2015. június 22., hétfő

Lélek-szilikon.....



Van ez a szépség kérdés.
Alacsony, magas, szőke, barna, sovány, duci, akármi.

Aki nem ilyen vagy olyan, az olyan vagy ilyen akar lenni.
Jó lenne magasabbnak, szőkébbnek, teltebbnek, akármilyenebbnek lenni.
Lényeg a két "b".
Egyiket zavarja a csípője, másikat a csíkos combja, harmadik nem békül a ritkuló hajával.
Tudunk mellet növeltetni, zsírt leszívatni, hajat színezni, csak épp a bensőnket nem tudjuk lecseréltetni...
Azt, ami igazából számít....
Lélek-átültetés, lélek-szilikon nincs.
Azon, hogy a jellemünk változzon, azon bizony dolgozni kell. Azért senkit nem lehet megfizetni hogy segítsen, egyszerűen mert senki nem tud.
Ajtót nyithat, utat mutathat a bölcs, de magunknak kell végigjárni azt.
Az önismerethez egy emberrel kell jóban lenni: magunkkal.

Aki azt mondja: az a harmadik jobb nálad, mert simább a bőre, vékonyabb a dereka, lágyabb a haja, vagy ilyesmi, az sosem szeretett TÉGED.
Ha valakinek problémája van magával, mert pl. narancsbőrös, szőrös, pattanásos, bármilyen, akkor megkérdem (mivel itt általában családtagokról van szó): kevésbé szeretsz mert nagy a hasam? Jobban szeretnél ha szőke lennék? Persze hogy nem. Erről ennyit.
És értsük meg, hogy egyszerűen mindenkinek van valami baja önmagával! Még annak is, akit fotosoppal csinálnak tökéletessé (hisz bármikor kiderülhet a trükk), és az is, akinek nincs erre szüksége, mert baba a bőre, pöpec a haja, és nincs zsírszövete csak az agyában. Az is utál vagy kevéssé szeret önmagán ezt-azt.
Azok akik ezen már túl vannak és rég elfogadták azt a ruhát amit muszáj hordani, azok általában pont a kevésbé tetszetős kategóriájú, nem-szupermodell emberek.
Milyen érdekes ez, ugye?
Hogy ők azok, akik letojják a narancsbőrt, ráncokat, őszülést, és azt mondják: "Vagyok aki vagyok, ha szeretsz jó, ha nem, akkor úgy is jó. A te elfogadásod az én életemhez semmit nem ad, nincs rá szükségem."
Elfogadják a nem-tökéletes ruhát, mert másnak sincs jobb, csak máshol szorít.
Elfogadják, mert látják: ők a többség.
A nem-tökéletesek.

Az emberiség kevesebb mint 1 százaléka az, akinek a külleme a tökéletes kategóriába tartozik. De lehet hogy nincs is ilyen ember, csak gondoljuk hogy van.
Csak úgy látjuk, mert keressük a nálunk jobbat, szebbet, de minek is??
Mi a hasznunk ebből?
Jól látod: semmi.
Túl kell lépni rajta, minél előbb, annál jobb.

Valaha én is álltam 60 kilósan a tükör előtt, nem létező derék-zsíromat húzkodva: dagadt vagyok. Az volt a bőröm. Ez csak korai énkép-zavar, általában mindenki kinövi. Én is kinőttem, mint ahogy az akkori ruháimat is.
Nem vagyunk egyformák.
Sem kívül, sem belül.
Szerintem furcsa világ lenne, ha nem így lenne.
Akkor vajon min kattognánk?
Lehet semmin?
Lehet hogy akkor az ebbe fektetett energiát hasznossá tennénk?
Lehet.
De lehet hogy ez jó, ha egészséges keretek közt szépen önismeretté és önszeretetté (nem csak elfogadássá) lényegül...
Nézz rá arra, akit szeretsz.
Tökéletes?
Tudod hogy nem, de tudod azt is, hogy neked igen.
Semmit nem változtatnál rajta, mert az nem ő lenne.
Gondolod, hogy ő másként van ezzel?
Ideális esetben nem.







feminista, soviniszta, antiszoci

Még a húszas éveim közepe táján érdekelt ez a férfi-nő szerepkör maximális semmibevétele. Idegesített a nőként kezelés, mondván: elsősorban ember vagyok, utána kezdődik a nemem. És nekem se mondja senki, hogy ez bizony nem az én dolgom, mert női avagy férfi munka.
Ma is az a véleményem, hogy ez az egész túlzottan árnyalt ahhoz, hogy élesen állást lehessen foglalni, épp ezért sosem leszek feminista.

Visszatérve a húszas évekhez, illetve annak végéhez közeledve, már tudtam: egyszer abból a csapdából kikerülve, lehet hogy éveket is egyedül fogok élni. Így értenem kell mindenféléhez.
Tehát:
lerobbantam a kocsival: betoltam (terhesen, esőben is).
kereket cseréltem (homokos, puha talajon is).
rövidre zárva beindítottam a kocsit (felüljárón-azaz nem egyenes talajon is--ugyanis ezt a Ladánál kintről kellett, szóval izgalmas volt)
dugulást hárítottam el
mosógépet javítottam (alapszinten, de ellestem a szerelőtől)
fali virágtartót csináltam (akkor még nem volt ekkora divat kreatívkodni)
Mert mindenhez érteni akartam, nehogy bajban legyek ha valami adódik. Büszke is voltam rá, és ma is örülök, hogy nem okoz gondot az alapszintű hibaelhárítás, nem esek kétségbe ezen "sorscsapásoktól".

"Idegesített a nőként kezelés" ezt írtam a bejegyzés elején.
Emiatt a mondat miatt kicsit vissza kell menni a kisgyerekkorba. Én első gyerek-unoka vagyok, utánam két fiú jött, tesóm és unokatesóm.
Sokat hallottam: nem, mert ő lány.
Jééé, tudja, pedig lány.
Így kialakult hogy bizonyítanom kell, érdemes vagyok erre-arra, tudom ezt vagy azt, lányságom ellenére.
Hibás koncepció, mondanom sem kell. Mármint így állni bármely gyerekhez. Pont mint azt sulykolni a fiúgyerekbe, hogy a férfi nem sírhat. Hadd tanulja meg elrejteni az érzelmeit, érzéseit....
Ugye ez nem lenne jó?
Ugye nem könnyen kezelhető az, ha egy férfi bezárja magába amit érez?

Nem vagyok feminista.
Akkor sem vagyok, ha egyes vélekedések szerint amit tagadsz, azt állítod.
Nem.
A világ s az élet nem fekete-fehér.
A tagadás időnként (általában mindig) tagadás.
Mert azt hiszem, az "amit tagadsz, azt állítod" mondat igaztalansága megkérdőjelezhetetlen, ha azt mondjuk: nem, nem szeretem ikszet-ipszilont. Nem, nem érdekel mi van vele. Hogy kéne mondani, hogy a kukacos is elfogadja igaznak?
Kit érdekel mit hisz el a kukacoskodó?

Nem vagyok feminista, bár egykor annak gondoltam magam.
Ugyanis sok mindenhez értek, nem érdekeltek a hagyományos szerepek, nem vagyok női rabszolga. Nem hisztizem ki magamnak amit akarok, idegesítettek a girl-talk típusú beszélgetések, amik semmiről nem szólnak, és ma sem túl sűrűn van ez másként.
Azt hiszem eljutottam oda, hogy lássam: bárminek vallani, s csak annak hinni magam, erősen korlátozó. Nem vagyunk csak ilyenek, vagy csak olyanok. Nem vagyok feminista, csak zavar a nőket érő hátrányos megkülönböztetés a nemük miatt. Zavar ha egy mondat vagy mondandó lényege az, hogy ez vagy az a férfiak privilégiuma, a nők ehhez vagy ahhoz bénák. Bár őszintén szólva a nők száját is sokszor hagyja el a ledegradáló kiejtéssel mondott szó: "férfiak".
Látom én, hogy milyen nagyon szexista a világ.
De látom a másik oldalt is, hogy ehhez a nők is felzárkóznak (akinek nem inge... tudjátok, ugye?)
Látom, hogy mennyi mindent adnak el meztelenséggel, akár már a gyerekeknek is.
Látom, és zavar.
De ez egy másik írás témája, hogy az emberiség mit tehet az ellen, ami zavarja, azaz mit tehetne és ezzel szemben mit tesz...
Ismerek olyat, akire több pont is illik....

Azt hiszem itt jutottunk el oda, amit írtam pár sorral fentebb: nem vagyunk csak ilyenek vagy olyanok.
A Kedvesem hímsoviniszta.
Meg antiszociális.
Plusz melegszívű, másokkal maximálisan törődő.
Társasági lény.
Lány és nőpárti.
Dolgos, maximalista.
Egyedüllétet igénylő, visszahúzódó.
Sokszor lusta, és sok mindent félben hagy, mert patópálosan "ráérünk arra még".
Pont mint bárki más.
Pont mint én.
Ilyen, és olyan.
Még önmagunknak is ellentétei vagyunk, hát még másoknak.
Kérdés hogy valakiből, akivel itt-ott összefutunk, pár életpercre összekerülünk, mit látunk meg.
Lehet azt látom, hogy x ember vérbunkó, és elkerülöm. Majd később kiderül: kedves, érzékeny, csak elsőre más arcát láthattam.
Ez a "ne ítélj elsőre" tétel....

Olvasok én feminista oldalakat, és sok mindent értek, sok mindennel egyetértek.



Utáltam mikor anyám azt mondta ikszre vagy ipszilonra: urad.
Nem, anyám. Nincs uram, a magam ura vagyok.
A minap meglepődött, mikor a kérdésre: mi ez a nagy takarítás azt válaszoltam: mert jön az uram. Bár majdnem mindennap takarítok.....

Hozzáteszem az egészhez: a leírtak nem helyettesítik az orvosi diagnózist, nem használhatóak gyógyszerként, és semmiképp sem adnak teljes körűen kifejtett véleményt.





2015. június 17., szerda

Balatonvilágos


A történet ott kezdődik, hogy milyen elképzeléseink voltak. Egyrészt marha sok kaját vittünk. Sütöttem 6 rúd kakaós kalácsot, abból hármat elcsomagoltam, három itthon elfogyott. Tán egyet ha megettek a gyerekek a nyaralás alatt, de annak nagy része is a hattyúknál kötött ki. Fasírtos szendvicsek, extra módon elkészítve: kenyér másnap a kukába, fasírt a hűtőbe, jó lesz ha éhes valaki.
Senki nem volt...
Annyi kaját kaptunk, és olyan finomat, hogy semmi szükség nem volt ilyesmire.
Legközelebb viszont már tudjuk ezt, mint ahogy azt is: a bungalók a parton vannak.
Gugli térképen néztük, és ott a szálló postacíme alapján azt láttuk, a strand kb.10 perc sétányira van a szállásunktól. Ezért a terv az volt, hogy a medence lesz a mi terepünk, és majd egyszer-kétszer lemegyünk a partra, hogy azt is lássák a gyerekek.
Nos, ezzel szemben a legszélső bungalósoron kaptunk helyet, közvetlen a parton. Alig voltunk a medencénél...

A többi már képekkel:

acsai állomás:



metró és a két csapat:



nagy vonatozás a végcél felé:



ott... a háttérben már a Balaton....


az első csobbanás előtt:



az első zuhanyzás után:

MI, hátulról:



Kira feje amúgy nem ilyen:

új balatoni barátja közreműködésével reklámfotó is készült róla:



lazulás a parton:

háttérkép gyártás:


új napszemcsi:



"Nézzetek egymásra" sorozat:








család-részlet:


a nyaralás legjobb fotója:


 zene a parton:


lányok:
 



  pókos Lívia:


Szabolcs a gyepmester:
 

 Szili a zen-shaolin mester




 követte az instrukcióim: "légy szexi"

 Kira művészkedik:

 "Szelfizz mindenkivel" sorozat:






 sirály a viharban:
 
 hattyúk az esti Balatonban:

  háttérképek:
 

 utolsó reggeli:

 hazafelé :(    vonat:

 metrót várva (naaa, engedjük el, kell egy ilyen hajas fotó!!)



 

 Ennyi volt, jó volt. Mindenki jól érezte magát, jó idő volt, imádtuk.
Megyünk jövőre is, ugyanoda.








2015. június 15., hétfő

A sós földbe is vessél magot. Egyszer valamelyik majd megered.

Volt több probléma is, például mint az említett bojler ügy.
Elromlott fűnyíró.
Volt a csak a fejemben létező elő-probléma, hogy milyen lesz a nyaralás, idegen környezet az 5 embergyerekkel, milyen lesz az utazás oda-vissza, hisz az is 5 órányi, több átszállásos vonatozás, utána fél órás séta....
De Imi helyrerakta az agyam, ne idegeskedjek, ne legyek feszült, a nyaralás az a leengedés, ilyenkor nincs rágódás semmin, azt majd utána intézzük. Mármint amit addig nem sikerül :)
Igaza van.
Mert a bojler rendben van rég, csak a fűnyíró volt kérdéses, de volt már olyan nyár hogy nem volt, nem problémáztam volna rajta ha nem sikerül venni, de azért idegesítgett.
Persze sikerült venni.
Ugyanis előszezonban semmi érdemleges pénznyelő hely nem volt nyitva, nem sokat költöttünk. Mondjuk nem is hiányzott, mert olyan jó és olyan sok kaja volt, hogy bőven jóllakott mindig, mindenki. Minden nap kétszer desszert, süti vagy gyümölcs, szóval kielégítetlen édesség vágy sem maradt senkinél.
És fűnyíróra is maradt,nem költöttük el a jövő hónapot is :)

Hét közepén hazajöttünk, maga a nyaralás is nagyon szuper volt, mindenki élvezte, nem voltak veszekedések, nem kellett fegyelmezni, így én is leereszthettem.
A bungalónk a parttól 10 méterre volt, reggelente a hattyúkkal kávéztam, attól sem félve, hogy valamelyik kicsi hiányol majd, hisz Imi ott aludt, plusz ott ültem a padon, a közelükben.

Tehát, amiről igazából írni akartam, az a leeresztés itthoni része.
Az elmúlt hetek feszültsége, itthonra elintézni mindent nyaralás előtt, bevásárlás, mennyi kaját vigyünk, hogyan aludjunk majd ott (két darab 5 ágyas bungaló, a két nagy fiú külön szobát akart, és a kicsiket is el kellett valahogy osztani, tehát agyalás volt oda-vissza), bojler, fűnyíró, előre megoldani hogy a kutyákkal ne legyen itthon gond, mert anyu nem tudja egyedül megoldani, satöbbi.
Tán nem kell magyaráznom, mert tudjátok milyen az, mikor szervezni kell valamit számos kicsi, és pár nagy gyerekkel.


Ezek ugyan mind megoldódtak, de le kellett jönni a problémáról. Mert egy dolog az, hogy nincs már baj, de ezt a benső nem biztos hogy azonnal lereagálja. Van hogy még mindig csipog az ember fejében a sziréna, azt sem tudva hogy miért.
Így jártam én is.
Mára eresztettem le végleg, pedig 4 napja itthon vagyunk.
Azt hiszem a megoldás talán az, hogy ezt a jövőben nem kell megvárni, mármint ha lehet.
Mert ez a vakrepülés amit egy éve csinálok olyan, hogy a fene tudja mi miért van, csak úszom az árral, és magam jövök rá, hogy mi miért van.
A vakrepülés is teljesen pozitív értelemben értendő.
Arra gondolok, hogy mikor egy éve megismerkedtünk, elengedtem a rossz beidegződéseket, a félelmeket, és elkezdtünk együtt szárnyalni. Elengedni pedig nem mindent könnyű, van sok minden ami visszaköszönget, akár a régi beidegződések, félelmek, stb., de azért javarészt szuper, meglepetésekkel és "véletlenekkel" teli életünk van. Amire szükségünk van azt mindig megkapjuk, és szeretünk "vakrepülni".

De mikor ok nélkül rám tör a hiszti, nem mindig értem elsőre, miért is van. Mert nincs oka. Amit annak látok, az érthetetlen. Aztán gondolkodom és kiderül számomra, hogy talán a közelmúltban keresendő az indok. És megvan, megoldva, kibeszélve és letudva.
Így mostanában már nem vagyok olyan okos, hisz a dolgokat nem csak elképzelem és fejben megoldom, hanem átélem.
És így nehezebb átlátni.
Viszont szebb és jobb átélni... jó rájönni, jobb okkal bolond-hisztisnek lenni....

Aztán ami még eszembe jutott, az teljesen más téma.
Van az, amikor padlóra kerül valaki érzelmileg vagy akárhogyan, és nem érti. Hisz mindent jól csinált, a saját értékrendjét sem dúlta fel és mást sem bántott. Mégis elvett tőle a sors valamit, amire számított.
Vagy akár sóval beszórt földként évekig nem történik semmi, csak a puszta homokot fújja a szél.
Ennél nincsenek részletek, mert nincs hozzá történés, ez most csak az agyalás, fejben megoldás. Illetve ha történt is, nem ebben az életemben, hanem a múltban. És mindenkivel megtörténik, nem is egyszer.
Én azt hiszem olyan ez, mint egy nagyobb vihar után a megtépázott fák.
Ágak törnek le, sebeket okozva, amiknek be kell gyógyulni, különben a mélyig hatol a probléma, le a gyökerekig. Kipusztítva a fát magát.
De a fa begyógyítja a sebét, és új ágakkal üdvözli az új napot. Új ágak, új levelek, teljes pompában való ragyogás. Majd jönnek az új napok, hetek, és a régi heg mindig ott lesz a letört ág helyén, de jelentéktelen és észrevétlen már a léte.
Mikor az embert megbántja valaki, az is ilyen.
Fáj, de nem halálos.
Seb, de gyógyítható.
Ott és akkor lehet érthetetlen, hisz az a fa semmi rosszat nem tett, de ilyen az élet. A vihar nem mérlegel, nem nézi ki volt jó vagy rossz, csak végigseper mindenen. Megcsonkítja a gyengébbet, de megroppantja az erősebbet is.
A madarak vihar után is szépen énekelnek az erdőben, és előbb-utóbb a sóval behintett földből is serkennek magok.
És mikor új pompában ragyog minden, akkor döbben rá az ember, hogy EZ volt a vihar célja.
A fájdalmak értelme.
EZ az új helyzet.
Ebbe kellett belenőni, most ilyennek kell lennem, amilyenné többek között a vihar tett.
Ez az ember aki lettem, ez való ide, ebbe az életbe, emellé a másik mellé.
Abból a tapasztalatból, ami akkor rossz volt, csak kijött valami, alkotott egy-két gondolatot, megtudtuk belőle azt, hogy mit NEM akarunk.
Rádöbben, hogy ott, akkor, amikor kilátástalan volt minden, az volt a só. Mikor azt érezte hogy ennek az életnek már lőttek, csak végig kell élni és a következő létben jobban csinálni, annak az elkeseredettsége és dühe alapozta meg az erőt, amivel felkelt a padlóról.
Mert élni kell, de nem mindegy hogyan.
Mert rá kell döbbenni, hogy ha van eszem, az nem véletlen.
Azért van agyam, hogy gondolkodjak.
Azért kapok feladatokat, hogy valamit kihozzak belőle.
Sosem az egyén megsemmisítése a cél.
Nincs kilátástalanság.
De a gondokba nem simulunk bele, nem megtanulunk együtt élni velük, hanem küzdve kimászunk belőle.
A folyónak két partja van, és az óceánt is körbeveszi a szárazföld.
Ha nincs erő akkor várunk, sírunk, kiadjuk a feketeséget és összeszedjük magunkat.
Ez lehet lassabb folyamat is, mindenkinél egyéni.
Én azt hiszem a belesimulás az maga a feladás.
A sós földbe is vessél magot.
Egyszer valamelyik majd megered.




A nyaralásról külön bejegyzést fogok írni...












2015. június 4., csütörtök

Konzekvenciák

Láttam most reggel egy videót, amin farkasok (a medvefarmon) cseresznyét esznek. Erről persze Max jutott eszembe, aki szintén cseresznyézett, Zsuzsival a szőlőn is és a karalábén is verekedtek.
Max egyik kedvenc étele a paradicsomos káposzta volt, Zsuzsi megitta a kávém, de a karalábé tényleg extra módon csúszott. Sokszor csak nekik vettem párat. Azokból az évekből Ők hiányoznak nagyon. Meg az autó, de az más téma  :)


Egy pillanatra elidőzöm az emlékeken, majd eszembe ötlenek a mostani kutyáink, akik nem esznek ilyesmit. Viszont akikhez órát lehetne igazítani. Mert este fél 10 tájékán van egy 5 perces vonyításuk, ami mindig ugyanúgy történik. Buksi a loncsos fekete elkezd vakkantgatni, Borisz a labrador pedig lassú bemelegítés után, hosszan kitartott vonyításba kezd. Csipi a puli hátulról kíséri őket, azaz vékonyka kappanhangján ritmikusan vakkantgat (ez a legidegesítőbb hang...)
Letelik az idő, és egy éles késsel elvágva, egyszerre hagyják abba. Utána csak a néma csend, még egy bagoly sem huhog.
Régebben kimentem, megfeddtem őket (pont leszarták), de már tudom: 5 perc az egész, tovább tart papucsot venni, ajtót kinyitni, stb.
Szóval jön este a Buksi vakkantás, akkor már készíthetem a képzeletbeli karmesteri pálcám, és vezényelhetem az 5 perces koncertet.

Mennyivel kellemesebb hang az erdei csivitelés... Ilyenkor, korán reggel a legélénkebb. Na és este, mikor megy le a nap. Különösen a napokban volt észrevehető, mert a fecskék kommandóztak.
Van a házzal szemben az erdő széle, két sor fa és némi aljnövényzet után pedig egy nagy, bokros és füves terület. Mindez a házhoz képest 8-10 méterrel magasabban fekszik. Namármost, a fecskék késő délután csapatokba verődve stukáznak fel a mezőre, és irtják a rovarokat, vad csiviteléssel. De komolyan, kiszaladunk a házból, ha meghalljuk, annyira sokan vannak.

Hogy ezek a farkasok a cseresznyével merre vittek...

Arról akartam írni, hogy néha nem tudom eldönteni, felhasználóbarát vagyok-e vagy nem...
Értendő ez úgy, hogy én vagyok a feltöltő alkalmazás, a gyerekeim a felhasználók.
Ha rúdban van a felvágott a hűtőben, akkor centis szeletekkel rakják meg a szendvicseiket, de ha feltöltöm, azaz vékonyra szeletelem az egy hétre megvett cuccot, akkor is két nap alatt kihordják. Azt hiszem át kell írnom a "szükséges mennyiség" listát a fejemben... Mert nekik a szendvics az két kaja között a nasi, és nem az egyszerű fajtából, hanem a jól megpakolt, három emeletesből.
Nemrég volt a szülinapozás, amikor is egyik süti a szlovák szelet volt, csak úgy póriasan, tepsiből tálalva. Mindenki evett két normál kockányit (kb.8x8 cm), majd Szabolcska odaült, és csak evett, evett, és evett. Előtte ebéd volt, nem piti és nem kevés. Mondom:
- Te még hogy bírod ezt enni?
- Hát, férfi vagyok.
Majdnem 10 éves... Öntudata az van.
És ha nem gyerek lenne, akkor fűnyíró lenne....


Aztán ott van Szili, aki még nem felhasználó, azaz csak a tejet fogyasztja önellátóként, marha rondán ír, de számolni... hát, 7 éves elsősként nagyon ott van. Este a húgát is tanítgatja, és gyorsabban összead fejben, mint Szabolcs. Az órákon kapott extra feladataiban is apró hibák vannak, amit leír, nem nézi újra, úgy marad. De mikor ilyeneket fejben számoltatok vele, akkor kijavítja, mert rájön.
Úgy szoktuk, hogy elmondom neki kétszer-háromszor, mit számoljon ki, én beütöm a számológépbe, előttem van, ő kiszámolja, és megmutatom neki: stimmel. Akkor örülünk, és megyünk a következőre.
az írása... kódfejtő kellene hozzá :)  néha csak a tanárnéni pipájából tudom: ez jó
Visszatérve a felhasználókra, igazából nekem tetszik, hogy nem kell kiszolgálni őket ilyenekkel. Tetszik, hogy ugyan a külleme elég fura, de Szabolcs is összerak egy tálca szendvicset ha szépen megkérem... négyszer-ötször.

Hétvégén lakásrendezés volt, szekrénysor csere (Pestről még mindig nem sikerült elhozni, ez egy helyi szerzemény). Imi Kevinnel kivitte a legnehezebb ódon szekrényt, behordják az újat, mire Anyám: az a nagy, elférne itt nálunk a szobában, és használnánk...
Óóóó drágám!! A legjobbkor szólsz :))))
Eddigre olyan fáradtak voltunk, hogy én a szokásos levezetést csináltam: sírva röhögtem. Kevin tündérkét imitált, felvette Lívia tündérszárnyát (jelmez), mutáló-mély hangjával magas hangon csivitelt (ő is fáradt lehetett), aztán Kirával azon röhögtek, én milyen hangokat adok ki magamból, milyen fejjel, én pedig rajtuk.

Kevin Pistát is tökéletes utánozza. Pista pedig híres ember a neten.
Telefont állítgattam be, mikor felcsattantam: az a k*va gugli hányszor üdvözöl még???
Kevin pedig elkezdte Pista hangján:
- Jó napot kívánok...
Kirával szakadtunk a röhögéstől.
Majd mikor Kevin felpakolt az általam megörökölt, neki új telefonjára egy játékot, amitől az végleg meghalt, már nem röhögtünk annyira. De ez is az én kisfiam. Ugyanez a játék, három nappal azelőtt megölt egy telefont, és újrapróbálja. Egy órát sem birtokolta az óvott telefonomat...
Most nincs neki.
Semmilyen.
Kuncsorog az öccsénél fél órákat, ami marha szar lehet neki, de azt hiszem mindenki azt kapja, amit ad. Ő pedig Szabolccsal különösen "kedves" tud lenni.

Nem, nincsenek végleges konzekvenciák. Nem tudom hogy szeretem-e a feltöltő-felhasználó üzemmódot (50-50%), és ami nem panasz, csak megállapítás: önállóságra kevésbé hajlamos, kevésbé öntudatos gyerekekkel sem lehet könnyű.
De itt 5 olyan energia ütközik az én nem kevésbé magas szintű erőmmel, hogy elég fárasztóak lehetünk. Ehhez jön még a szintén erős egyéniség anyám, és a gyerekeimnél is kitartóbban igazát védő, makacs-megtörhetetlen Imi.
El tudjátok képzelni, igaz?