2015. szeptember 29., kedd

A naivságról

Egyrészről nem szeretem a naivságot, mert némely esetben bárgyúsággal párosul.
Másrészről pedig azért szeretem, mert tiszta és emberi.
A világot olyannak látja amilyen, feltételezi a legjobbat, és elvárja a jót.
No és nem érti azt, hogy ami egyértelmű, az másnak miért nem az.
Például a gyerek, aki 5 évesen megkérdi:
- Miért nem engedik, hogy a sok hajléktalan az üres házakban lakjon? (mert látott egy kiürült motelt egy kisvárosban)
Ez a gyerek, aki múlt héten még fültágító problémával küzdött, fél éve bőgve dobta el a telefonját, mert véletlen állatkínzós videóra kattintott, és kiakadt azon, hogy ilyen van.
Szóval naivak vagyunk, amellett, hogy tisztán gondolkodunk és hamar átlátjuk a helyzeteket, dolgokat.

Azon járt a kis agyam, hogy vajon mennyivel lenne jobb a világ, ha a naivakat követnék, a pénzhajhászó-birtoklásvággyal operálók helyett?
A naivakat, akik feltennék pl. azt a kérdést: minek is az a roppantgyors és rohadtdrága kocsi, mikor a megengedett sebesség neki is ugyanannyi?

Tudjátok az az érdekes, hogy egyre inkább tágítjuk a világot, terjeszkedik minden és mindenki, miközben egyre beszűkültebben él a sok ember.
Nagyobb ház/lakás, külön élet a generációknak, virtuális játszóterek, beszélgetőszobák, fórumok, de nem mozdul ki a család, mert ott a tévé, a net, és a sok feladat, minek elmenni, ha megnézhetjük otthonról is, nem megyünk a mamához ha ott a Viber, stb.

Lassan nem tudjuk mire vélni a feltétel nélküli kedvességet, a spontán egymáshoz szólást.
Bezzeg a naiv, ártatlan kisgyerekek pillanatok alatt váltanak, beszélgetnek, játszanak, "barátok" lesznek.
Igaz, csak arra az együtt töltött fél órára, és utána tán sosem találkoznak, de kicsit megkapargatva a dolgokat, pont ilyenek a felnőtt barátságok is.
Eltöltünk a kapcsolatban egy időt, majd sosem látjuk tán egymást többé.
Eltávolodás, másfelé megy az élet, megváltozunk, satöbbi.
Mit kell ezen kattogni?
Kinek mennyi jut, azzal operál.
Semmi kifogásom a virtuális barátságok ellen, manapság a közhelyes rohanó világban erre van inkább mód, de ha elfogadom ezt a világot, akkor meg kell becsülnöm amit ad.
Nekem sincs időm napi szinten csetelni, valószínű személyes találkozásokra sem lenne.

Visszatérve a témámra, azt hiszem a jövőtől, annak behatárolhatatlanságától való félelem az, ami gyűjtögetővé és raktározóvá teszi az embert. Pont az a hiba, hogy míg fél a láthatatlantól, attól amit nem tud, keservesebbé is teszi azt, és persze a jelent is.
Mert ami van azt védeni kell, amiből sok van azért többet kell dolgozni, a több munka pedig több lemondással és áldozattal jár. És ahogy kedvesem mondja, inkább a tétlenségbe/unalomba haljunk bele, mint a munkába.
Hozzáteszem, nem a hereséget éltetem, mi is mindig csinálunk valamit, de ha elfáradunk akkor pihenünk kicsit, nem szakítjuk meg magunkat.

Úgy jelenik meg előttem a kép, hogy aki mindig mindenből egyre többet és nagyobbat akar, az pont kicsi marad. Mint ember. Szerintem megbékélni azzal ami van, nem egyenlő a halállal, inkább egyenlő a békével.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.