2015. február 17., kedd

Fába szorult... csoki

Mikor van feladat, sok feladat, akkor csak mész előre, egyiket csinálod a másik után, és este eldőlsz.
Másnap újra, hisz már a hét elején látod, gyakorlatilag kitart a meló egész hétre.
Hozzájön még a napi apró-cseprő, a be nem tervezett, de soha ki nem maradó feladat-tenger.
Mondjuk az egyiknek fáj a torka, a másiknak tánca van és ruhát kell intézni, ami az utolsó pillanatban megjön, és tökéletes.
És kiderül: nem is kellett volna, fel sem vették.
Sebaj, jó lesz jövőre, mikor majd ballag.
Ha addigra totálisan ki nem növi.

Szóval megyek előre.
Hajt a munka, hajt a hétvége szerelmes mámora, hajt az az az első Valentin nap együtt, hajt a tavasz közelsége, és akkor mint derült égből: lecsap a kóma.
Betegség, két napos delírium szerű létezés, víz alól látom a világot, és ápolnak, gondoskodnak rólam.
De nekem is tennem kell valamit, nem vagyok egész nap fekvős, betakarózós ember, néha 10 percre kimozdulok az ágy fogságából.
Noha nem mondja, tán nem is fogja fel, de látom:  sok még ez Neki egyedül, a sok kályha, az ebéd, a gyerekek vezénylése, mosások, ilyesmik. A gyerekek pedig egyszerűen nem működnek ha beteg vagyok, vagy ha stresszes vagyok (az már rég volt).
Itt én vagyok a motor.

Mindenesetre sokáig emlegetett Valentin nap lesz ez, igaz nem ajándékkal akartuk ünnepelni, csak úgy, csendesen, szerelmesen, de én most csak a láztól voltam forró.

Most meg hajt valami más, most meg kell rendesen gyógyulni, közben ellátni mindent, de megint egyedül lézengek itthon, mert Anyu gyógyüdül, Ő dolgozik és ilyenkor OTT a székhely.
Szar ám ez.
Nem is kicsit.
De emellett jó, mert VAN.
És ez számít a leginkább.
Na és persze az egész milyensége.
Hogy úgy jó ahogy van.
Ő, én neki, és az egész kapcsolat.
Szóval nincs nyikorgás, mert az van aminek lennie kell, úgy és olyan tempóban, ahogy kell, ahogy mindenkinek jó.

És tudjátok jó az, hogy TUDOM mi lesz, igaz, azt nem tudom, hogy mikor, de tudom, mert sok mindent megbeszéltünk már, időhatárok nélkül.
Van az a nézet, hogy minek agyalsz a jövőn, így is, úgy is eljön.
Ezt is elfogadom, magam is így gondolom időnként.
Sőt, egyetértek azzal, hogy majd átmegyünk a hídon, ha odaérünk, de azért tudni is jó a dolgokat.
Igaz, engem nem zavar a meglepetés, hamar alkalmazkodom a hirtelen felbukkanó eseményekhez, és az, hogy tudom: ez vagy az lesz 2 éven belül, akkor gyakorta kérdezem magamtól: miért nem most? Ha akkor lehet, akkor most miért nem?
Persze a választ is tudom, hisz nincs még itt az ideje, az éretlen gyümölcsöt hiába szedegetjük le a fáról, ehetetlen marad, visszaakasztani pedig nem lehet.
Szóval mindennek ki kell várni az érési idejét, így aztán tudni jó is, és nem is jó.

Mert valahol él bennünk a gyerek.
Bennem is.
Nem tudom kiben mennyire van JELEN, azaz ki miben olyan mint gyerekként, vagy mint egy gyerek, de azt látom a kisebbeken, hogyha megmondom hogy este csoki lesz, akkor estig tuti nem hagy békén. Percenként a csoki lesz a téma, mert nem tudja kiereszteni a témát a kezéből.
Akkor ebben gyerekes vagyok.
Mert tudok a csokimról amit majd kapok, de jó lenne kóstolgatni már most is.
Persze ki fogom bírni, nem fogok kunyizni belőle.
Pedig szeretem ám a csokit.....







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.