2015. május 24., vasárnap

Egy éve történt

Nem tudom érdekes-e bárkinek, mi történt a Földnek eme szegletében egy éve... én viszont szeretek néha a múlton merengeni, elgondolni mit is csináltam pont egy éve, két éve, és hogy ha három éve tudtam volna azt, ami most van...

Hmmmm... érdekes gondolat ez.
Ha tudnánk, akkor mi lenne?
Szerintem sok dolog meg sem történne, vagy nem úgy, ahogy sorsszerű.
Persze ezt nem tudhatjuk, mert a "mi lett volna, ha" kérdés taglalása paradoxonokhoz vezet.
De azért játsszunk el a gondolattal, min is javítana, ha ismernénk a jövőt....
Vajon rálépnénk-e a rossz útra, ha tudnánk, hová visz?
Végigjárnánk-e azt, a "rossz" utat, ami igazából tanít, megmutat valamit, ha mondjuk tudnánk, hogy mindenképp lekerülünk róla?
Nem-e azért maradunk meg egy-egy helyzetben bizonyos ideig, mert nem látjuk ama út végét, ezáltal azt hisszük, ez a helyzet végtelen, ebbe ragadva kell élnünk, magyarul ez van.
Majd mekkora csoda az, hogy felsejlik egy másik ösvény bejárata, és mi rá merve lépni, átértékelhetünk mindent, újraírhatjuk a történelmünk?
Ha tudnánk hogy pontosan mikor és hogyan jön el az a bizonyos pillanat, akkor nem akarnánk-e elébe menni?
Én biztos....
Hisz ha egyszer megkaphatom, akkor miért nem most?
Igen, én cél-ember vagyok....
A megteendő utat sokszor feleslegesnek látom, ha tudom, mi lesz a vége.
Ez nem jó.
Nem szeretem.
Dolgozom rajta.
Mégis, ezáltal látom, milyen rossz lenne, ha tudnék mindent.
Persze ettől még tudni akarok mindent, érteni akarom a dolgokat, de el tudom fogadni, hogy nem lehet.
Szerencsére ez van.

De egy éve mi is volt?
Itt olvasható, linkelem, de még idemásolok pár mondatot:

"Kérdésre elgondolkodtam azon, mi az ami nélkül nincs párkapcsolat.
Próbáltam végigvenni mindent, jelen idejű gyakorlati tapasztalat nélkül, és arra jutottam, hogy szerelem mindenképp kell, nekem nem elég a megszokásból adódó szeretet, barátság, nekem bizony gyomorszorító szerelem kell.
Az amelyik fáj.
Ez az érzelem a hűséggel együtt jár.
Még ha állítólag az eggyel fiatalabb korosztály számára (biztos csak egy részének, és biztos a negyvenesek közt is van ilyen) nem nagy bűn az egyalkalmas félrelépés, és a kialakult egzisztenciát nem rúgja fel egy kósza numera miatt, ez szerintem nem járható út.
Ez az anyagiasságnak az a foka, ami szerintem oltári öncsalás.
Én tuti másféle úton akarok járni.
Ahol a hűtlenség előfordul, ott már nincs miről beszélni, az már meghalt, elkopott, nem szerelem többé.
Lehet kocka vagyok ebben, de megengedhetem magamnak, hogy idealista és naiv legyek.
Jó ez így nekem.
Ha szeretek valakit, másra nem vágyom.
Ez nagyon egyszerű.
A más által kínált szex olyan, mint a tejszínhabos kutyaszar, mint a bicikliző elefánt.
Valahogy nem illik össze a kettő.
Ugyan tudom, a dolgok nem feketék és fehérek, de éppen ezért: nem lehet minden szürke vagy színes, nem lehetnek mindenhol árnyalatok, van aminek fekete-fehérnek kell maradni, opálosodás nélkül."


Tudjátok mi változott ebben a véleményben?
Hogy a hűség azért nem a párkapcsolat legfontosabb tényezője, mert egyszerűen VAN.
Mint a levegő. Nem beszélünk róla, de tudjuk hogy fontos.
Levegő nélkül nincs élet, de ez nem téma.
Ha megkérdeznek, mi a legfontosabb az életben, nem a levegőt mondjuk, mert az egyszerűen ALAP.
És hogy mi a legfontosabb, ami nélkül nincs párkapcsolat?
Most, idén, szerelmesen azt mondom, hogy két olyan ember kell hozzá, aki egymást feltétel nélkül szereti, akik egymással akarják leélni az életüket, bárhogy is alakuljon az, akik ott vannak egymásnak mindig, és nem téma az, hogy hűség legyen, illetve nem téma az "elfogadás" sem.
Mert elfogadni valamit annyi szerintem, hogy nem tetszik, de tudok vele élni.
Óóó, ezt már írtam...
Sebaj.
Úgysem fogom megtalálni, nem linkelgetek :)
Szóval a párkapcsolathoz nem kell elfogadás, hanem olyan szerelem kell, ami kizárja azt e lehetőséget, hogy bármit el kelljen fogadni. Mert bármi van, azt a bármit szeretem, az embert szeretem, nem egyes részeit, tulajdonságait.
Én értem ám, mit akarok ezzel kifejezni... remélem aki olvas, annak is átjön az én hülye magyarázásom...
De hadd hozzak fel egy extrém példát:
A kedvesnek levágják a lábát, kezét, akármit, akkor mi van? Vége az életnek?
Nem.
Alkalmazkodunk a HELYZETHEZ, és ennyi. Együtt vagyunk, nem kell féllábúként elfogadnom, mert fel sem merül, hogy lehetne másképp, mint VELE.
Azt hiszem ennyi.
Olyan ez mint a hűség-levegő.
Nem lehet megmagyarázni.
Érti aki akarja, nem görcsölök ezen tovább.
Háááát, ez is olyasmi, amin dolgozni kéne... a túlmagyarázásra való hajlam :)

Szóval egy éve ilyenkor már elővettük a medencét. Most még nem igazán jutott volna eszembe, ha lenne medence, akkor sem.
Egy éve még egy hét volt a megismerkedésünkig.
És bár nagyon gyorsan történt minden, nagyon gyorsan átláttuk mindketten, hogy ez AZ a szerelem, aznap még nem tudtam, nem sejtettem. Már nem is akartam kapcsolódni, mert annyi volt a selejttel való találkozás, hogy kiábrándultam a keresésből. És azt hiszem pont az előre nem tudás sötétsége és a már-már feladás mocsaras bugyra kellett ahhoz, hogy a fény lassan áttörve utat nyerjen, és kirobbantson a fényre, a vakító világosságra...





2 megjegyzés:

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.