2015. november 14., szombat

Plázenka Cuncuska, avagy a disznószaros gumicsizma és a befejezett-folyamatos múlt idő

Hány éven át ment a duma: magadnak osztod be az időd, te vagy a saját főnököd, könnyű neked.
Nem gyerekek.
Ez nem így működik.
Ahány gyerek, annyi főnök.
Ahány gyerek, annyiféle elvárás.
És a legnagyobb hajcsár: önmagam.

Ki az aki/ami beosztja az időm?
Én?
Nem.
A feladatok.
Az "eztmégmegkellcsinálni" "óóeztelisfelejtettempedigfontos"

Arra vágysz főképp, ami nincs.
Ami a másiknak van, ami ellentétes a tiéddel.
Otthonlétet, önfőnökséget, ha meló van és hajcsár áll a hátad mögött.
Munkába járást és kevesebb felelősséget (érted: megcsinálom 8-4-ig, hazamegyek és elfelejtem pár órára), aki otthon 0-24-ben felelős.

A tapasztalatom az, hogy én magamnak vagyok a legnagyobb hajcsár, de a legengedékenyebb főnök is.
Velem meg lehet beszélni, hogy ez nem annyira lényeges, majd holnap elkészül.

Elolvastam ezt a cikket és nagyon jónak találom a nézőpontot, a vélemény pedig üdítő ebben a csiricsáré, rózsaszín trutyival mindent elfedni akaró világban.
Tökéletesen látszik az agyament hozzászólásokból (nem mind az), hogy nem értik a fent taglalt dolgot-imádni valóak a mások helyett mindenen megsértődő emberek.
Imádni valóak, de kurva idegesítőek.

Nem azt látják/olvassák, amit a másik mond vagy ír, hogy az egyik elment "falura", látta/látja a nagy valóságot, és felébredt.
Mert munka-kurva sok munka-nélkül SEMMIBEN nem lehetsz sikeres!
Nem fog vidáman bégetni a birka, bőgni a tehén ha nem szeded össze alóla a szart, nem eteted-itatod látástól-vakulásig ugye.
Mint ahogy Plázenka Cuncuska sem lesz csodásan szép és ápolt, ha nem szán erre a dologra napi 8-12 órát. Szoli, köröm, fodrász, edzőterem, kávé a sztárbákszban hogy lássanak, a tököm tudja mi még. De valamelyik valóságban ő szép, és neki ez a lényeg. Mindennek és mindenkinek megvan a közege és értő közönsége, magány csak odabent van ám!

Persze, csinálja akinek ehhez van kedve, de én bőszen megértem a városba menekülőket is. Ahol nem nekem kell havat lapátolni, levelet kapirgálni, csirkeszart pucolni és a többi, hanem valakit megfizetnek ezért.
Igen, én a portámon ingyen csinálom.
Illetve az időmmel fizetek érte.
Mert valami ára mindennek van.
A több pénznek, jobb munkának is.
Mondhatja bárki, hogy jó levegő, satöbbi, amit még szeretek is.
De a nagy hajcsárról beszélünk, a "kell"-ről.
Mert a hátam közepére sem kell már a friss levegő, mikor a kondér-mértékegységű konyhaszolgálat után még fát kell behordani, kályhát pakolgatni, teregetni, és bizony négy után agyilag készen kell állni a leckére, a segítésre olyasmiben is, amit sosem értettem.
És az a rohadt jó érzés, mikor végre megértek egy angol kifejezést, hogy mikor használjuk, és el tudom magyarázni a kölyöknek!
Vagy megmutatni a gyakorlatban a katalizátor fogalmát a kémiában...
És okosan, értően bólogatni, mikor a másik elmagyarázza a levegőtisztító berendezést, amit legóból épített. Mert az is fontos.
A jövő mérnöke épp gyakorol.
Persze hogy fontos....

Kéne nekem ez mellé csirke, disznó, konyhakert?
Nem kell.
Ha eladható lesz a kertem fele, eladom.
Ha kirepülnek a gyerekek beköltözünk Pestre, és ide csak néha, hétvégén jövünk majd.
Igaz, ez még messze van, és ki tudja, de most ez a terv.

Nos, azért megnyugtatok mindenkit: szeretek itt élni, jó a levegő meg minden, csak kapirgálni ne kelljen. Pár gyógynövénycsapat, le-nem kaszált csalántenger, bodzabokor, egyéb-ápolásra nem szoruló élő elég is. A többit megveszem.

De nem szólom le a városit, nem ugatom le a disznószaros gumicsizmást, és elvárom hogy fent említett Plázenka Cuncuska is értse meg, hogy a körmöm alatt kimoshatatlan kakaócsík van, és nem, nem kell rá műköröm, de a kétkilós súlyokat sem akarom emelgetni norbival!

Képek az őzről (vagy szarvasgyerek, igazából nem tudom), az őszről, és másról









És a gyerekek, akik tudják: a világ összes ingatlana a miénk :))

- Lívi, nekünk két házunk van, tudod? - kérdi Szili, reggel 5.50-kor a húgától.
- ?
- Imié a városban, és ez itt.
- Nem, nekünk több házunk is van.-mondja Lívia -Iréné, Imié és ki is az aki Angliában lakik?
- Attila.
- Akkor Attiláé is.
- Meg Apa.
- A Krisztián?-kérdi Lívia.
- Igen.
- Azért, mert az a neve, és ne keverjük össze Imivel.
- Igen, de Imit Iminek hívjuk Lívia, így nehéz összekeverni.
- Igaz Szili, de Imi is az apukám.
- Igaz.


2015. november 2., hétfő

Víz

- Miért nem tudsz olyan jól tanulni, mint a bátyád/húgod/akárki?
- Oké, de én legalább megeszem a hurkát is....
Igen, különbözőek a gyerekek, mint ahogy mi sem vagyunk olyanok, mint a főnök, az orvos asszisztense, a boltos, vagy bárki más.
Én ebben vagyok jó, ő másban.
Az egyik simulékony és alakíthatóbb, de folyton erősítgetni kell az önbizalmát. A másiknak ezzel aztán semmi gondja, akkor az egója mint a Himalája, de el kell fogadni olyannak amilyen, mert abszolút nem irányítható.
Észrevettétek már, hogy némely gyerek olyan, mint a víz? Minden formát felvesz, amibe töltöd, de sosem marad olyan. Ahhoz szerkezetkárosító változásokat kell művileg véghezvinni (mint a fagyasztás, forralás), hogy megváltozzon?
Mert a vízzel sem lehet semmit csinálni.
A medret megrajzolhatod neki, de azt, hogy merre megy, majd eldönti maga.
Azt hiszem normális ember nem akar beavatkozni egy másik életébe annyira, hogy a "folyásirányt" megváltoztassa....

Máson is gondolkodom régóta.
Ezer meg egy éve született meg bennem a kérdés, hogy ha valakinek valahol rossz, miért nem megy el onnan?
Nos, ezzel a kérdéssel mindenféle helyzetre gondolok. Akár a sivatagban élőkre, az éhínségben tengődő indiaiakra, etiópokra, vagy a rossz kapcsolatban haldoklókra.

Mikor megfogalmaztam a kérdést, még a választ sem sejtettem, és messze voltam még a későbbi rabláncaimtól is.
Később én sem mentem el onnan, ahol nekem rossz volt... mert egy darabig fel sem ismertem, hogy mi is ez. Főleg, hogy mit kéne tennem. Mert a remény a legnagyobb szemétláda, mert elhiteti az emberrel, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, hogy megváltozhatnak.
De az eltelt fél életem alatt azt megtanultam, hogy elég ritkák az ilyetén változások....
Felmerül még az a kérdés is, hogy a remény éltetője sok esetben tán a lustaság? Várunk, hátha változik valami, mert gyávák és/vagy lusták vagyunk cselekedni?
Azt hiszem a gyávaság nem akkora bűn, mint a lustaság....

Azért maradsz, mert nem tudod, hogy mehetnél is (hagyjuk most azt, amikor nem mehetsz, mert igazi rab vagy, mert érzelmi-anyagi függőségben, zsarolásban vagy tartva), mint a kutya, aki láncon van, de mikor elengeded és elmegy, úgyis visszatér. Vagy a macska, aki sosem lép a házba, maradékon él de marad.

A nagy kérdés tehát az, hogy miért marad, aki mehetne is.
Én még mindig a sorsban hiszek.
Nem abban, hogy magunk irányítjuk, mert nézeteim szerint ez csak részben igaz.
Van amit irányíthatunk és van amit csak elfogadhatunk. Van bizonyos szabadságunk abban, hogy bizonyos határokon belül mit teszünk és mikor, de azt hiszem ennyi.
Pontosabban fogalmazva, azt hiszem nem szabad sorsirányítás van, hanem bizonyos pontokon választási lehetőségek, döntési helyzetek, amiknek következményei vannak.
Ha erre megyek akkor ez lesz, ha arra, akkor az.
Az én döntéseim eredménye MINDENKÉPP a mostani életem. Vannak téglák, amik cserélhetőek, de vannak fixen beágyazódottak, amik örökre maradnak. Más alapokon nyugvó épületben, amik más döntések eredményei és következményei lennének, más fix téglákat nézegetnék.

Érdekes dolgok ezek.
Sokszor azt hiszem, tök mindegy mit érzünk a helyzettel vagy emberekkel kapcsolatban, egyszerűen muszáj megélni ott, azokban a helyzetekben dolgokat ahhoz, hogy túl tudjunk lépni rajta, ki tudjunk mászni belőle.
Nekem mondjuk ez már könnyű, mert a rossz és nehéz párkapcsolati periódusokon túl vagyok.
Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert úgy tudtam kijönni a poklaimból, hogy ép és érző ember maradtam, tudtam regenerálódni és újra tudok ÉLNI.
Ő szintén...

Mi azok a fajta folyók vagyunk, amik nem akarnak kimászni a medreikből. Folyunk amerre visz a part, önszántunkból élünk meg mindent úgy, ahogy kapjuk.