2015. október 27., kedd

Kezdjünk el élni

Élt egyszer egy fiú és egy lány.
Kedvesek voltak másokkal, és egymást is szerették.
Dolgoztak, beosztották a fizetésüket, kifizették a számlákat, gondozták a kis házukat, a maradék pénzükből pedig szórakoztak.
Koncertekre, színházba, éttermekbe jártak.
A lány nem szeretett főzni, a fiú is inkább lovaglással, vagy a lánnyal töltötte a hétvégéket.
Mindketten szerették a húsos ételeket, mellé egy pohár borral, vagy egy jó üdítőitallal.
Máskor sosem ittak, csak néha a vacsoráikhoz.
A fiú ritkásan, de dohányzott, szerette a cigaretta nyújtotta laza, kellemes érzést a gyomrában.
Úgy gondolta, amíg otthon nem gyújt rá, addig a lánynak sem lesz kifogása ellene, hisz mindig rágózott utána.
Nem is volt semmi baj.



No ez nem igaz!!!!!!

Mert hallották a tévében, hogy a hús rákot okoz.
Akkor most mi legyen? A tévé megbízható hírforrás, különben nem nézné annyi ember!
Ha nem hiteles, akkor mi az ami az?
Az újság?
De kérem!
Az egyik szerint táplálkozz így, a másik szerint úgy.
Mindenki csak arról beszél szépen, amiről érdekében áll.

A lány és a fiú gondolkodtak, átbeszélték a dolgokat, majd úgy határoztak, hús nincs többet, csak néha egy kis hal.
Így ezen változtattak, és folytatták az életüket, egy apró változással.

A lány egy nap elmerengve jött haza. Hallotta ugyanis, hogy már napi pár szál cigaretta is rákot okoz, szép szavakkal mondva, növeli a rák kockázatát.
Féltette a fiút.
A kínai, zöldséges vacsora után meg is beszélte vele, hogy nem, ne dohányozzon, semennyit.
Nehogy rákot kapjon.
A fiú nagyon szerette a kedvesét, így érte és önmagáért is szívesen lemondott erről a szokásáról.


...............................

folytathatnám, szépen lehúzva mindent, minden ártatlan szórakozást, de nem teszem.
Azt gondolom, minden ami az életünkben van, a legapróbb kis dolog is valamilyen szinten káros. Főleg ha túlzásba visszük.
Márpedig ami kellemes érzéseket kelt, jól kitölti az időnket, azt könnyű túlzásba vinni.

Kezdjünk el élni!
Nem parázni feleslegesen.
Aminek el kell jönni, azt nem kerülhetjük el.
Ami pedig nem a miénk, azt sosem kapjuk meg.
A mi országunkban jelen állás szerint nem kell tartani a hurrikánoktól.
Kár lenne nyavalyogni rajta...

Az életben két dolog biztos.
A változás és a halál.
De a születés és a vég között mindenki belátása szerint él.

Aki fél mindentől, az vajon boldog?
Nézetem szerint nem.
De ha a félelmek mögött a kis kuckóban, ahová nem ér el az elektroszmog és a vörös hús, biztonság van, akkor ő ott biztos boldog.

Ha valaki azt mondogatja magának: "ez rákot okoz" "ettől rákot kapok", akkor be is határolja magának az életét.
Paragép lesz, megteremti az állandó idegbajt, szorongást, gyomorbajt, ami felzabál mint a rák, még ha csak átvitt értelemben is.

Azt gondolom, minden ami az életünkben van, a legapróbb kis dolog is valamilyen szinten káros. Főleg ha túlzásba visszük.
Átírom.
Azt gondolom, minden ami az életünkben van, lehet akár jó is, attól függ, honnan nézzük.
Minden esemény változásokat hoz.
A legkisebbek is.
A változás jó, az utak amiket nyit egy-egy, mindig jó felé visz.
Igen, akkor is, ha elsőre nem így tűnik. Ha szenvedéssel jár.
Ha valami/valaki egy helyben toporog, akkor változtatni kell rajta, akkor valami nem stimmel.
Át lehet gondolni, mikor, melyik életpillanatban állt meg az a dolog, mikor került kavics a gépezetbe. Mindennek van kiindulási pontja, mint ahogy minden bajnak van megoldása. Valamilyen irányba minden ki tud mozdulni.
Van persze olyan, hogy csak idő kérdése, mert egy vágyott, "beharangozott" eseménynek még nem jött el a napja, azt hiszem ez esetben csak értelmesen kell várni, nem pedig a perceket számolva.

Minden nap eldönthetjük, miről fog szólni az a nap.
A döntés meghatározza az irányvonalat, hozza magával a következő napot.
Szabad akaratnak hívják azt, amink van.
Ha akarok lehetek balett táncos is, éppúgy mint drogos.
Olyan nincs, hogy valakit belevisznek valamibe, ha nem fognak fegyvert a fejéhez, vagy kényszerítik másként (fizikailag), akkor a döntés mindig az egyéné.

A kiindulópontja a döntési szabadságnak azt hiszem az erő.
A lelkierő tud nemet mondatni velünk, illetve másfelé vinni, még ha fáj is.
Minden fának megvan ugyan a hajlási lehetősége, van az a szél ami a legvastagabb fát is megmozgatja, de tudjuk: a kivételek hangoztatása a kifogásgyártóké.
Vannak az általános igazságok, és van a személyes valóság.
Mindenki forgassa át magának személyesre azt, ami általánosként olvasható a neten, újságban.
Mert mint az általános, széles körben beváló pl. egészségügyi dolgok sem igazak mindenkire, úgy az okos gondolatok sem.

"Egy nap mindenki meghal.
Az összes többi napon viszont nem."

Itt kezdődik az élet, ahol ezt megértjük.



2015. október 26., hétfő

Szeress, hogy szeressenek....

... akkor se gyűlölj, ha téged gyűlölnek.

Minden dolog hasonlót szül.
A gyűlölködőt nem szeretik, esetleg tartanak tőle, mert a gyűlölet rombol, a rombolás is energia,  ami becsapja a nézőt. Ezt az erőt is valódinak hiszi, ezért hatalmat képzel a gyűlöletet kibocsátó személy köré.
Erről ennyit.

Mert most arról írok, hogy a hasonló hasonlót szül.
Szeretik azt, aki szeret.
Pletykálnak arról, aki kibeszél másokat.
Ha zsírosan, egészségtelenül táplálkozol, zsír és méreganyagok rakódnak a testedre.
Aki tanul, egyre többet tudva, újabb és újabb kérdésekkel találja szemben magát. Így újra tanul, mert hajtja a tudásvágy.
Aki dolgozik, munkát kap. Mindennek megvan az eredménye, jutalma, a lusta is előbb-utóbb megkapja ezt.
Hisz hallottuk már: annyi a munkám, mint a tenger, pedig dolgozom. De nem fogy el.
No nem kell azt hinni, hogy aki még nem lett milliomos vagy csak gazdag, az nem dolgozik eleget.
Nem.
Az emberek java része sosem lesz milliomos, akármennyit dolgozzon.
A nagy tömeg csak az egyensúly fenntartása miatt kell hogy ügyködjön mindig valamin, járjon be a munkahelyre és tegye a dolgát.

Ez az egyensúly is érdekes.
Megfigyeltem: nem fogynak a megoldandó feladatok sem. Mindig van újabb, amire megoldást, forrást kell találni, hiába dolgozunk.
De nincs hiába.
Meg kell oldani a dolgokat, mert nem maradhat a cserép elcsúszva, nem állhat a farakás az udvar közepén, satöbbi.
Ez az élet.
És az, hogy ezeket az "űröket" kitölti nekünk a ....
... mi is?
Sors?
Nagy rendező?
Nem tudom.
De ha nem csinálunk meg egyet, és rárakódik a következő, akkor egyre nehezebb lesz rendet tenni, mert a megoldandók is összeadódnak, újakat hoznak létre.
Olyanokat, mint az öszvér.
Azaz két külön faj egymással-egymásból alkot egy harmadikat.
Két kis problémából, ami kétszer fél óra munka lett volna, lesz egy mocskosabb, 3-4 óra alatt megoldható dolog.

Azt tudom még, hogy nem érdemes hagyni feltorlódni a dolgokat.
Ha leülök napokra, hetekre, akkor elfogy az energiám, ellustulok, és 20 perc intenzív mozgás is kifáraszt.
Aki edzésben van, annál inkább az ellenkezője tapasztalható.
Felpörgés, mozgásvágy, nagy mennyiségű energia.
Az ellustultnak nehéz visszarázódni, mert a következmény, a kilók, zsír és egyebek a kanapén tartanak, nehezebbé teszik a felállást.

A gyerek, akit nem ölelnek, elfelejt ölelni.
Aki nem kap mosolyt, maga is morcos, komoly lesz.

A kapcsolat is halad a maga útján, ha nem hagyjuk ellustulni.
Azaz mindig megbeszéljük azt ami esetleg bánt, biztosítjuk a másikat a szerelmünkről, töltünk időt együtt és külön is, mindenkinek igényei szerint, azaz valami mindig történik, valamit mindig teszünk.
Így sosincs pause, sosincs olyan, hogy áll, lapos, nem történik semmi.
Mindig látjuk a haladást, mert "haladtatjuk", de nem erővel, hanem szépen, ahogy kell.



2015. október 18., vasárnap

Örök változó

4.30
Miért nem tudok aludni?
No nem mintha annyira álmos lennék, de többre számítottam. Hisz este megnéztem még azt a szar talentet is, csak fáradjak, maradjak amíg lehet, hogy reggel tovább haladjak az alvással.
Nos, azt hiszem ezt is el kell fogadnom mint a zsírosodó hajat, hogy vannak időszakok, mikor tovább tudok aludni, és vannak olyanok, amikor nem megy.

Egyszer mindenki felkerül. Ha másért nem, kíváncsiságból. Hogy lássa mi ez, figyeljen a gyerekre, csevegjen barátokkal. Mert hozzá tartozik mindenhez.
Mert (nem a reklám helye): keressen minket a fb-n, olvasson híreket a fb-n, szia, viszlát, jelöllek, írunk majd a messengeren, és társai.
Ez már maga az internet.
A face.
Elkopik az írott sajtó a lakásokból, hisz van tablet, okostelcsi, lehet azt is lapozni, hírek megvannak, és reklám is annyi van, amennyit engedünk.
A netet fizetjük, hűség van rá, nem költünk reklámmal teli, fogható anyagra.
Én 1 éve kb. hogy ignoráltam egy hetilapot, mert több volt benne a reklám, mint az írott anyag. És csak lapoztam, lapoztam, olvastam 2 centit, majd ruhareklám, betétreklám, satöbbi. Nem számít melyik volt, főleg azért, mert nem azok az egyébként jó újságírók tehetnek arról, hogy el kell adniuk a fele újságfelületüket.
Néha még megveszem, de látom: nem változott semmi, dislike.

Igen, nyafoghatunk hogy milyen világ ez, a mi gyerekkorunkban más volt, tartalmasabb volt, izé.
De azt hiszem mindenki magának tölti meg tartalommal.
- Tedd le a telefont fiam, megyünk fát hordani.
- De anya, esik az eső!
- Akkor vizesek leszünk, de télen nem fogunk fázni.
És buli lesz belőle, mert vizesnek lenni néha bulis, lehet sárkorcsolyázni, röhögni egymáson ahogy elesünk.
Bár ez nem egy valós sztori, de lehetne az is.

Képzeljétek, a 17 éves lányom, aki nem és nem akar főzni, felmegy a padlásra cserepet helyrerakni, mert elcsúszott. Ráadásul nem kértem rá, felfedezte a problémát, majd csak azért szólt, hogy tartsam a létrát. A 10 éves fiam pedig ment, mászott, segített adogatni, kivenni a szűk helyről a pótcserepet.
A kicsik nyaggatnak, hogy mikor megyünk őzlábgombászni (ma, ha nem esik nagyon), gesztenyét szedni (azt már összeszedték a vaddisznók)
A 14 éves fiam meglátott egy kalácsot a boltban, csigás-kakaósat, de drágállottuk. Megsütötte.
Egyedül.
Csak a tésztareceptet adtam oda, és instrukciókkal láttam el itt-ott, de kimaradtam amennyire csak lehetett.

És még mindig többet nyomkodnak érintőképernyőt mint szeretném, és nem mindenkinek dagad az ellenőrzője az ötösöktől, de azt gondolom nincs okom panaszra.
Lehetnének ilyenebbek, tanulhatna Kevin többet és jobban, mert az esze megvan hozzá, de egy nagyon fontosat már tud: ha elrontunk valamit, azt majdnem minden esetben ki lehet javítani. Épp ezért nem pánikol, ha egy dolgozat nem sikerül, ha egy nadrág elszakad, mert tudja: nem kell feladni soha.
Ő jövőre elmegy Angliába.
Óriási mélyvízbe lesz dobva, lesznek  biztos kudarcok is.
De akkora öntelt-önbizalommal, mint ami neki van: átvészeli, ebben is biztos vagyok. És meglesz amit az öcsém akar tőle-neki, egy jó egyetem odakint, egy biztosabb elindulás a jövő útjain.
Mert lehetőségek vannak, ott kicsit több.

Visszatérve a mi gyerekkorunkra: akkor az volt, most más van.
Örök és nagy igazság: egyetlen dolog állandó a Földön, a változás.
Mindig, minden változik valamerre, miért lenne a technika 35-45 évvel ezelőtti?
Ennek mottójára ma megint átkonvertálom a szobánk, mert rendezgetni muszáj.... a változás kell :)


2015. október 14., szerda

Másság és buta kiskutya

Miért nem teszel ellene? Miért nem szólsz annak, akiről sejted vagy tudod: kicsit ellened van, másoknak mesél "viselt" vagy fura dolgaidról? Magyarul kibeszél.
Nem, nem szólunk.
Nem mindig.
Egyrészt vannak helyzetek és kapcsolatok, amikbe ezt nem vonod bele, mert annyira nem fontos. Nem bánt, max kissé bosszant.
Másrészt látod a másikat.
Látod, hogy miről szól és merre tart az élete, akár csak úgy önmagában, akár a tiéddel szembeállítva.

Ismerek nem is egy olyan embert, akinek minden megoldásra van egy problémája.
Az ő boszorkányköreikbe nem mászunk bele, nem erősítjük a hülyeségeket, esetleg meghallgatjuk őket, de ennyi.
Ezt is ritkítva amennyire lehet.

Tegnap mondta a tesóm, hogy a múltat kár bolygatni, minden rossz ami velünk történt az a saját döntéseink következménye. Mármint ami felnőttként történt. És ha elég okosak vagyunk, akkor tanulunk belőle, látjuk mit kellett volna, de mivel a "kellett volna" nem egyenlő a "mi történt"-tel, így kár rajta kattogni.
Igen, ilyen ez.
Valaha én töltöttem a fejét okos gondolatokkal, pl. állj már a saját lábadra, költözz el otthonról Anyuéktól, mert ha maradsz akkor bent ragadsz a mocsárban, stb.,
Ő továbblépett, felépített egy másik életet, hosszú úton jutott el a mostani helyéig, de sikerült. Manapság ő a bölcsebb.

Bár hozzáteszem, nem kattogok a múlton.
Néha elmerengek, mekkora hülye voltam itt és ott is, és igen, hogy minden ami körülöttem volt, azt én hagytam hogy legyen.
Mert a hülye és a pszichopata sem tud működni közönség nélkül, kell a visszahatás, az hogy átmegy az infó. Igaz, van olyan adathalmaz is, ami sosem ér célt az ilyenektől, amitől csak bevadulnak, és csiszolnak a módszereken, de ezt most hagyjuk.

Olvassuk a sok okos gondolatot, időnként homlokra csapósan, de sokszor tényleg csak ennyi. Tudjátok, az az igazi, ami a miénk. Ami már gyakorlat, sőt, átíródott a mi nyelvünkre, sőt, akár tovább is tudjuk adni.
Tegnap osztotta meg az írónő ezt a kis cikkelyt:

"Ne követelőzz velem! Ne állíts elém teljesíthetetlen feltételeket! Ne hidd magadról, hogy te vagy a Magasságos, mert azzá csak a szerelmem tett. Nélküle éppen olyan szürke flótás vagy, mint bárki más. Nem érdekel, hogy féltesz, és féltésből ne taposs rám!"
Vavyan Fable: Ki feküdt az ágyamban?

Olvastam, ráadásul sokszor. Mégis, mikor kellett, nem jutott eszembe. Vagyis ki tudja már? De hiába, amikor az ember nem normális, mikor agymosás alatt van, akkor másként működik. Akkor nem mindent fordít át saját életre, akkor csak abban segítenek az okos gondolatok, hogy víz felett maradjon a feje.
Ezek azért is jutottak eszembe, mert manapság nincs igényem a csillámpónis dolgokra. Merengtem, hogy vajon miért?
Nos, mert rend van az életemben.

Volt egyszer egy csaj, barátmezőben egy darabig, aki szerint az foglalkozik ilyesmivel, aki nem boldog. Aki nincs rendben.
El is került minden helyzetet, könyvet, "jósnőt", amivel lebukhatott volna. Aminek alapján megtudhatta volna róla a világ: mocsár az élete. Mert az titok volt. És őt amúgy is üldözte minden és mindenki.
Na ő egy külön esettanulmány volt... valahogy vonzottam ezeket...
Utálta a férjét.
A férfiakat.
A világot.
De mindent hagyott ahogy volt, mert nem akarta elveszíteni a házát. Nos, ez érthető, sokan vannak így vele. Bár talán eljuthatunk arra a pontra, mikor már minden mindegy, vesszen aminek kell, de nem maradok.
Nála az ebben való elmélyedés, a tömény ön- és világgyűlölet mutatta, hogy boldogtalan, hogy semmi sincs rendben az életében. Mégis leszólt minket, akik faltuk az önsegítő könyveket, internet híján még kávézgatva egymásnál beszélgettünk, vagy elmentünk  meditációkra, stb.
Hisz valóban az foglalkozik ezzel (általában), akinek az életében valami nincs rendben.
Épp csak tenni akar ellene, nem tudva hol kezdje.

Az egész bejegyzés azt hiszem másra sem volt jó, mint kifejezni azt, miszerint aki más, másként gondolkodik és cselekszik, az nem feltétlen hülyébb/rosszabb nálunk, nem kell csesztetni a másságáért, hanem önmagunkba nézni.
Miért kaptam ezt az embert az életembe?
Miért veszem észre rajta ezt vagy azt?
Vajon magamban kellene meglátnom ugyanezt?
És igen!
Keresd, megtalálod.
Ott van az, ami másban szúrja a szemed!
Általában.

Én hiszem, hogy rossz ember nincs, élet és önmaga által húzott-zúzott van. Boldogtalan van, akinek mások vélt vagy valós boldogsága egy táptalaj.
Látja, hogy a másik milyen életet él, de nem akarja látni. Mert messzinek érzi a sajátjától. Hosszú az út odáig. Nem indulunk el, inkább visszahúzzuk/húznánk a másikat is. Legyen vele.
Mint a három kiskutya, akik eltévednek.
Este van már, sötét, félelmetes, és éhesek is.
Sírásukra megjelenik a jó tündér.
- No, mivel jó napom van, teljesítem mindhármatoknak egy-egy kívánságát.
- Otthon akarok lenni a meleg kosárkámban.- így az első.
Suhint a tündér, és a kiskutya eltűnik.
- Otthon akarok lenni a meleg kosárkámban, egy tál meleg tejecskével.- így a második.
Suhintás, ez a kiskutya is eltűnik.
- No és te mit szeretnél? -kérdi a tündér a harmadik kutyustól.
- Fázom és éhes vagyok. Egyedül unatkozom is. Azt akarom, hogy a testvéreim velem legyenek.

Azt gondolom, van olyan ember is szép számmal, aki elért valamit, aki lehetne akár boldog is, mert megvan hozzá minden, csak nem mer. Hogy miért, az változó.
Nem hiszi hogy neki is jár ez?
Nem hiszi el, hogy megkapta?
Azt gondolja, úgyis minden jó véget ér, csak időt kell adni neki?
Igen, gondolom ilyesmik lehetnek.

Felnőtt életem nagy részében nem voltam boldog.
Most az vagyok.
Tudom milyen nehéz elfogadni és elhinni a jót.
Felfogni hogy méltó vagyok rá, illetve megengedni magamnak a hitet, hogy méltó vagyok erre is.
Nem voltam buta kiskutya. Nem húztam másokat magamhoz, nem vártam a tündérre. Elindultam haza a sötét úton, éhesen és fázva.

Hosszú út volt, de hazaértem.