2016. november 16., szerda

Gyertek át

Írni kell. Ez egyértelmű, valahol ki kell adnom magamból ami foglalkoztat, ráadásul ez írásban jobban megy. Csak mostanra kevesebb alkalommal jön elő az "ezt meg kell írnom" dolog. Vagy kevesebb a probléma? Mármint lelki probléma :)  Az is közrejátszik.

Meg akartam ismerni a Wordpress felületet, így elkezdtem posztolni ott. Megtetszett, maradtam. Ez itt már túl sok apró kis problémával rendelkezik. Már nem szeretem a blogspotot.

Ha van kedved, nézd meg miket írok ott, mert kettőt már nem fogok folytatni :) Ennek itt már egy ideje vége.
Link.

2016. május 27., péntek

fene tudja

Nem arról van szó, hogy mindig rossz. Inkább annyi, hogy feladatok mindig akadnak, és ezt felfoghatjuk rosszként is, no meg egyszerű megoldandóként is. Szerintem ennyi az egyenlet, nem több.

Azt látom, hogy ami "rossz" beüt az életbe, azt kétféleképp kezelhetjük. Megtartjuk, etetjük, kiállítjuk a polcra (értsd: mesélünk róla, mutogatjuk a betérőknek, érdeklődőknek, elkomorodunk tőle minden alkalommal ha eszünkbe jut) vagy az első sokk után önmagunkat leporolva továbblépünk, a rossz által hozott feladatot elvégezzük, megoldjuk a problémát.
Ó, igen, tudom hogy vannak időben nagy kiterjedésű gondok is, azaz nem rögtön megoldhatóak, lassú lefolyásúak, de én itt nem egy mindenre megoldás-írást nyomatok, hanem csak leírok dolgokat. De hogy azért ne maradjunk kétségek közt, mármint hogy én ezt hogy csinálom: ha tudom, hogy ez bizony tovább tart pár óránál-napnál, akkor félreteszem. Amit tudok megteszem, és aztán megy a várunk-polcra, a majd-kidolgozza magát fiókba, a megoldódik magától-vagy leszarom oldalra.

Azt hiszem ez is egy olyan téma, amit útravalóul kell adnunk a gyerekünknek. Mármint hogy sosem lesz olyan, amikor ne merülne fel valami, amit kezelhetünk problémaként, tragédiaként is, de egyszerű feladatként is, ami a saját tetteinknek, gondolatainknak, beállítottságunknak a következménye. És ha egy-egy fajta gond többszöt is visszaköszön, netán ugyanúgy, akkor bizony változtatni kell valami hozzá kapcsolódó dolgon.

Erről a témáról "Mindig?" címen bővebben is írtam az új felületemen.


Mert arra a döntésre jutottam, hogy nem akarom tovább írni ezt a blogot. Máshol, másképp folytatom. Már megvan az új felületem, de ott nem a nevemen szerepelek. Ennek oka? A fene tudja. Egyszer befészkelte magát a gondolat, majd apránként megvalósult.
Aki keres megtalál. Sziasztok.


2016. március 7., hétfő

vagy mégsem...

Olyan megnyugtató, hogy vége egy újabb napnak, amit Nélküle töltök... és egy nappal közelebb kerülünk a hazajövetelhez is, merthát jól van, jobban van, gyógyulgat.
Itthon pedig káosz van, a javából.
Két beteg, na jó: betegecske, azaz reggel beteg, nappal jobban lévő gyerek, délutánra belázasodó anya, azaz én.Szili van csak jól, na meg Kevin, aki már csak tüsszög. De nincs halálán, tud segíteni, amire pont rá is vagyok szorulva.
Gáz, mi? Nekem az.

A dolgok pedig tanulságosak, csak az a baj, hogy utólag vagyunk okosak, mert közben nehéz lenne.
Olyan szépen látható, mi miért történt, mire is hívta fel a figyelmet egy "baj", baleset.
Mi az, amit meg kell ezek után oldani, hogy az élet gördülékenyebb legyen. Na de mivel mindennek van következménye, így most benne csücsülünk A helyzetben.
Majd elmúlik.
Mint ez a nap.
Meg a holnapi.
És jön egyre közelebb AZ a nap.

Mert azt akarom, hogy az életem a szokásos, kintről kissé tán unalmas háztartási élet legyen, megint.
Hétfőn menjen, pénteken jöjjön, hétvégén bolt, házimunka, pihi. Gyerekek hétköznap suliban, oviban, én itthon munka. Ez a normális.
Na de van-e normális?
Már majdnem 30 éve tudom: nincs. Csak mindenkinek az, amit megszokott. Ami jó. Ami kényelmes. Oké, tudom. Most nem vagyok okos, most nincs semmi értelmes mondandóm...
Hát ennyi.




Vagy mégsem.

Mindig a te döntésed, értelmezed-e a jelet, a leckét, vagy visszasimulsz a megszokottba. Minden baj csak figyelmeztet valamire, olyasmire, amit meg kell változtatni, ami nem jó.
Dönthetsz kétféleképp.
Változtatsz és új utakra lépve jobbá teszed a léted, segítesz magadon, vagy visszatér minden a régi kerékvágásba, és akkor is tovább élsz. Mert élet van, csak szerinem az nem mindegy, milyen, és milyen árat kell fizetni a kényelemért, amivel nem hagytad el a járt utat.
Azaz ha bajra, betegségre figyelmeztet egy baleset, vagy csak szimplán a gondolkodásmód megváltoztatásának szükségességére, akkor alkalmazkodsz, lemondasz-e olyasmiről amit szeretsz, de nem tesz jót? Vagy rántasz a válladon, és: "úgyis meg kell halni valamiben" szlogennel okoskodsz?


2016. március 6., vasárnap

Meddig? Mennyi?

Keresgélek a fejemben. Érdekelnek a válaszok. Sőt, ha történik valami, mindig ott vannak a kérdések. Megjelennek. Mert tudni akarom. Tudni, hogy miért? Meddig? Mennyire? Mi lesz ha? Sőt, hogy mitől?
Mennyit bír el egy ember? Mikor mondhatja joggal azt, hogy eddig, s nem tovább, elég volt, hagyja abba aki ezt osztja.
És hát ott van az is, hogy ha látnánk, mi baja másnak, totál megelégednénk a sajátunkkal, sőt... Tudom én ezt. Tudom, hogy voltaképp nekem jó. Nekem is, és a szeretteimnek is. Mert... ezért, azért, meg amazért is. Mert megvan mindenünk, ami kell és ami jó. Sőt, szuper, mert olyasmink is van, ami ritka kincs. A boldogságról beszélek, arról, hogy elégedett vagyok az életemmel, a történésekkel, és látom, hogy ez nem kétnapos öröm lesz, hanem hosszú életű. Mint én.
Hogy közben vannak kisebb kimaradások, mert történik valami? Olyasmi, amit túl kell élni, átvészelni, ami voltaképp jól alakult, bármilyen rossz és bármennyire fáj annak, aki elszenvedte.
Hogy én csak karmester vagyok, irányítanom kell a zenekart, ha kiesett a fő zenészem, akkor is. No meg ha a másik zenész is ki-kimarad, már hiányzik még egy hangszer a sorból, és én, a karmester is kezdek besokallni.
Akkor is állni kell a sarat, mert a zenének szólni kell, az utolsó pillanatig.
Nem is vagyok karmester. Hisz nem kell úgy zenélni, ahogy én akarom... nem is szeretném, hogy ez legyen, nem ismerek én minden hagszert, csak egy zenész vagyok én is, és a sors a nagy karmester. Ő ül odafent a székben, és én is csak egy játékos vagyok. Látom a kottát, tudom mit kell csinálnom, látom a nagy végkifejletet, játszottam már párszor, de mindig figyelnem kell a pálcára, mert azzal mutatják az aktuális irányt. A pálca tulaja lát mindent, nem én.

Itt ez a vasárnap. Szuper nap, gondolom. Sokan utálják a hétfőt, vagy kevésbé szeretik, mert... munka, iskola, akármi. Én nem utálom. Manapság amúgy is igyekszem nem utálni semmit, senkit. Akit-amit szeretni nem tudok, azzal semlegességre törekszem.
Persze ilyen nincs szerintem, mert mindenből kell valamennyi. Vagy van? Van olyan, aki őszintén ki tudja jelenteni, miután minden aspektusból megvizsgálta a kérdést: nem utálok semmit és senkit?

Az élet tervezéséről is gondolkodom. Mennyire mertek előre tervezni? Tudom, hogy szükséges, mert legalább a nagyjábóli irányvonalnak meg kell lenni, de azt hiszem nem szabad mindent egy lapra feltenni. Kellenek a vészforgatókönyvek, néha át kell venni a "mi van ha" lehetőségeket, hogy képben legyünk, ha baj van.

Jövök-megyek, csinálom amit kell, és próbálok belesimulni mindenbe. Ha gáz van, nyelni egyet, beépíteni az életbe azt a gázos dolgot, és tovább lépni. Mert talán csak így lehet túlélni. Tudom, hogy minden rossznak vége egyszer, sem az, sem  más nem örök.
Mégis nehéz. Hisz attól, hogy tudom: pár nap és vége, túlleszünk rajta, akkor is rossz benne lenni. De mikor már feladnám, mikor "lefeküdnék" a sorsnak, akkor mindig jön valami erő. Valami plusz. És már nem is kell lefeküdni. Én állni akarom a sarat, nem akarok panaszkodó lenni, nem szeretem, mikor valaki csak ugyanazt a mantrát nyomja, és semmi javulás, de még a szándék sem. Mert tehetetlen. Én nem.
Csak egyet akarok.
Hogy mikor bajom van, mikor lefektetne az élet, legyen egy nyugodt sarkom, ahol leülök, helyre tenni a dolgaim, az agyam.
Nos mostanság, az utóbbi napokban ez nincs meg. Ez a sarok. És még pár napig nem is lesz.

2016. február 23., kedd

Köszönöm, mi jól vagyunk

Azt mondják, nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani.
A palánta, mikor a magból kifejlődik, még sok gondoskodást igényel. Locsolgatni kell, kapálgatni, vigyázni rá. Ha nem vigyázunk rá, nem erősödik meg, nem hoz termést.
Elkopik, kiég, kiszárad.

Elég disznó módon néz ki a biciklim. Hozzáteszem, hárman használjuk, és már a negyedik is nézegeti, mikor lesz elég nagy hozzá. Az emberke a biciklihez. Szóval koszos, összevissza áll a váltója, meg egyéb nyalánkságok. Nem tudok vigyázni rá, nem csak az én felelősségem.

A téma.
Megtartani.
Lényeges lehet, hogy - párkapcsolatnál maradva - ne ígérjünk semmit, amit eddig sem tudtunk betartani, még az elején se tegyük. Eddig sem, azaz korábbi életben, korábbi kapcsolatokban, szóval eleve, a közelébe sem kerültünk soha. Mint például a kacsalábon forgó palota, milliárdos lottónyeremény, napi testedzés, cigiről leszokás.
Mert azt hiszem ilyetén ígéretekkel, annak fényében, hogy hamar látjuk, mire vevő a másik, el lehet érni amit akar az ember, azaz hogy létrejöjjön egy kapcsolat. Arra ki sem térek, milyen kapcsolat az, ami az egyik fél akaratából, művileg megtámogatva, erőltetve jött létre...
Tehát nem ígérgetünk, ezzel már léptünk egyet a jó irányba.

Van az öncsalás, meg az öncélú csalás...
Az első az, amikor látod a hibát, majd gondolatban vállat rándítasz, és azt súgod magadnak: majd mássá teszem...
A második pedig a fent taglalt ígérgetés, csodás jövőbeli képek előrevetítése, a megvalósítás legkisebb szándéka nélkül.
Mondjuk mostanában ez az öncélúság sok mindenben szemet szúr nekem. Azaz inkább a szó világít a fejemben, egy-egy világból tapasztalt eset kapcsán.
Rengeteg átverést láthatunk nap mint nap. Elég a közösségi oldalakon barangolni, ahol is elég nehéz elkülöníteni a valós, ránk is vonatkozó híreket a kacsáktól.
Vannak emberek, felnőttek is szép számmal, akiknek ez nem sikerül. Ők osztják meg például a pénzfotókat, Zuckerbergtől várnak utalást, és hiszik el, hogy a visszerek 1 hét alatt eltűnnek, bármilyen kifejlettek is legyenek.
Szeretnénk ha a világ ettől a sok öncélú átveréstől mentes lenne, de azt nem hiszem, hogy bármi ilyesmi megtörténne valaha is. Hisz a dualitás pont erről szól, ezt sokszor felhozom. Két pólus, hideg-meleg, sötét-világos, stb. Hiszékeny-óvatos. Öncélú-közcélú.

Kérdés, hogy mennyire lehet kiosztani a felelősséget egy kapcsolatban? Kell-e kiosztogatni bármit is? Merthogy ezek a dolgok maguktól alakulnak, aztán ráállunk arra a rendre ami létrejött, és azt tartjuk alapszintűnek.
Én a kerékpáromnál a felelősséget elhárítottam, mondván: én rendben használom, nem tehetek róla, hogy minden magyarázat ellenére sem értenek hozzá a többiek.
De vajon a kapcsolatban, ami elér egy pontot ahol előjön pár probléma, ki a felelős?
Gondolom ez az adott helyzettől is függ, de mégis az a tapasztalatom és véleményem, hogy minden kialakult rossz vagy nem túl jó helyzetben ketten vannak. Az egyik csinálja, a másik hagyja. Aki hagyja, az tán nem elég tudatos.
Esetleg tudatos, látja hogy gond van, de hagyja, mert adott pillanatban nem tud mit tenni, később pedig már nem is lehet. Ez is lényeges. Hagyunk egy helyzetet kicsit elfajulni, mert épp bármiért tehetetlenek vagyunk, de a dolgok ritkán oldódnak meg maguktól, szóval az elfajulás marad, köszöni jól van. Gyökeret ereszt, terjeszkedik, és a végén már saját személyisége is van, beágyazódott hozzánk.
Nem is érti, miért nem jó ő ahogy van, itt él velünk időtlen idők óta.
Dehát élősködő, csak bajt okoz, szóval dobnánk kifelé.
Az, akihez tartozik, értsd: aki a bajos helyzetet okozza a kis egységünkben, szintén nem érti, ha eddig is jó volt ahogy csinálta, akkor most mi van?
Nos, itt kell tudni okosan elmesélni, hogy nem, eddig sem volt jó, de azt hittük magától elmúlik. Vagy csoda történik. Vagy valami.
Na igen, így telik el az a sok év, olyan emberek oldalán, akikre kár ennyi időt áldozni.

A bajok nem múlnak el maguktól. Viszont azt hiszem kevés kivétellel mindenre van megoldás, és benne maradni sosem az.
Ha elkövettük, ha megoldottuk, akkor tanuljunk belőle. Mert mindig mindennek megvan a tanulási oldala is, azaz az adott helyzet leckéje. Spiri vonal nélkül is.







2016. február 17., szerda

Sár és kosz

Nem sűrűn, illetve csak jó okkal mondom a gyerekeknek: ne pocsolyázz, kerüld ki, stb. Illetve főleg akkor, ha valahová épp odafele megyünk. Hazafelé már lehet mocskozni.
Tegnap Szilivel a boltból hazafelé játszottunk.
Keskeny helyen ugrotta át a pocsolyát, majd néz rám, milyen ügyes.
Mondom:
- Nem sok kockázatot vállaltál, kisfiam.
- Miért?
- Ugord át ott, ahol a legszélesebb.
- És ha beleugrok?
- Akkor otthon gatyát cserélsz.
Nekifutott.
Elsőre kicsit elvétette.
- Na, most a másik irányból, az lejt.
Még messzebbről futott neki, és sikerült.
Büszke volt magára, megugrotta. Hogy magának vagy nekem csinálta? Jogos a kérdés, de számít-e? Főleg nála, aki nem igazán bevállalós fajta, inkább tart mindentől.
Valószínűleg semmivel nem vehetném rá, hogy egy méter magas helyről a földre ugorjon.
Nem is akarnám, csak ha fontos a dolog, például majd az lesz a biciklizés. Egyszer rá kell vennem, akkor is ha az ember ilyenkor elesik, megsérül.
Személyes oldalról nézve: az, hogy ő pont félősebb, óvatosabb, az nem zavar. Nem akarom átnevelni, csak kicsit megnyitni.

Azt hiszem még ehhez tartozik, hogy szerintem a gyerekkor pont arra való (többek között persze), hogy kipróbálják a normál kosz különböző fajtáit.
Legyenek porosak, játsszanak a sárban, ássanak kézzel-lábbal, ugorjanak pocsolyát, távolugróst a sáros erdőszélen, csúszkáljanak az agyagos sárban...

Óriási élmény volt, mikor az erdőben a két nagy belement a méretes, fél lábat elnyelő, saras pocsolyába, és szép lassan mindenki követte őket. Engem is rávettek.
Otthon ugyan slaggal robbantottam le róluk a rájuk dermedt sarat, de tényleg jó volt.

Lívi anno imádta a sarazást. Kimondottan neki csináltam azon a nyáron sárfürdőket, jól fellocsoltam, ő pedig ment, és beleült.


És érdekes, ma már vigyáz a ruhájára, de nem esik pánikba, ha koszos lesz valamije.

Tegnap Szabolcs szétvert egy régi, rossz telefont. Engedélyt kért rá.
Én ugyan nem értem ezt az értelmetlen rombolást, de anno az öcsém is csinálta a matchboxaival, szóval valami fiús cucc lehet...
Szóval meg akarta nézni, mi van benne.
Igazából mióta Sziliről kiderült, hogy érdeklik a szerkezetek, mindig megkapják a nem működő, biztonsággal szétszedhető gépeket.
Az első amit szétszedtek az egy dvd volt, meg a régi számítógép háza.
Most jut eszembe, az nem is Szili volt, mert akkor ő még vagy nem volt, vagy nagyon kicsi baba volt.
Mikrót, tévét nem adok nekik...
Milyen jó  játék már, szétszedni majd összerakni a rossz klaviatúrát :)




2016. február 11., csütörtök

A "ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van" mondat kicsit jobb csak a rossznál...

Szép ez a (nem annyira szép) februári nap. Az eső esik, megint hideg van, de nekem mégis szép volt, hisz 5 napja hogy férjhez mentem! Aznap legalább szép idő volt...
Nos, a boldogság nem az időjárás függvénye.
Utálom ugyan, hogy be vagyunk zárva a házba, de nekem süt ám a Nap...


Délután régebbi fényképeket néztem a gyerekkel. Ő önmagát nézte, én a fotók környezetét. Hogy a ház mekkorát változott 3 év alatt. Az utóbbi egy évben. Arra gondoltam, hogy akkor régen elhittem azt, ez így jó, mert nem lehet jobb. Persze, ez is egy védekező mechanizmus, ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van.
Jó elv, de inkább a nem rossz kategória. Mert hát beletörődtet, azt mondja: ne lázadj, nem tudsz, nincs kiút.
Ma már azt mondom: ha nem szeretem ahogy van, teszek ellene.
Hisz ez mindig is csak átmeneti volt, ez mentett meg akkor az összeomlástól, ez a fásult-nem szeretem, de úgy teszek viselkedés, érzés.
Mindig felálltam.
Mindig jött az a lázadás, hogy megmutatom!
Igen? Azt mondod, ez nekem nem fog menni? Na, majd meglátod!
És érdekes, mire eljött amit meg kellett mutatni, már nem számított, hogy az, aki miatt a gondolat létrejött, lássa.
Valamelyik nap az a gondolat támadt rám, hogy mint mindennek, az életünkben lévő szarnak is jó oka van. Ezt tudjuk, nem újdonság.
Én viszont arra jöttem rá (?), hogy ami nem jó, kimondottan rossz, de mondjuk elviselhető, az lehet hogy valami még rosszabbtól tart távol.
Tudjátok: a dugóban rekedni kocsival, lehet hogy megment egy balesettől. A lekésett repülő vagy vonat szintén megóv valamitől, amit nem kell elérni, átélni.
Egy rossz kapcsolat, amiben élni lehet, megóvhat egy még rosszabbtól.
Most olyan fúúbazzeg érzésem van, hogy azért nem szeretnék ilyen rossznál kicsit jobb lenni senki életében...

De azt hiszem megint tévedek.
Mert ez a beletörődés már megint!
Jól van, hát mindig veszekszik, hát kiborít a viselkedése, de lehet hogy megment ez a kapcsolat valakitől, aki pl. verne vagy nőzne. És hát jóképű, nem iszik, blabla, szóval jó lesz ez. Azt a kis balhézást meg majd kinevelem belőle. Majd megnyugszik, ha jobban megismer, ha látja, nem kell féltékenykednie, satöbbi. És hát olyan nehéz volt találni egy ennyire is normálisat, és annyira szorít az idő, hogy maradok.
És így telik el a fiatalság, egy olyan börtönben, aminek a falait magad húzod fel.
Mert börtön lesz, szabadulni akarsz majd, de addigra a kulcs egy másik ember kezében lesz, aki bent akar tartani téged.
Aki majd zsarol a közös tulajdonnal, a közös gyerekkel, vagy csak sajnáltatja magát, netán a barátaidon keresztül próbál hatást gyakorolni.
Neeem, ma, ilyen kis okosan azt mondom, ahogy kezd elviselhetetlenné válni, lépni kell.

Amúgy nekem ezek a gondolatok manapság főleg mások példáiból születnek, igaz, összevetve a saját régi életemmel.
Mert nekem sikerült, én már megmutattam, látod?
Hogy kinek mutattam meg? Ki kellene hogy lássa? Az már tök mindegy. Az már annyira rég volt, hogy szinte én sem emlékszem rá, és nem is számít. Az a híd, ami a célhoz vitt és kicsit dőlöngélt, majdnem leszakadt, már csak halvány emlék.
Az út minden lépése a lábamban van, nem a fejemben.

2016. január 20., szerda

Mitől?

Van valami. Valami probléma. Menjünk le a gyökeréhez, tárjuk fel, mitől is lehet? Mert a későbbi prevenció szempontjából fontos. A gyógyulás szempontjából is fontos. Mert ha nem tudom mi okozza, akkor újfent megtörténhet. És tudjuk, mind a fizikai, mind a lelki bajokról: meg is történik.
Így mi keressük az okot.
Ott lent, a mélyben.
Persze mint minden agyalós-rendszerező ember, a kérdést is felteszem magamnak: minek az okot keresni, ne a múltba nézzünk, hanem előre, a gyógyulás felé.
Na de a fent említett ok miatt igenis kell a múltat nézni.
Így én a lelki életemben elég sokat barangolok a múltban. Felidézek eseteket, gondolkodom, mi vitt erre vagy arra az útra?
Olyan sok mindenre nincs válasz!
Most.
Mert azt is hiszem, hogy előbb-utóbb minden fontos válasz meglesz. Rájövök, szembejön valamiképp, amint szükségem van a tudására.
A múlt, azt hiszem azért van, azért nem merül feledésbe mint az előző élet, hogy tanuljunk belőle. Ez jó.
Addig, amíg nem mocskolja be a jelent, amíg megmarad tanítónak és nem irányít, addig jó.

Elkezdtem ezen gondolkodni, az egyik gyerekem egy friss fizikai problémája okán. Ugyanis kérdezte, mitől lehet. Elsőre arra gondoltam, mit számít, hisz gyakori probléma, van, majd elmúlik. De rájöttem: a fenébe, olyasképp gondolkodik, mint én.
Mitől lehet?
Mi az oka?
Szóval elsőre nem, de második nekifutásra már én is inkább az okot kerestem, hisz megoldás majd lesz, valószínűleg magától elmúlik.

Azon is gondolkodom mostanában, hogy milyen jó az, hogy két kész ember köt házasságot. Ezt persze nem úgy értem, hogy a fiatalabbak félemberek. Inkább arra gondolok, hogy nekünk már megvannak a rigolyáink, kialakult a szokásrendszerünk, régóta leszakadtunk a szülői házról, így ahogy egymást megismertük, az már nem fog alapjaiban változni. Nem korfüggő, hisz 30 évesen, 10 éve önállóan élve is pont ezt éri el az ember.

2016. január 19., kedd

Fog ez menni, kedves taxisok? Nem kéne inkább arcot váltani? A mostaniból például lejjebb adni...

Kedveseim, megint véleményt közlök a kialakult helyzetről.
Az van, hogy emlegetik az emberek a '90-es taxisblokádot.
Az van, hogy azt mondják most is páran/sokan, hogy igazuk van (tegnap láttam a híradóban, a dugóban ülő agyhalottat így nyilatkozni: csinálják csak, igazuk van)
Vajon tudja miről beszél?
Mert én, aki egyiket sem használom, azt mondom, az én pénztárcám az enyém.
Én nem tartom biztonságosnak a taxizást, látva miként közlekednek, és a pénztárcámnak sem biztonságos.
Az a bizonyos taxisblokád a benzinár emelkedése miatt volt, azt hiszem az a köz érdeke is volt. Az, hogy az olcsóbb utasszállítás ellen tüntetnek, nem a köz érdeke. Ha elviszem a szomszédnénit a boltba, vagy menjünk messzebb: elviszem a szomszéd nagyvárosba, akkor Volán tüntet majd a kapum előtt, mert elvettem a keresetüket?
Ha a barátnőmmel vitetem magam havi bevásárlásra, mert a kutyakaja házhoz szállítás annyi lenne, mint a benzin Vácig, akkor mi van? A kutyakaja bolt tüntet? A helyi kisbolt tüntet, mert inkább a nagy boltokban vásárolok?
Gyerekek, millió példa van, és sajnos a túlszabályozás minden fronton csak annyit jelent, hogy rohadtul megnőnek a fogyasztói árak.
Jelenleg 100 elköltött forintból kis túlzással csak 1 forintba kerül ténylegesen az áru. A többi a szabályozások hozta járulékok és adó. Mi értelme?
Persze hogy az olcsót keressük, összeállunk és nagyban vásárolunk, mert nem szeretjük ezt a lehúzást.
Azt például, hogy megveszek egy rohadt drága koncert/színház/mozi jegyet, és külön kell fizetnem a ruhatárért, sok helyen a wc-ért.
Nem várom el, hogy ételt-italt adjanak, de ha nem szabad nézőtérre kabátot vinni, akkor őrizzék meg ingyen.
De elkanyarodtunk.
Tegnap hallottam taxi melletti érvnek azt, hogy beülhetnél az Uberben egy erőszaktevő mellé is. Senki nem garantálja a biztonságod.
És a taxiban ki garantálja?
Mind hallottunk már erőszaktevő taxisról, nem pia miatti rosszul lévőt anyagilag csúnyán lehúzóról (kényszer-bankkártya használat, nemi erőszakkal/veréssel fenyegetés, és ez csak a közelmúltban olvasott két eset), szóval biztonság sehol sem garantált.

Azt hiszem az új blokád nem fog bevonulni a történelem könyvekbe, nem is érdemes erről ilyen sokat beszélni.
Logikusan gondolkodva, nem az Uber ellen kellene tüntetni, hanem járulékcsökkentésért a kormánynál kilincselni. Egyenlő esélyeket követelni.
És lentebb adni az arcunkból...
Mert nem véletlen, hogy a taxis az hiénaként került be a köztudatba.
Mindig tisztelet a kivételnek, de tudnánk mind lehúzós eseteket mesélni.
Városnézésre vivőket, érdekes módon kétszer-háromszor annyiba kerülőket, és a többi.

Ha nem megy a bolt, váltani. változtatni kell. Nem a külvilág a hibás, azt hiszem senki nem találta volna fel az Ubert, ha minden oké lenne taxifronton. Mert megint belemegyünk az elemzésbe, hisz ott van a kérdés: miért én fizessem ki a járulékokat? Miért megint mi vagyunk a rossz oldalon?
A boltos, ha valami plusz költsége van, beépíti az árba. A taxis is, a fodrász is, minden szolgáltató ilyen. Kérdezem, választ nem várva, hogyha emiatt az én költségeim nőnek, akkor hol emeljek árat? A munkáltatónál kellene szólni, hogy tán dobjon rá a fizura 30-40%-ot? Körberöhögne? Igen.
Vagy jelezzem a kormánynak, hogy a CSP és más gyermekre fordított állami támogatás évek óta stagnál, míg az árak és rezsi nem??
Nem tüntetünk egyet?
De hogyan?
Ne etessük a gyerekeket?
Vigyük be tömegével az állami gondozásba őket?
Persze hogy ez abszurd.

És akkor ott van az, hogy ne kekeckedj, mert kinéznek onnan, ahol vagy. Ne nézd meg, mi miből van, és ne kérdezz, mert csúnya nézés garantált. Vedd meg, vidd haza, és hagyjál békén.
Jaja, megint az a bizonyos gyógyszervásárlás. Az a "neked nem kell tudni, miként hat a fájdalomcsillapító" mondat.
De, én tudni akarom.
Amilyen rohadt sokba kerül, akár fel is világosíthatnak róla. Hisz fel vagyok hatalmazva arra, hogy megkérdezzem a gyógyszerészem.
Engem érdekel a hatásmechanizmus.
De miről beszélek?
A gyerekorvos sem a felvilágosításról híres. A beteg gyereket csak bottal piszkálja meg, felírja a szokott cataflamot (sosem váltottam ki, mégis mindig meggyógyultak...), szedjen szopogatótablettát vagy negrót, aztán cső.
Eszembe jut róla a régi újpesti állatorvos, aki a kölyök bernáthegyihez nem mert hozzányúlni, mondván: nagy kutya, veszélyes lehet.
3 hónapos volt akkor a kutya.
Ó, megint elkanyarodtunk a taxitól.
De pont ez a szép a meg nem fizetett írásban: tök mindegy miről írok, hány szót írok, "fizet" érte valaki. A figyelmével.

Na ezzel a szép zárszóval búcsúzom, csókolok mindenkit, szép napot Nektek :)

2016. január 14., csütörtök

Házasságról, hűségről, farkasokról...

Úgy gondolom, az elfogadás nem egyenlő a tetszéssel.
Azt fogadom el, amit nem szeretek, de el tudom viselni. Például azt, hogy az egyik kutyám ha kell, ha nem, ugat és ami a foga ügyébe kerül, azt ilyenkor szétforgácsolja. Elfogadom, de tenni ellene nem tudok, ő ilyen :)

A szerelmemnél egy dolgot tudnék mondani ami ilyen, az a dohányzás.
Nem zavar, nem is érdekel különösebben, de azért messze vagyunk attól, hogy szeressem a bagózást :)

Azt hiszem ezt a témát nem lehet ennél jobban elmagyarázni.
Volt a napokban egy ilyen jellegű témánk a melegséggel kapcsolatban.
Miszerint én nem elfogadom ha valaki meleg, hanem egyszerűen nem érdekel. Az sem, ha pl. a saját gyerekem lenne az.

Egyik fiam kérdezte, mi lenne, ha olyan lánnyal járna, aki nem tetszik nekem.
Nos, mondtam, nem nekem kell tetszenie, bár vannak olyan példák előttem, ahol erősen a lelkedre kötném: gumi mindenképp, akár kettő is, de azt hiszem ennyi. Elmeséltem neki, milyen rosszat szülhet az, ha valakit a szerelmétől tiltanak, ha arra valami negatívat mondanak. Az pont azzá válik, amit a szülő nem akar esetlegesen elérni: erősebb kötődéssé, hisz akit támadnak, azt védeni kell.
Pont.
Szóval fiam, mondtam neki, nyugodtan hazahozhatsz majdan akárkit, senki nem fogja "bántani".

A hűségről és bizalomról is akartam írni.
Mi nekem a fontos?
Nos, nem az, hogy elhitesse velem: örökké engem fog szeretni, hisz garancia semmire nincs. Ahogy jött a szerelem, úgy el is múlhat. Úgy gondolom, ha 40 felett ezt még nem tanultam volna meg, akkor sok-sok életosztályt kéne még ismételnem...
(persze én is úgy gondolom, örökké fog tartani, én is szentimentálisan érzek, és megyek férjhez 3 hét múlva)

A lényeg ebben az, a hűség és bizalom kérdésével kapcsolatban, hogy mindig legyen bennünk annyi bátorság, nyíltság, hogy erről beszéljünk a szerelmünkkel, párunkkal.
Hogy ha beleszeret valaki másba, akkor arról szóljon, még mielőtt az a másik igaziból képbe kerülne. Mert nem a másba szeretés a hűtlenség, hanem az, hogy erről nem szólva belemegy az illető egy másodkapcsolatba.
Szóval én reálisan látva tudom, hogy mindig történhet valami, mindig jöhet az a másik, akibe beleszeret, de tudom azt is, hogy én sosem leszek megcsalva, mert ő erről időben fog szólni.
Na ez az, amitől én biztonságban érzem magam. Amitől teljesen nyugodtan szemlélném ha mással beszélget, ha elmegy a haverokkal valahová, ettől a tudattól van az, hogy én nem félek. Hogy maximálisan tudom: lehet hogy van örökké, lehet hogy nincs.
De nem számít.
Az a lényeg, hogy ami van, amíg van, addig teljes legyen, teljes és őszinte.

Amellett, hogy azért ez a feltételezett eset is bőven fájna, hisz nem vagyok semmilyen módon sem érzéketlen.

Igen, voltak naiv elképzeléseim a szerelemről, párkapcsolatról. Vannak is, bár szerintem ezek nem naivak, inkább csak mások szerint. Én úgy látom, hogy legyél bármilyen testben, legyenek bármilyenek a körülményeid, amint megértél az igazira, amint megfizetted az árát, meg fogod kapni.
Honnan tudod hogy igazi?
Mi az az igazi?
Nos, erre keresse mindenki a választ ott és akkor, mikor eljön egy pillanat.
Sajnos sokan vannak, akik mindig a jobb lehetőségre várnak, ők az örök keresők, akik "tudják": ennél jobbat is kaphatnak.
Na igen.
De rosszabbat is...
Találjuk meg az egyensúlyt jó és rossz között, idézőjelezgetés nélkül...
Mindig van rossz, ami elfogadható, de szerintem ami ezen felül van, ami elfogadhatatlan, azzal nem fogunk tudni hosszú távon együttműködni, élni.

Azt hiszem akárhány bölcsesség elolvasása után sem lehetünk soha elég okosak és bölcsek.
Mondhatom azt, elmesélhetem, hogy nagyon lényeges dolog egy kapcsolatban az, hogy mindig, mindent meg tudjanak beszélni. Hogy meghallgassuk egymást, felfogjuk amit mondani akar, és ne a magunk szempontja legyen az egyetlen. Hogyha valamit a másik nem akar, akkor az nem.
Akkor is, ha holnap majd akarni fogja.
Ma nem, mert ma így gondolom, nem úgy akarom.
A mai énembe nem fér bele.
Szóval mondhatom nektek, hogy hallgasd meg a párod, fogadd el amit mond, de nem tudhatom, ő milyen. Lehet csak azért mond nemet, mert az ellenkezésedből látni akarja a valós véleményed, érdeklődésed, de valójában ő is mást akar. Nos, szerintem ha ilyen emberrel kerül össze valaki, akkor meneküljön. Ez ugyanis manipulátor.

Fiam csetel esténként, ismeretlenekkel. Meséli, hogy beszélgetett egy lánnyal, aki elmesélte, hogy a fiúja rendszeresen megveri-de mivel szereti, kitart mellette. Ő ezt nem érti. Ha verik, akkor miért szereti? Azért kisfiam, mert  esetleg otthon is ezt látta. Hogy nincs hová menni anyunak, nem tud menekülni a bántalmazótól, és nem tud tenni az ellen sem, hogy a gyereke ilyen mintakép mellett, pont ugyanilyen kapcsolatot fog teremteni.
Meséltem neki azokról, akik a környezetünkben hasonlóképp élnek, és emlékezett. A társára, aki szélsőségesen viselkedett, konstatáltuk: ezért. Példákat mondtam neki azokra, akik anno bántották. Látod, gyerek? Ezért bántottak. Nem azért, mert te rosszat tettél. Az, hogy a tanár ezt nem ismerte fel, pedig pont látja és tudja, ki miként él, és inkább azt mondta, akit ennyien bántanak, az biztos nem ártatlan, nos, ezt inkább hagyjuk.
Mert pont a vadvilágban látható, hogy akit egy bánt, azt a többi is fogja, hacsak meg nem védi magát a bántalmazott.
De ő nem tette, nem védte meg magát, csak ha nagy volt a baj, na persze azt a nevelő is észrevette, megint ő volt pellengérre állítva...
Tudjuk ám, hogy a csukott szem sok mindentől megvéd...
Ha monoklit látunk, azt nem vesszük észre. Mert konfrontálódni senki nem akar, azaz a legtöbb ember így van vele. Tanárként is.
Kevesek vannak, akik szembeszállnak a kis gyökérrel, akinek a szülője a nagy gyökér, és nagyobbat kell konfrontálódni.

Ellenpéldát is mesélek.
Sokat tapasztaltam, hogyha a gyerekről van szó, sokan homokba dugják amijük van, hisz az övék nem olyan, biztos a másik volt a hibás, az vívta ki magának a bántást.
Én ilyen esetben el szoktam beszélgetni a gyerekkel, és elnézést kérek a másik szülőtől. Konkrét példa:
jelzi egy anyuka, hogy a másik fiam és az övé összekaptak, és az enyém rálépett a másik cipőjére direkt, ami nem volt olcsó. Mondja, ő nem foglalkozik a veszekedéssel, hisz előfordul, de egymás tulajdonát ne bántsuk.
Nos, ezt én pont így gondolom, szóval kikérdeztem a gyereket.
Azt megmondtam a fiamnak is, hogy nem foglalkozom azzal, hogy ki kezdte, ki mit mondott, mi baja a másikkal. Ha olyan baj van, a tanárnak szólj, ha nem, akkor rendezzétek egymás között. De a tulajdon az legyen szent, azért egy másik szülő pont annyit dolgozott mint a tiéd, szóval ha nem akarsz mezítláb járni, akkor tudod, nincs rongálás. És kérjél bocsánatot. A cipő miatt mindenképp.
Megtette, a másik anyuka előtt azt hiszem, legalábbis ő ezt mondta, szóval lezártnak tekintettem a dolgot.

Az iskolákban farkastörvények vannak, megvannak az alfák és az omegák is.
Ennyi.
Bár azt hiszem a munkahelyeken is így van, csak kissé finomabban.

Ó, csak egy mondatot szántam az esküvőnkre, azt is zárójelben. De ha hiszitek, ha nem: szemérmes vagyok... nem szeretem ha középpontban vagyok, frusztrálna a sok ember a hátam mögött az esküvőn. Így én örülök ám annak, hogy szűk családi körben lesz, pont elég az a pár ember. Hisz maga a házasság is elsősorban két emberről szól.


2016. január 5., kedd

Woman in love




Mikor először "halt meg"a nagymamája, akkor hallgatta sokat ezt a zenét.

Akkor elképzelte a Mamát, ahogy egy vállalati bulin a Papával erre táncolnak.
Szépek, fiatalok, boldogok.
Szerelmesek.
Elképzelte őket gondtalannak, fiatalok problémáival küzdő, ifjú párnak.
Elképzelte a mamáját esküvőre készülő, boldog fiatal lánynak.
Ő akkor siratta el, akkorra datálta a Mama távozását.
Ült a konyhában, Streisand énekelt, ő pedig Mamára gondolt.
Hogy mennyit hányta-vetette az élet, mégis mindig felállt, küzdött.
Akkor döbbent rá először arra, milyen törékeny is az élet.
Hogy nincs idő.
Nem szabad fontos dolgokat halogatni, mert egyszer csak vége.
Mama akkor kapott először agyvérzést.

Amit akarunk, ami fontos, azt meg kell tenni.

Most megint ezt a zenét hallgatta.
A saját esküvőjére készült, sokat gondolkodott az életen, dolgokon.
Hogy milyen apróságokon múlik az egész.
A dolgok kimenetele.
A boldogság.
Hányszor kellett felállni, újra és újra a földről ahhoz, hogy a végén állva maradhasson?
Hányszor kellett "megmutatnia", bizonyítani, főleg önmagának?
Megmutatni, hogy képes erre vagy arra.
Bizonyítani, hogy még nincs itt a vége, nem kell önmagát temetni, még vannak utak, lehetőségek.
Csak el kell indulni, akkor is ha nincs út.
Hogy a minden eléréséhez gyakran a semmin át vezet az út...


Sokszor meg kellett látni, észre kellett venni a tévutat, a zsákutcát, és váltani.
Visszanézve látta, hogy sokszor csak a magunk akadályai vagyunk.
A "Mit is tehetnék, ha ez van?" az egyik nagy csapda.
Az egyik nagy behatároló, akadályképző.

Mikor kislány volt, sokszor hallotta: "Rossz helyre születtél, királynőnek kéne lenned".
De hát ezen nem lehet változtatni, bár ő is szívesebben lett volna valami királynő. 
Akinek nem kell mosogatni, ruhát a szennyesbe tenni, rendet rakni.
Egyetértett a kislány azzal, hogy rossz helyre született.
De mit is tehetett volna?
Ha egyszer átlag ember lett?
Megteremtette a saját királynőségét.
Nem kellett neki sok a boldogsághoz, királynők pedig mindenhol teremnek.
Manapság nem nehéz azzá válni, ami lenni akarsz.
Persze meg kell elégedned azzal, hogy nincs drágaköves koronád, sem udvarhölgyeid, és a szennyest is magad után pakolod el.
De ott bent, ahol csak te vagy, ott lehetsz királynő.
Mint a hősünk.
Ült, hallgatta a zenét, gondolkodott a világ dolgain, és arra gondolt, milyen jó is neki.
Sosem lesz belőle útmutató bölcs, nem fogják kegyeit keresni ezren, nem söprik el előtte az út porát, de ez nem is kellett neki.
Ami és aki kellett azt megkapta, királynőségének immár megvolt a királya is, mi kellhetne még?

Tudta, az ember tán csak pár alkalommal vet igazán számot az életével.
Mikor gyereket szül, mikor nagyon beteg vagy haldoklik, mikor elveszít valakit, és mikor házasodik.
Ilyenkor teszi mérlegre mindenki azt, amije van, emlékezik vissza azokra, akik nem lehetnek többé ott, akik hiányoznak, és mellette hálás azért, ami van.



2016. január 2., szombat

Értelmes élet

"– Érdekes elgondolás – jegyezte meg Gorkie. – Amikor még gyerek voltam, és a Hattori klánban tanultam, egy ninjagyerek megkérdezte egyszer Momochit, hogy szerinte van-e értelmes élet a Földön kívül, mire Momochi azt mondta, hogy értelmes élet leginkább csak a Földön kívül van."                     Duncan Shelley A téboly katonái


Jajj, ezek olyan butusok!
Azt mondják, sosem félt még így a magyar az új évtől...
Ó, a figyelmetlen uram!
Kimegy, és otthagyja a tévét, ahol nem kéne... politikai csatornán... így sikerül belehallgatni az újévi beszédbe... mindegy is, mert tanulságos volt.

Azért azt hiszem '57 januárjában jobban féltek a magyarok. Hogy csak egy példát említsek.
Aki nem volt még elég tompa az addigi sok bajtól.
Mert a maiak java része már elég tompa.
Na de pont ez a lényege a médiából ömlő szennynek, tudjátok amit a szaretetéssel kapcsolatban írtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Előbb apránként, kis falatonként kaptuk a rossz híreket, majd mostanra már csak ez ömlik kifelé a szép fényes, nagy felbontású led tévékből.
Nézitek a híradót, nézitek a feszkókeltő-veszekedős show műsorokat, megveszitek az ezekhez kapcsolódó szennylapokat, mondván, ennyi szórakozás nekünk is jár.
Kikapcsolódunk, legalább nem a politikával foglalkozunk. Van aki felismeri a VV "sztárokat", ÉNB "sztárokat", és ez ijesztő!
Mondtam pár éve: eltelik egy kis idő, és nem lesz ember, akinek ne lenne legalább egy, tehetségkutatóban szerepelt ismerőse/rokona, minimum másodkézből.

Szóval lehetne akár kötelezően szedetett szedatívum, enyhe lónyugtató is, ami letompít egy kicsit, csak annyira, hogy dolgozni tudjál, de ne kérdezz.
Lehetne.
De ellenállást szülne.
Mennyivel egyszerűbb megetetni azt, hogy a világot csak a tévén keresztül ismerheted meg, majd telenyomni szar műsorokkal?
Nincs ellenállás, hisz a fény vonzza a sok muslincát, a szar meg a sok legyet.
Jön a tompító a tévéből, a nagy diliház lakói pedig önként ülnek elé.
Ennyi.

Még egy kis érdekesség, hogy egyesek szerint mihez van jogom, mit kell vagy nem kell tudnom.
Én, a gyógyszerellenes, vettem egy fájdalomcsillapítót, mert nagyon fájt a torkom. De felhívtam a patikát, melyik miben más, mitől jobb, mert ugye nem szedek ilyet, nem értek hozzá. Mondom ez hová hat? Az agyam fájdalom központjára? Vagy honnan tudja, hová kell hatnia? Azt neked nem kell tudni- volt a válasz.
Nem, kis szíveim.
Ez nem így van.
Tudnom kell, mert az én testem.
Ha meg kell kérdeznem a gyógyszerészem, akkor az válaszoljon.
Mint anno az autómnál is tudni akartam, mi miért romlott el, miként kell és lehet megcsinálni, megoldhatom-e egyedül bármikor, mert ha igen, akkor megtanulom.
Enyém, értenem kell hozzá alap szinten. Különben nem lesz az enyém, mert akié a tudás, azé a hatalom.
Ennyi.

Nem, a politikával nem foglalkozunk, mert az bonyolult.
Nem?
Tényleg?
Pedig lehet hogy kéne...
Kellene több, jól kérdezni tudó ember, aki zsigerből elutasítaná a talmi dolgokat. Akiknek van ereje foglalkozni a napi munka mellett azzal is, hogy elmagyarázza a gyereknek azt, miért is agybutító a műsor a tévében.

De tompulunk, és már nem félünk.
Mitől?
Chomsky "válasza":
3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik.
De van egy pont, ahonnan nem azt nézzük, mi van lentebb, hanem felkészülten lépünk a következő állomásra, azzal a tudattal, hogy mi már megküzdünk bármivel.

Bevallom, pár éve még azt hittem én is, hogy hamarosan háború lesz.
Már nem hiszem.
Pár éve nem ettem cukrot egy darabig, majd meggondoltam magam (nem volt más, megfizethető perspektíva).
Mert nem a cukor a legrosszabb, amit lenyomnak a torkunkon.

Várom ám a nagy geostratégiai könyvemet, hogy még nagyobb lehessen a szart-látó perspektívám :)
És ma tortát sütök, mert 2 nap és 17 éves a legnagyobb!

2016. január 1., péntek

2015 jó év volt, 2016 és a boldog szösszenetek

Az jár a kis fejemben így újév hajnalán, hogy milyen kevés is kell a boldogság érzéséhez.
Karácsony után pár nappal kaptam egy e-mailt egy antikvárium weboldalról, hogy az általam előjegyzett Zbigniew Brzezinski: Nagy sakktábla c. könyv példánya rendelkezésre áll, megvehetem. Nem tudom mikor jegyeztem elő, sok éve már. Magyarul sehol nincs a neten (angolul rendelkezem vele, de ennyire nem értem a nyelvet..), könyvtárak sem rendelkeznek kivehető példánnyal, szóval nagy volt az örömöm. Jövő héten a kezemben lesz...

Most reggel pedig nézelődök a feliratos oldalon, látom egy általam kedvelt sorozat fordítót keres, nosza, én meg fordítandót amin gyakorolni lehet, és érdekel is, pont jó.
Ma el is kezdem, előre élvezem :)

A napokban mandulagyulladással küzdöttem, és még tart is. Így sokat feküdtem, olvastam. Újraolvastam Duncan Shelley Elme gyilkosai trilógiáját, ami igazából olyan iránymutató könyv számomra. Irtó sokszor olvastam őket.
Épp ezért fontos észrevétel, ami szintén boldogságot okozott, hogy mennyi olyan jó tan és gondolat van benne, ami az enyém lett az évek alatt. Azaz alkalmazom őket, odafigyelek a világban a felbukkanásukra.
Ez számomra igazi siker.
Mert azt vallom, hogy egy bölcs gondolat, aforizma akkor jó neked, ha alkalmazni is tudod. Amíg csak azt gondolod: "ez jó, ezt így kéne", addig csak az ami.
Egy bölcsesség, más, tán jobb irány, de nem a tiéd. Amint beáll a világodba rendszerszinten, onnan kezdve mindegy ki mondta és kitől hallottad, már a tiéd.

Ami megint csak a boldog érzések listáját növeli, hosszabbítja, a gyerekeim hozzám-állása betegség alatt.
Eddig minden ugyanúgy volt ha beteg voltam. Dolgoztam, főztem, satöbbi. Segítettek, de a szokásos mennyiségben. Azaz nekem ugyanaz maradt, mint egyébként. Most viszont nem. Bár ilyen szarul nagyon rég nem voltam mint három napja, de hordták nekem a teát, Kevin egyik reggel ébredés után 8 perccel a gyógyszertárban landolt, "kici kínai szegít" felszólalással :)
Ja, és még puszit is adott, de megígértette velem, hogy titokban tartom. Nos, ott tartom...

És hogy mit fogadok meg az új évre?
Például hogy a betegség okozta étvágytalanság gyomorszűkítő és éhségcsökkentő hatását kihasználva diétába kezdek, azaz kevesebbet eszem, és elkezdek mozogni is.
De ezt év elejétől függetlenül is így csinálnám, azt hiszem.
Ne meg még azt, hogy nem kívánok nagy dolgokat, hanem csak annyit, hogy legalább annyi öröm és jó jusson, mint tavaly.
2015 jó év volt.