2015. július 21., kedd

A malter is fontos, nem csak a tégla

Folytatom a tegnapi gondolatsort.
Mivel volt akiben felmerült, hogy oké, egyetértetek, de mégis, miben?
Próbálok nem túlmagyarázni... ez lett belőle, lehet hogy alul-magyaráztam :)



Megismertük egymást.
Szeretjük egymást.
Megismertük egymás családját.
Szeretjük egymás családját.
Nekem van lemenő ági, felmenő ági, oldalirányú családfa-részem, neki csak oldal és felmenőági.
De ők többen vannak, így egál van.

Egyetértünk abban, hogy marhára nem kell sietnünk sehová.
Nem változik semmi az égvilágon, ha előbbre hozzuk az esküvőzést.
Hozzáteszem, semmi olyan nincs ebben, hogy biztosra kell menni, vagyis biztosnak kell lenni a döntésben, mert ezt, hogy egyszer összekötjük hivatalosan, már rég tudjuk.
Biztosan tudjuk.

De épp ezért nincs is hová sietni.
Nekem nem kell a biztonságérzethez a papír, maximálisan tudom mit érez, mit érzek.
Egy tanúk előtt kimondott "igen" sosem tartott össze hosszú távon olyan kapcsolatot, amiben egyéb apró pluszok nem voltak meg.
Ha van alá és fölérendelt ember egy pároson belül, az sosem jó.
Ha mindenki szabad, az működhet.
Persze tudom én, ez is nagyon sokárnyú dolog, mert van akinek másfajta élet kell.
Én itt szigorúan a magam/magunk nevében beszélek.

Számomra a legnagyobb szabadság az, hogy ő van.
Mert ő nyújtja azt a fajta biztonságérzetet az életemben, ami nem leköt, hanem szabaddá tesz.
Tudom hogy meg fogom tenni, tudom hogy megtesszük, de nem számít mikor.
Nincsenek kötelező dátumok, nem KELL semmit tennem azért, hogy ez így maradjon, és neki sem.
Nem kell MOST összeházasodnunk ahhoz, hogy mindenünk meglegyen együtt, nem KELL gyereket szülnöm neki, hogy velem maradjon.
Fontos talán elmondani, mire gondolok itt.
Láttam olyat, aki az egyébként szerelmi kapcsolatában azért szült, hogy az a másik ne csak az örökölt gyerekeket nevelhesse, hanem sajátot is.
Nekünk ilyen indokkal nem kell gyerek, mert az örökölt gyerekekkel is pont olyan érzelmi kötődés alakult ki, mint sajátokkal.
Ebben is egyetértünk.
Nem egyikünk vagy másikunk döntése, amit el kell fogadni, hanem egyetértés.
Ugyanis az is fontos tudnivaló eben az egyenletben, hogy mindketten rohadt nagy egóval bírunk.
Sosem alkudnék meg, és ő sem.
Nem hagynám nyerni, de ő sem engem.
Így ami egyetértés, az pont az, ami.
Nem valami kicsikart igen/nem.

Volt egyszer egy fiú, aki sosem volt hűséges -- másokkal.
Nem valami nagy szerelem volt részemről (sem), inkább kedvelés.
Elvoltunk.
Sosem mondtuk azt, hogy "szeretlek", csak azt, hogy "én még mindig".
Azt mondtam neki, nekem aztán mindegy, kivel, mikor, csak mondja meg, és én is meg fogom mondani.
Ez volt az "én még mindig nem".
Ő láthatóan saját magán is csodálkozott, hogy "még mindig nem", de egyszer aztán én mondtam azt: "én már igen".
És nem tetszett neki.
Azt hitte, ha ő nem megy félre, akkor én sem.
Azt hitte, ez részemről valami játszma, amivel meg akarom fogni, és abban a hitben élt, azt játszotta pár hónapig/hétig, hogy ő most hűséges.
Persze nem volt tudatában annak, hogy ez csak valami másfajta játék, mint amit egyébként csinál.
Azt hitte, hogy ez egy ragasztó.
Hogy ha ő nem lép félre--és ezen csodálkozni kell, akkor majd én sem.
De hát mi lányok is tudjuk, kit nem kell eleve komolyan venni.
Persze ebben azért néha hibázunk is...


Mert a másik legfontosabb: nincsenek játszmák.
A másik finom terelgetése mindig játszma alapú.
Kényszerítés.
Nem terelgetünk.
Ha valami nem tetszik, megmondjuk, ha valamit akarunk, megmondjuk.
És elfogadjuk a nemleges választ is, vagy az "igenis, nekem így jó" választ is.
Pont azért, mert nem az önzés vezérel, egyikünket sem, hanem a közös érdek.

Pontosítom.
Neki kell a nyugis tévézés, netezés, bringázás, stb.
Ettől megnyugszik, ez neki a relax.
Ha el akarnám venni tőle, a nyugalmat venném el.
Márpedig a nyugalma az én érdekem is, mert akkor élhet egészséges lélekkel és testtel, ha nyugodt.
Ha nekem az kell, hogy fél órát ne szóljon hozzám senki, akkor megteremti nekem az ehhez szükséges állapotot.
Mert ilyen is van.

Elég idősek vagyunk tehát ahhoz, hogy kimondjuk: már 2-3 hónap ismeretség után biztosak voltunk egymásban és a jövőben. Úgyhogy akár holnap is mehetnénk a házasságkötőbe. Viszont elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ezt az egészet egy fontos, de nem létfontosságú dologként tartsuk nyilván.

A magam nevében szólok megint.
Fentebb leírtam egy rövid kis történetet a múltból.
Akkor őszintén megmondtam, őszinteséget vártam, és mikor nem ment a dolog, akkor véget vetettem neki. Mint mindegyiknek, amelyik nem ment.
Később, mikor már az önálló életem éltem, mindig találtam kifogást, hogy miért nem szakítok.
Hogy miért nem lépek ki.
Mert akkor már nem "anyuka szárnyai alá" tértem vissza, hanem magamért voltam felelős, később gyerekekért is, így más alapokra helyeztem a döntést.
Persze akkor, ott, ezt az ember nem látja még, csak annyit, hogy most épp nem alkalmas a különválás, mert x, y, z.
Holott alternatíva mindig van, az utat csak el kell kezdeni használni, és akkor majd lesznek rajta fák is.

Tehát fiatalon bátran véget vetettem annak, ami szar volt, bátran bevallottam: nem szeretlek igazán. Igen, volt akit ez megbántott. De most is azt mondom, inkább az őszinte szavak fájjanak, mint a hazugság mérges nyilai.
Később sem változott az őszinteség, de azt láttam, hogy semmire nem megyek vele.
Konkrétan kimondtam: nem szeretlek.
Másiknak kimondtam: ez vagy az megváltozik, vagy én tűnök el előbb-utóbb az életedből (piázásról van ám szó).
Nem változott semmi.
Akkor elkezdtem más irányból közelíteni a problémához, másképp élni.
Immár azért létezni, hogy egyszer majd vége szakad ezeknek a rab-kapcsolatoknak.
De ott már játszmázni kell, elfedni kell, hazudni kell.
Abban a szakaszban nem ment másképp.
Viszont szabaddá válva ismét lehettem nyílt, önmagammal és másokkal is.
Mikor nős ember talált meg, elég volt annyit mondani neki: én egy egyedül is boldog ember vagyok, ne akard ezt elrontani. Nekem nem kell ilyen értéktelen, nem vállalható kapcsolat. Ne keress.
Érdekes, felfogta.

Aztán jött Imi, és minden tiszta lett.
Két önálló, szabad és őszinte ember kapcsolódott, egy hasonló paraméterekkel bíró kapcsolatban.
Nincsenek játszmák, nincsenek zsarolások, kötelező körök, kötelező időpontok.
Hűség van.
Szerelem van.
Nyílt és szabad érzelmek vannak.
Mert kényszer nélkül mindez természetes és stabil.


A tegnapi téglás kép lényege:
Különböző emberek vagyunk, ugyanolyan anyagból.
Különböző méretű és formájú téglákkal építjük azt a falat, ami a tetőnket fogja tartani.
Bármennyire más színű és alakú a tégla, a malter mégis összeköti őket, fallá formázza azokat.
Mint anno ez a kép, ami a blog első háttere volt.

Ennél is a kövek másfélesége, s az ennek ellenére létrehozott stabilitás a lényeg.
Nem várjuk senkitől, hogy olyan legyen mint mi, főleg ha közös a cél.
Ha nem közös, akkor pedig teljesen mindegy...

Ide fontos lehet beszúrni: a gyerekünktől sem várhatjuk, hogy aszerint éljen, ahogy mi, úgy ahogy mi akarjuk. De ez másik téma lesz...









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.