2015. február 23., hétfő

Garancia

Mire is van garancia?
Semmire, a nagybetűs életben, de ha a részleteiben nézzük, akkor pedig még inkább nincs.
Az életben egy dolog biztos, aki megszületett, meg fog halni.
Hogy a kettő között mi van, na az nagy lutri.

De most mégis a kapcsolatról írok, a szerelmi kapcsolatról, párkapcsolatról.

Mi a garancia arra, hogy ha ilyen vagy vagy olyan, akkor lesz valakid?
Semmi.
Mi a garancia arra, hogy ha megvan akit kerestél, az örökre szól?
Semmi.
És nem azért, mert talál esetleg egy jobb nőt, mert "jobb" nincs, csak maximum más van.
Aki másképp nevet, akit másért szerethet, aki mással bűvöli el, mint az, aki van.
Bármilyen szerelmes vagyok, bármennyire nem látok mást mint Őt, tudom hogy garancia pont nincs semmire.
Lehetne ez szomorú, lehetne ez olyasmi ami stresszel, mert féltem a szerelmem, de én nem féltem.
Mert tudom, hogy amíg együtt van utunk, addig együtt fogjuk járni.
Igen, erre én építek, merek építeni, mert egyszerűen valamerre menni kell, mert építeni kell.
Mert ugyan nincs garanciajegy a jegygyűrűn sem és a házassági anyakönyvi kivonaton sem, mégis kimondjuk az igent, mert hiszünk MAGUNKBAN.

És itt jön az,. amiről elfeledkezünk néha.
Többes számban írok, nem mondom hogy az ember ilyen vagy olyan, kinek inge alapon gondolkodom.
Nem feltétlen rólam szólnak a sorok, csak néhol rólam is...
Szóval elfeledkezünk arról, hogy mit akarunk mi, mennyire vagyunk stabilak mi magunk?
Kik vagyunk mi?
Mire van szükségem, mit áldoznék fel ezért, meddig megyek el hogy megszerezzem, mi lesz ha nem kapom meg soha?
A legfontosabb az, hogy ki vagyok én.
A stabil, belső én.
Amihez nem fér hozzá senki, ahol a fix, megváltoztathatatlan dolgaim vannak.


Az első és legfontosabb dolog az, amire garanciát lehet nekünk magunknak vállalni, a saját értékrendünk. Ennyi ami fontos.
Mert a külső: változhat.
A jó állás, anyagi háttér: változhat.
Családi állapot: változhat (gyerekekkel folytatjuk a válás után, már semmiképp nem egyedülállóként vagyunk "nyilvántartva", hisz a gyerek(ek) örök hozzátartozó(ink).
Kezdhetjük a másik nem megismerésével az egész társkeresősdit, de itt aztán annyi fals infóba botlunk, hogy jobb már az elején feladni.
Ugyanis épp ma olvastam egy szingli szerző "tollából", hogy a nőt az érzelmek, a férfit pedig a szex-drog motiválják.
Itt kaptam részben röhögő görcsöt, részben sírót is, mert ez akkora baromság!
Mert nincs egyetlen igazság!
Nincs egyféle ember!
Nekem 5 gyerekem van, túlsúlyos vagyok, némely dolgokról érdekesen gondolkodom, és még időnként mocskosan is beszélek.
Fix szintje van bennem a leszarom tablettának, a sminket nem ismerem, nem vagyok jól kereső, gazdag, és itthon melegítőben járok.
 De ezek csak a rosszként definiálható dolgok.
Mert van még ezer jó is, hadd ne soroljam, nem érdekes.
Az az érdekes, hogy van egy ember, aki az összes többi felnőtt ember közül a legjobban érdekel, és nevezhetném bátornak, de nem nevezem, inkább azt mondom aki elég normális ahhoz, hogy a valós értékén lássa a dolgokat.
És tudja, hogy bárki lehet bármilyen, minden változhat és változik is.
És aki szintén mint én, vagy mint sok millió más ember: rendelkezik jó és kevésbé jó tulajdonságokkal is.
De a mi világunkban nincs rossz és jó.
Van ami van, és mivel érzelem-vezéreltek vagyunk, szeretjük ami azzal az emberrel jár, akit a nagy osztásból mi kaptunk.

Szóval mondhatom azt, mint receptet, hogy légy boldog előbb egyedül, találd meg önmagad egyedül, és akkor lesz társad is, ez nem biztos.
Mondhatom, hogy találd meg a belső magod, a boldogságot ott bent, magadban, és akkor, ha szereted azt aki vagy, akkor majd más is szeret, de ez sem biztos.
Mondhatom, hogy akard ezerrel, mert az akarat és vágy teremt, de ez sem biztos.
Mondhatom, hogy akard ezerrel, de ne görcsölj hanem engedd el, mert az elengedés segít, de a te személyes életedben még ez sem biztos hogy így lesz.
Mondhatnék akármit, de nem mondok, mert semmi de semmi nem biztos.
Az hogy nálam vagy a szomszéd Juliskánál így vagy úgy történt?
Az akkor volt, és az egyedi volt, minden tekintetben.
Ennyi.






2015. február 20., péntek

"Ha nem élném le valakivel az egész életem, minek töltenék vele akár egy percet is?"

A cím Feldmár mondata. Igencsak fényt gyújtó, hisz maximálisan igaz.

Elég elcseszett volt nálam ez a bizalom kérdéskör.
Mert egyfelől nagyon könnyen hiszek el dolgokat (kapcsolatok szintjén értendő..), alapból mindenkinek jár a bizalom, mert szerintem ez így normális. Nálam nincs olyan, hogy ha egy ilyen volt, akkor mind ilyen, nem. Én bízom. De mikor előjön az agyrágóbogár, akkor elkezdek kételkedni. Ahhoz hogy ez ne legyen, illetve jól tudjam kezelni, ahhoz elhinnem is kell az alapból meglévő bizalmat.

Benne is az első pillanattól bízom.
Mostanra azt is megtanultam elhinni, hogy nem csak vetítek magam elé egy képet Róla, amiben hinni akarok.

Elhiszem hogy Ő igazi és igaz.

És miért fontos az, hogy más emberekkel, akikkel kapcsolódunk, legyen személyes kapcsolat, kommunikáció is?
Mert így tudom elhinni azt, hogy az a bizalom amit megadtam, igazi lehet, van alapja.
Ugyanis a személyes tapasztalat, láthatatlan, de érzékelhető jelek, a metakommunikáció nagyon fontos.
Ebből tudom meg azt, hogy bízhatom-e valakiben.
Leveszem az apró, szemmel felfoghatatlan jeleket, és tudat alatt tudom, mi az ábra.
Illetve olyasmikből, hogy miként beszél másokról, illetve ugyanezen személyekkel személyesen.
Ezek talán elsőre tényleg nem tudatos infók, de egyszer csak elkezdünk nem hinni annak, akiben addig bíztunk, elkezdünk kételkedni a szavában, tettei őszinte-önzetlenségében, akkor lehet hogy olyan jeleket adott le, ami erre viszi a dolgokat.
És akkor ott van az, mikor egyszerűen nem megy a bizalom, nem hiszünk valakinek, pedig okot sosem adott rá. Konkrét okot. Mégis van benne valami. A megérzéseim pedig jól működnek. Az emberi hamisság hamar átjön mindenkin. Azokon tán a legnehezebb eligazodni egyébként, akik úgy hazudnak, hogy maguk is elhiszik amit hazudnak. De azért ilyen kényszeres hazudozóból nem olyan sok kerül elénk.

Mondtam (írtam) korábban, hogy akivel élünk, annak a hülyesége is hat ránk. tehát bármennyire nem vagyok ilyen vagy olyan, ha ő igen, az hat rám is. Egy idő után akképpen kezdek gondolkodni, kicsit úgy látni a dolgokat, ahogy ő tette. Ezeket még mindig sokszor fülön csípem, hogy "Hoppá, ez sem én vagyok, hanem ő vagy ő volt ilyen."
Mert szerencsére ezekre a manipulált dolgokra, féltékenységre meg ilyesmikre nincs szükségem.


Annyira "furcsa" még mindig nekem az, hogy teljesen játszmamentes itt nálunk minden, nem manipulálunk, nem jövünk hátulról, hanem egyenesen, szépen vezetve zajlik minden. Előhoztuk a démonokat, kiraktuk őket a napfényre, mert úgy elpusztulnak. Nem rág senkit semmi, mert ami bánt, arról beszélünk.
Tudhatom, hogy ha pl. nem hív, annak számomra is elfogadható oka van, legyen az bármi. Tudhatom, hogyha azt mondta: igen, akkor az igen. Tudhatom, hogyha megkérdi: mit csináltál hogy nem vetted fel a telefont, akkor az nem számonkérés, nem kell magyarázkodnom, elég annyit mondani: dolgoztam, és ennyi. Nincs hitetlenkedés, bizalmatlanság. Ha valamihez valakinek nincs kedve, akkor azt nem tesszük. Ahhoz igazodunk, aki nemet mond, mert egyrészt oka van, másrészt ha mégis tennie kéne, akkor az erőszak lenne, szerintem. Legyen szó bármiről.

Igen, nekem ezek az alapdolgok még mindig csodaszámba mennek. És még sok minden más is.

Például a személyes tér megléte, tisztelete. Vagy az a fajta támogatás, ottlét, ami nem arról szól, aki segít, hanem akin segítenek. Tehát nem azért ápollak mert ÉNÉNÉN olyan önfeláldozó vagyok, hanem azért, mert szükséged van rá, és szeretlek, és mindez önzetlen, csereérték nélküli.

Amiről előzőleg beszéltem, a türelmetlenségem, a tudni akarásom, az pedig talán amiatt is van, mert mindig foglalkoznom kell valamivel. Elnézem Szabolcs fiamat, aki mindig mozog, mindig beszél, valami mindig van körülötte, ha más nem akkor bosszant valakit. Nézem, és azt látom, sok mindenben hasonlóképp vagyok. Akár csak annyi, hogy a lábujjaimat mozgatom, de valamit biztos. Beszélek, beszólok. Bár a család is hasonló, s mint írtam, Imivel is folyamatosak az ilyen oda-vissza szövegelések. Ha pedig semmi nem történik, akkor indul az agyrágóbogár, indulnak a párbeszédek a fejemben, a kérdések, satöbbi. Tehát le kell foglalnom magam, és akkor nyugi van.
Hisz az idő telik, akkor is halad ha ma hülye vagyok, és akkor is ha vidám.
Egy óra akkor is annyi, ha alszom, és akkor is ha sétálok. A jövő hét pedig eljön, akkor is, ha egy hétvégén nem látom Őt.

Sokat eszembe jut az is, hogy akkor is reggel lesz, ha utálom. Akkor is van a napnak üresjárata, ha az unalmas. És a világon a dolgok akkor mennek a legjobban, ha jóra fordítjuk az energiáinkat.
Pár szóval két embert össze lehet ugrasztani. De pár szóval két embert baráttá, jó ismerőssé is lehet tenni. Rajtunk múlik, miként beszélünk másokról, miként állunk a világ dolgaihoz.












2015. február 17., kedd

Fába szorult... csoki

Mikor van feladat, sok feladat, akkor csak mész előre, egyiket csinálod a másik után, és este eldőlsz.
Másnap újra, hisz már a hét elején látod, gyakorlatilag kitart a meló egész hétre.
Hozzájön még a napi apró-cseprő, a be nem tervezett, de soha ki nem maradó feladat-tenger.
Mondjuk az egyiknek fáj a torka, a másiknak tánca van és ruhát kell intézni, ami az utolsó pillanatban megjön, és tökéletes.
És kiderül: nem is kellett volna, fel sem vették.
Sebaj, jó lesz jövőre, mikor majd ballag.
Ha addigra totálisan ki nem növi.

Szóval megyek előre.
Hajt a munka, hajt a hétvége szerelmes mámora, hajt az az az első Valentin nap együtt, hajt a tavasz közelsége, és akkor mint derült égből: lecsap a kóma.
Betegség, két napos delírium szerű létezés, víz alól látom a világot, és ápolnak, gondoskodnak rólam.
De nekem is tennem kell valamit, nem vagyok egész nap fekvős, betakarózós ember, néha 10 percre kimozdulok az ágy fogságából.
Noha nem mondja, tán nem is fogja fel, de látom:  sok még ez Neki egyedül, a sok kályha, az ebéd, a gyerekek vezénylése, mosások, ilyesmik. A gyerekek pedig egyszerűen nem működnek ha beteg vagyok, vagy ha stresszes vagyok (az már rég volt).
Itt én vagyok a motor.

Mindenesetre sokáig emlegetett Valentin nap lesz ez, igaz nem ajándékkal akartuk ünnepelni, csak úgy, csendesen, szerelmesen, de én most csak a láztól voltam forró.

Most meg hajt valami más, most meg kell rendesen gyógyulni, közben ellátni mindent, de megint egyedül lézengek itthon, mert Anyu gyógyüdül, Ő dolgozik és ilyenkor OTT a székhely.
Szar ám ez.
Nem is kicsit.
De emellett jó, mert VAN.
És ez számít a leginkább.
Na és persze az egész milyensége.
Hogy úgy jó ahogy van.
Ő, én neki, és az egész kapcsolat.
Szóval nincs nyikorgás, mert az van aminek lennie kell, úgy és olyan tempóban, ahogy kell, ahogy mindenkinek jó.

És tudjátok jó az, hogy TUDOM mi lesz, igaz, azt nem tudom, hogy mikor, de tudom, mert sok mindent megbeszéltünk már, időhatárok nélkül.
Van az a nézet, hogy minek agyalsz a jövőn, így is, úgy is eljön.
Ezt is elfogadom, magam is így gondolom időnként.
Sőt, egyetértek azzal, hogy majd átmegyünk a hídon, ha odaérünk, de azért tudni is jó a dolgokat.
Igaz, engem nem zavar a meglepetés, hamar alkalmazkodom a hirtelen felbukkanó eseményekhez, és az, hogy tudom: ez vagy az lesz 2 éven belül, akkor gyakorta kérdezem magamtól: miért nem most? Ha akkor lehet, akkor most miért nem?
Persze a választ is tudom, hisz nincs még itt az ideje, az éretlen gyümölcsöt hiába szedegetjük le a fáról, ehetetlen marad, visszaakasztani pedig nem lehet.
Szóval mindennek ki kell várni az érési idejét, így aztán tudni jó is, és nem is jó.

Mert valahol él bennünk a gyerek.
Bennem is.
Nem tudom kiben mennyire van JELEN, azaz ki miben olyan mint gyerekként, vagy mint egy gyerek, de azt látom a kisebbeken, hogyha megmondom hogy este csoki lesz, akkor estig tuti nem hagy békén. Percenként a csoki lesz a téma, mert nem tudja kiereszteni a témát a kezéből.
Akkor ebben gyerekes vagyok.
Mert tudok a csokimról amit majd kapok, de jó lenne kóstolgatni már most is.
Persze ki fogom bírni, nem fogok kunyizni belőle.
Pedig szeretem ám a csokit.....