeményen ellenállni is.
Néha patak vagyok ami kikerüli és lassan koptatja a sziklát, de néha csak úgy ledózerolom, átvágva a tetején, elsodorva azt.
No és nem csak én vagyok ilyen, Őt sem kell félteni :)

Tudjátok nem egyszerű az, hogy más emberek által összefirkált csodás festményről nekem kell óvatosan lemosni a kriksz-krakszokat (s neki is).
Példálózok.
Vezető egyéniség vagyok. Anno próbáltam én egyensúlyt kialakítani, elvártam hogy a másik hozzon döntéseket, megoldja a problémákat, de minden előző életbeli esetben az volt, hogy ez nem történt meg. Át kellett vennem az irányító szerepet, ha élni akartam. Így a ruha az enyém lett, rám nőtt. Nem igazán "fits me well", nem éreztem jól magam benne, de vinni kellett a dolgokat előre, ahogy ment, úgy haladtunk.
Most le kell vennem, legalábbis lazítanom rajta, mert Ő erős egyéniség, tud dönteni és jól csinálja. Na de levenni a több évtizedes cuccot: na ez a kemény. Viszont itt én kapcsolatot, társas viszonyt akarok, ami nálam az egyenrangúságot jelenti. Azt, hogy ez esetben egymás kezébe adjuk át a kormányt, mert tudjuk: bízhatunk a másikban, ért ehhez vagy ahhoz. 
 
Nem az a lényeg mi történt a múltban, s miért.
Ott, akkor, az volt.
Nem másítjuk meg semmivel.
Az okozatait kapjuk, az okok tán lényegtelenek is.
Mit számít már, mit tett velem az a másik?
Az számít, én miként éltem meg, miként változtatott rajtam, merre vitt engem az eset.

Mint az egyik tavalyelőtti randipartner, akivel 3 hét cset és ismerkedés után találkoztunk. Hogy mit akart tőlem nem tudom, lehet valami furcsa bogárnak gondolt amit személyesen is meg kell nézni, mert mint kiderült, semmi nem volt jó neki, ami én voltam. Attól kaptam meg, hogy nem a földön élek, mert a Metallica az nem zene, és ha nem nézek nóta tévét, akkor nem vagyok ember. Szegény Imi ebből annyit tapasztalt, hogy kurvára szarul érintett, mikor leszólta a Metallicát, hogy nem az a zene... Mit tudott ő arról, hogy ezt csak egy béna fasz érthetetlen hülyesége okozta nálam? Aki sem akkor sem most nem számít semmit. Az okozata viszont megvolt, a jelenben is rombolt.
 
Ha ott ragadunk, miért tette, mi volt akkor, akkor a problémát erősítjük, mi pedig megoldást akarunk, így a problémában eltöltött elegendő idő és elemzés után kilépünk belőle, leporoljuk magunkat, és haladunk az úton. Mossuk a képet, tisztítjuk a csatornákat.

Viszont felnőttek vagyunk, nehezen alakulunk már, és igen, szerintem ehhez kellenek néha az elemzések, átbeszélések.
Hogy előbújjon a festmény, s a letisztult képet mi magunk rajzolhassuk tovább.
Az új, közös kép festéséhez pedig mindenképp két ember kell, akiknek ez a vágya.
És akik mindketten tudják: ez idő és munka, nem tudunk egy készbe ülni, mindig hangolni kell a hangszert a szép zenéhez.
Gyakorolunk, állítgatjuk a hangszert, ami már néha egész szépen szól. De még kell némi "üzemóra" a gyakorlásba, a hangolásba hogy ne csak egy koncertet bírjon, hanem élethossz jól szóljon...

Én ragaszkodom a meglelt hangszeremhez, jól illik hozzám, látom benne a "por alatt" kincset.
Hallom a szép hangját is.
És jól érzem magam a hangszer szerepében is, mikor nem az én kezemben peng a gitár.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.