2015. február 20., péntek

"Ha nem élném le valakivel az egész életem, minek töltenék vele akár egy percet is?"

A cím Feldmár mondata. Igencsak fényt gyújtó, hisz maximálisan igaz.

Elég elcseszett volt nálam ez a bizalom kérdéskör.
Mert egyfelől nagyon könnyen hiszek el dolgokat (kapcsolatok szintjén értendő..), alapból mindenkinek jár a bizalom, mert szerintem ez így normális. Nálam nincs olyan, hogy ha egy ilyen volt, akkor mind ilyen, nem. Én bízom. De mikor előjön az agyrágóbogár, akkor elkezdek kételkedni. Ahhoz hogy ez ne legyen, illetve jól tudjam kezelni, ahhoz elhinnem is kell az alapból meglévő bizalmat.

Benne is az első pillanattól bízom.
Mostanra azt is megtanultam elhinni, hogy nem csak vetítek magam elé egy képet Róla, amiben hinni akarok.

Elhiszem hogy Ő igazi és igaz.

És miért fontos az, hogy más emberekkel, akikkel kapcsolódunk, legyen személyes kapcsolat, kommunikáció is?
Mert így tudom elhinni azt, hogy az a bizalom amit megadtam, igazi lehet, van alapja.
Ugyanis a személyes tapasztalat, láthatatlan, de érzékelhető jelek, a metakommunikáció nagyon fontos.
Ebből tudom meg azt, hogy bízhatom-e valakiben.
Leveszem az apró, szemmel felfoghatatlan jeleket, és tudat alatt tudom, mi az ábra.
Illetve olyasmikből, hogy miként beszél másokról, illetve ugyanezen személyekkel személyesen.
Ezek talán elsőre tényleg nem tudatos infók, de egyszer csak elkezdünk nem hinni annak, akiben addig bíztunk, elkezdünk kételkedni a szavában, tettei őszinte-önzetlenségében, akkor lehet hogy olyan jeleket adott le, ami erre viszi a dolgokat.
És akkor ott van az, mikor egyszerűen nem megy a bizalom, nem hiszünk valakinek, pedig okot sosem adott rá. Konkrét okot. Mégis van benne valami. A megérzéseim pedig jól működnek. Az emberi hamisság hamar átjön mindenkin. Azokon tán a legnehezebb eligazodni egyébként, akik úgy hazudnak, hogy maguk is elhiszik amit hazudnak. De azért ilyen kényszeres hazudozóból nem olyan sok kerül elénk.

Mondtam (írtam) korábban, hogy akivel élünk, annak a hülyesége is hat ránk. tehát bármennyire nem vagyok ilyen vagy olyan, ha ő igen, az hat rám is. Egy idő után akképpen kezdek gondolkodni, kicsit úgy látni a dolgokat, ahogy ő tette. Ezeket még mindig sokszor fülön csípem, hogy "Hoppá, ez sem én vagyok, hanem ő vagy ő volt ilyen."
Mert szerencsére ezekre a manipulált dolgokra, féltékenységre meg ilyesmikre nincs szükségem.


Annyira "furcsa" még mindig nekem az, hogy teljesen játszmamentes itt nálunk minden, nem manipulálunk, nem jövünk hátulról, hanem egyenesen, szépen vezetve zajlik minden. Előhoztuk a démonokat, kiraktuk őket a napfényre, mert úgy elpusztulnak. Nem rág senkit semmi, mert ami bánt, arról beszélünk.
Tudhatom, hogy ha pl. nem hív, annak számomra is elfogadható oka van, legyen az bármi. Tudhatom, hogyha azt mondta: igen, akkor az igen. Tudhatom, hogyha megkérdi: mit csináltál hogy nem vetted fel a telefont, akkor az nem számonkérés, nem kell magyarázkodnom, elég annyit mondani: dolgoztam, és ennyi. Nincs hitetlenkedés, bizalmatlanság. Ha valamihez valakinek nincs kedve, akkor azt nem tesszük. Ahhoz igazodunk, aki nemet mond, mert egyrészt oka van, másrészt ha mégis tennie kéne, akkor az erőszak lenne, szerintem. Legyen szó bármiről.

Igen, nekem ezek az alapdolgok még mindig csodaszámba mennek. És még sok minden más is.

Például a személyes tér megléte, tisztelete. Vagy az a fajta támogatás, ottlét, ami nem arról szól, aki segít, hanem akin segítenek. Tehát nem azért ápollak mert ÉNÉNÉN olyan önfeláldozó vagyok, hanem azért, mert szükséged van rá, és szeretlek, és mindez önzetlen, csereérték nélküli.

Amiről előzőleg beszéltem, a türelmetlenségem, a tudni akarásom, az pedig talán amiatt is van, mert mindig foglalkoznom kell valamivel. Elnézem Szabolcs fiamat, aki mindig mozog, mindig beszél, valami mindig van körülötte, ha más nem akkor bosszant valakit. Nézem, és azt látom, sok mindenben hasonlóképp vagyok. Akár csak annyi, hogy a lábujjaimat mozgatom, de valamit biztos. Beszélek, beszólok. Bár a család is hasonló, s mint írtam, Imivel is folyamatosak az ilyen oda-vissza szövegelések. Ha pedig semmi nem történik, akkor indul az agyrágóbogár, indulnak a párbeszédek a fejemben, a kérdések, satöbbi. Tehát le kell foglalnom magam, és akkor nyugi van.
Hisz az idő telik, akkor is halad ha ma hülye vagyok, és akkor is ha vidám.
Egy óra akkor is annyi, ha alszom, és akkor is ha sétálok. A jövő hét pedig eljön, akkor is, ha egy hétvégén nem látom Őt.

Sokat eszembe jut az is, hogy akkor is reggel lesz, ha utálom. Akkor is van a napnak üresjárata, ha az unalmas. És a világon a dolgok akkor mennek a legjobban, ha jóra fordítjuk az energiáinkat.
Pár szóval két embert össze lehet ugrasztani. De pár szóval két embert baráttá, jó ismerőssé is lehet tenni. Rajtunk múlik, miként beszélünk másokról, miként állunk a világ dolgaihoz.












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.