2015. május 26., kedd

Archívum, format, restart

Néha jó lenne, ha az élet számítógép szerűen működne...

Ezzel a gondolattal először olyan 20 éve játszottam el, hogy a kivág-beilleszt egy elég hasznos élet-alkalmazás lehetne, ugye?
Vagy ha ctrl-x hatására eltűnne, kukába menne ami nem kell, vagy a shift-delete páros megnyomásával még a kuka is kimaradna...
Most, hogy a rendszeres (hátam közepe) újrarakást csináltam, megint eszembe jutott.
Hogy milyen jó időnként egy újratelepítés, hisz kipucol minden sz*rt, ilyen lehetne nálunk is. Egy laza formatálás, és tiszta lappal kezdődik minden. Na persze csak a szellemi életben, mert az alkatrészek ugyanolyan viseltesek maradnak ám.
De sajnos minden újratelepítésnél a sok apróságot is újra be kell állítani, vezérlő egységeket (videokártya, alaplap, stb.) is újratelepíteni, így ez nem jó!
Mert nekem olyan tuti kis beállításaim vannak, úgy szeretem az életem, hogy inkább emlékszem a rossz programokra. És a hibásan archivált emlékeket is megtartom, majd elkopnak maguktól, ha már végleg törölni nem lehet őket!

Na meg aztán belegondolok abba is, hogy ha a felhasználás ugyanolyan, akkor hamar ugyanabba az elhasználódott, újratelepítendő állapotba kerül a gép... megint.
Így aztán nem elég ezt a lépést megtennünk, át kell formálni a napi szintű működést is.
Ezért talán mégis jó emlékezni, mert ha észben tartjuk a hibát, amit a formatálás eltüntetne, akkor egy nap majd eljön az az életszakasz, amikor nem követjük el újra és újra....

Szerencse, hogy okosabbak és bonyolultabbak vagyunk, mint egy computer.

2015. május 24., vasárnap

Egy éve történt

Nem tudom érdekes-e bárkinek, mi történt a Földnek eme szegletében egy éve... én viszont szeretek néha a múlton merengeni, elgondolni mit is csináltam pont egy éve, két éve, és hogy ha három éve tudtam volna azt, ami most van...

Hmmmm... érdekes gondolat ez.
Ha tudnánk, akkor mi lenne?
Szerintem sok dolog meg sem történne, vagy nem úgy, ahogy sorsszerű.
Persze ezt nem tudhatjuk, mert a "mi lett volna, ha" kérdés taglalása paradoxonokhoz vezet.
De azért játsszunk el a gondolattal, min is javítana, ha ismernénk a jövőt....
Vajon rálépnénk-e a rossz útra, ha tudnánk, hová visz?
Végigjárnánk-e azt, a "rossz" utat, ami igazából tanít, megmutat valamit, ha mondjuk tudnánk, hogy mindenképp lekerülünk róla?
Nem-e azért maradunk meg egy-egy helyzetben bizonyos ideig, mert nem látjuk ama út végét, ezáltal azt hisszük, ez a helyzet végtelen, ebbe ragadva kell élnünk, magyarul ez van.
Majd mekkora csoda az, hogy felsejlik egy másik ösvény bejárata, és mi rá merve lépni, átértékelhetünk mindent, újraírhatjuk a történelmünk?
Ha tudnánk hogy pontosan mikor és hogyan jön el az a bizonyos pillanat, akkor nem akarnánk-e elébe menni?
Én biztos....
Hisz ha egyszer megkaphatom, akkor miért nem most?
Igen, én cél-ember vagyok....
A megteendő utat sokszor feleslegesnek látom, ha tudom, mi lesz a vége.
Ez nem jó.
Nem szeretem.
Dolgozom rajta.
Mégis, ezáltal látom, milyen rossz lenne, ha tudnék mindent.
Persze ettől még tudni akarok mindent, érteni akarom a dolgokat, de el tudom fogadni, hogy nem lehet.
Szerencsére ez van.

De egy éve mi is volt?
Itt olvasható, linkelem, de még idemásolok pár mondatot:

"Kérdésre elgondolkodtam azon, mi az ami nélkül nincs párkapcsolat.
Próbáltam végigvenni mindent, jelen idejű gyakorlati tapasztalat nélkül, és arra jutottam, hogy szerelem mindenképp kell, nekem nem elég a megszokásból adódó szeretet, barátság, nekem bizony gyomorszorító szerelem kell.
Az amelyik fáj.
Ez az érzelem a hűséggel együtt jár.
Még ha állítólag az eggyel fiatalabb korosztály számára (biztos csak egy részének, és biztos a negyvenesek közt is van ilyen) nem nagy bűn az egyalkalmas félrelépés, és a kialakult egzisztenciát nem rúgja fel egy kósza numera miatt, ez szerintem nem járható út.
Ez az anyagiasságnak az a foka, ami szerintem oltári öncsalás.
Én tuti másféle úton akarok járni.
Ahol a hűtlenség előfordul, ott már nincs miről beszélni, az már meghalt, elkopott, nem szerelem többé.
Lehet kocka vagyok ebben, de megengedhetem magamnak, hogy idealista és naiv legyek.
Jó ez így nekem.
Ha szeretek valakit, másra nem vágyom.
Ez nagyon egyszerű.
A más által kínált szex olyan, mint a tejszínhabos kutyaszar, mint a bicikliző elefánt.
Valahogy nem illik össze a kettő.
Ugyan tudom, a dolgok nem feketék és fehérek, de éppen ezért: nem lehet minden szürke vagy színes, nem lehetnek mindenhol árnyalatok, van aminek fekete-fehérnek kell maradni, opálosodás nélkül."


Tudjátok mi változott ebben a véleményben?
Hogy a hűség azért nem a párkapcsolat legfontosabb tényezője, mert egyszerűen VAN.
Mint a levegő. Nem beszélünk róla, de tudjuk hogy fontos.
Levegő nélkül nincs élet, de ez nem téma.
Ha megkérdeznek, mi a legfontosabb az életben, nem a levegőt mondjuk, mert az egyszerűen ALAP.
És hogy mi a legfontosabb, ami nélkül nincs párkapcsolat?
Most, idén, szerelmesen azt mondom, hogy két olyan ember kell hozzá, aki egymást feltétel nélkül szereti, akik egymással akarják leélni az életüket, bárhogy is alakuljon az, akik ott vannak egymásnak mindig, és nem téma az, hogy hűség legyen, illetve nem téma az "elfogadás" sem.
Mert elfogadni valamit annyi szerintem, hogy nem tetszik, de tudok vele élni.
Óóó, ezt már írtam...
Sebaj.
Úgysem fogom megtalálni, nem linkelgetek :)
Szóval a párkapcsolathoz nem kell elfogadás, hanem olyan szerelem kell, ami kizárja azt e lehetőséget, hogy bármit el kelljen fogadni. Mert bármi van, azt a bármit szeretem, az embert szeretem, nem egyes részeit, tulajdonságait.
Én értem ám, mit akarok ezzel kifejezni... remélem aki olvas, annak is átjön az én hülye magyarázásom...
De hadd hozzak fel egy extrém példát:
A kedvesnek levágják a lábát, kezét, akármit, akkor mi van? Vége az életnek?
Nem.
Alkalmazkodunk a HELYZETHEZ, és ennyi. Együtt vagyunk, nem kell féllábúként elfogadnom, mert fel sem merül, hogy lehetne másképp, mint VELE.
Azt hiszem ennyi.
Olyan ez mint a hűség-levegő.
Nem lehet megmagyarázni.
Érti aki akarja, nem görcsölök ezen tovább.
Háááát, ez is olyasmi, amin dolgozni kéne... a túlmagyarázásra való hajlam :)

Szóval egy éve ilyenkor már elővettük a medencét. Most még nem igazán jutott volna eszembe, ha lenne medence, akkor sem.
Egy éve még egy hét volt a megismerkedésünkig.
És bár nagyon gyorsan történt minden, nagyon gyorsan átláttuk mindketten, hogy ez AZ a szerelem, aznap még nem tudtam, nem sejtettem. Már nem is akartam kapcsolódni, mert annyi volt a selejttel való találkozás, hogy kiábrándultam a keresésből. És azt hiszem pont az előre nem tudás sötétsége és a már-már feladás mocsaras bugyra kellett ahhoz, hogy a fény lassan áttörve utat nyerjen, és kirobbantson a fényre, a vakító világosságra...





2015. május 18., hétfő

Őszinte, igazi, vagy vetítés kell?

Udvariasság.
Érdekes dolog.
Meghatározható?
Nem tudom.
Megvárom, míg kijön valaki a boltból, engedem leszállni a metróról, stb. Figyelmesen végighallgatom akivel beszélgetek, de meddig "kell" ezt megtennem? Ha dolgom van, megmondom, s megyek. Tán nem esik jól annak, aki még beszélne, de mondjuk tényleg mennem kell. Jobb lenne-e, ha órámra tekintgeve várakozva hallgatnám, mikor végez?
Nem túl udvarias, ugye?
Oda jutok, hogy ez esetben (is) az őszinteség a járható út.
Más esetben az udvariasság pont az, hogy nem mondom meg őszintén, hogy nem a legjobb az a ruhaválasztás.
Mert a vélemény és ízlés szubjektív, egyéni.
Így magamtól nem mondom hogy ez nem jó ruha (példánál maradva), de ha kérdik, akkor feltételezem, hogy tényleg az őszinte véleményem kell, és mondom.
Hamar kiderül, tényleg érdekes-e a külső vélemény vagy csak valami megerősítés, bólogatás kellett...

Gondolkodtam azon, hogy vajon mi határozza meg azt a pontot, amikortól őszintének lehet lenni egy kapcsolatban?
Mennyire lehet annak lenni?
Úgy, hogy tudom: nem értenek félre, azt hallja amit mondok, értve akár a csak hangsúllyal kifejezett árnyalatokat is.

Most itt nem átverésre vagy ilyesmire gondolok mint az őszinteség ellenpólusára, hanem arra, hogy megmondhatom, és megmondhatja ha valami nem jó pl., mert megvan az egyik legfontosabb: a feltétlen BIZALOM.

Azt hiszem ez kell az őszinteséghez.
Bízom benne, mert az akinek látszik, nincs játék, nincs máz.
Bízom benne, mert nála az igen igent jelent, a nem pedig nemet.
Bízom, mert én is mondhatok nemet, és érvényesíthetem magam, minden módon.
Bízunk, mert érezhető és tapasztalható, hogy lehet.
Mert nem tér el a cselekvés tartalma a szövegétől, nincsenek hátulról jövő, rávezető kérdések, ahol a kérdezettnek kell végiggondolni, milyen válasz az ideális...
Nos, olyan nincs.

Fura egy világ ám ez.
Levetkőznél, adnád magad, de mindenhol nem lehet. Mert félreértések jönnének.
Mert szinte csak a kisgyerekeknél van őszinteség, és persze sok sírás is.
Vajon összefügg azzal, hogy ők még nem színészkednek?
Ami kell nekik, az kell, most. Nem tud úgy tenni, mintna nem úgy lenne.
Majd ahogy növekszik, megtanul játszani, elfedni.
Másképp ítélni, szűrőn át nézni.

Biztos nem én vagyok a legtisztább ember, de nagyon fontos a nyílt lappal való játék.
Sok év kárba veszett, mert amit láttam, azt sem hittem el, elfedtem mindent magam elől is. Végigasszisztáltam míg lassan repedezik a máz, és az alapmentes házakat mindenféle gyenge támasztékkal próbáltam egyben tartani.

Összedőltek, sosem voltak elég erősek.

Életházat csak az igazság és őszinteség alapjára lehet építeni. Mert egy ilyenbe nem csap bele az igazság villáma, nem rombolja le a hazugságok hurrikánja.

Magamból tudok elsősorban kiindulni.
Nem tudom eljátszani a szeretést, kedvelést. Mikor "rosszul" választottam, pont azt vettem le a polcról, ami akkor kellett. Ami az adott szakaszomban a legjobb volt. De már látom, hogy az idő haladtával nem javítgatni kell az eleve rosszul alapozott s felépített házakat, hanem vagy totál újraépíteni más alapokon, vagy hagyni a fenébe. Tudom mikor, hol hibáztam, tudom hogy ezeket hogy kerülhetem el.
Például azzal, hogy őszinteséget adok, s kapok.
No és azzal, hogy nincs máz, ami repedezhetne, tudom amit tudnom kell, nem fognak zombik előmászni a csatornából.

Persze tudom én, hogy nem mindenkinek ez az üdvös, de nekünk igen.

2015. május 13., szerda

Ezerszeres f*ck

Van mikor ránk jár az a rúd...

Azzal kezdem, hogy igazából még mindig szánsájn heppinessz van, mert az alap dolgok működnek, és a hibák is orvosolhatóak.

De mégis....

Elszállt a bojler.
Alaplap csere, de legalább a fűtőszál jó még.
Megvan, kicserélve, hurrá, nem csöpög, de nem is fűt. pedig a fűtőszál jó, bekötés jó, áramot kap... a kapcsoló viszont nem. Akkor még egy nap vízmelegítés, vagy kettő, de lehet hogy három.
Annak megszervezése, hogy az alkatrész meglegyen, na az sem csibefutam.
Kirának pénz a számlájára, pont a sulija mellett van a bolt, a boltnak szólni, ki, mikor miért megy, tegyék el, mert k*vára nem fogja tudni mit adnak neki, ha csak leírom sms-ben mi kell. Mert én sem értem, de a boltosnak elmondom, ő tudja. Legalább az egyikünk....
Oké, ez is rendezve.
Közben befut a futár, aki három csomagot kéne hogy vigyen, egyet visz.
Mert annyi papír van nála.
Egy múlt heti csomagomat egy hét késéssel vitték el, mert valami rendszerhiba nálam jött elő, és még láthatóan mindig tart.
Ráadásul, a csomag mindig fontos, de ez most különösen lényeges, hogy holnapra ott legyen.
A fűnyíró egy hete nem jó.
És lenne némi bútor Zuglóban a keresztanyámnál, de nem találok senkit, aki elhozná (nem ingyen). A költöztető cég fuvar-árából pedig új bútorokat is vehetnék.
Imi tegnap munkából hazafelé bringa defektet kapott, majd a kicserélt pótgumi kb. 10 másodperc alatt durrant ki. Hazáig tolta a bringát, és belekeveredett az eü.demonstrációba, ahol kiesett a tárca a táskájából, amit visszakapott egy mögötte haladótól.
Ez volt a pozitívum.
Szóval ez nem kevés ám, és meg sem írtam mindent.

Annak örülök, hogy tudom tudatosítani magamban: ez a periódus ilyen, hisz ilyennek is kell lenni, de elmúlik és vissza áll minden a rendes kerékvágásba.
Azon gondolkodtam tegnap, hogy a pihenés és a nyugalom olyan, mint a fogyókúra... mindig tervezzük, aztán "majd holnap" lesz belőle.

De vannak ám jó dolgok is, azért mondtam, hogy minden oké, ez a sok fuck dolog pedig előbb-utóbb leáll ám.
Mondhatnám, hogy készülünk a nyaralásra, de azt hiszem olyan henisen majd egy nappal indulás előtt pakolok be.
Mert az még több hét múlva lesz, hová kapkodjak?

Apropó, ha valaki tud Pest megye északi részében járó kis-teherkocsit, aki Zuglóból elhozna egy szekrénysort meg sarokgarnitúrát, a megfelelő díjazás ellenében, az kérem keressen meg... :)))
Nem tudom mikor jövök ide legközelebb,  nem nagyon érek rá mostanában...
Puszi mindenkinek!!


Ha ez nem lett volna, akkor arról írtam volna, hogy talán az az egyik nagy boldogság egy kapcsolatban és az életben, amikor TUDOM azt, hogy nem kell mindig kicsattanóan heppinek lennem, és a másiktól sem várom el azt. Mert tudom, vannak hullámvölgyek, és a boldogság az sosem konstans szinten létezik bennünk.
Erről beszélgettem egy kamasszal, akinek ezt még gyakorlati szintre kell vinni...