2016. február 23., kedd

Köszönöm, mi jól vagyunk

Azt mondják, nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani.
A palánta, mikor a magból kifejlődik, még sok gondoskodást igényel. Locsolgatni kell, kapálgatni, vigyázni rá. Ha nem vigyázunk rá, nem erősödik meg, nem hoz termést.
Elkopik, kiég, kiszárad.

Elég disznó módon néz ki a biciklim. Hozzáteszem, hárman használjuk, és már a negyedik is nézegeti, mikor lesz elég nagy hozzá. Az emberke a biciklihez. Szóval koszos, összevissza áll a váltója, meg egyéb nyalánkságok. Nem tudok vigyázni rá, nem csak az én felelősségem.

A téma.
Megtartani.
Lényeges lehet, hogy - párkapcsolatnál maradva - ne ígérjünk semmit, amit eddig sem tudtunk betartani, még az elején se tegyük. Eddig sem, azaz korábbi életben, korábbi kapcsolatokban, szóval eleve, a közelébe sem kerültünk soha. Mint például a kacsalábon forgó palota, milliárdos lottónyeremény, napi testedzés, cigiről leszokás.
Mert azt hiszem ilyetén ígéretekkel, annak fényében, hogy hamar látjuk, mire vevő a másik, el lehet érni amit akar az ember, azaz hogy létrejöjjön egy kapcsolat. Arra ki sem térek, milyen kapcsolat az, ami az egyik fél akaratából, művileg megtámogatva, erőltetve jött létre...
Tehát nem ígérgetünk, ezzel már léptünk egyet a jó irányba.

Van az öncsalás, meg az öncélú csalás...
Az első az, amikor látod a hibát, majd gondolatban vállat rándítasz, és azt súgod magadnak: majd mássá teszem...
A második pedig a fent taglalt ígérgetés, csodás jövőbeli képek előrevetítése, a megvalósítás legkisebb szándéka nélkül.
Mondjuk mostanában ez az öncélúság sok mindenben szemet szúr nekem. Azaz inkább a szó világít a fejemben, egy-egy világból tapasztalt eset kapcsán.
Rengeteg átverést láthatunk nap mint nap. Elég a közösségi oldalakon barangolni, ahol is elég nehéz elkülöníteni a valós, ránk is vonatkozó híreket a kacsáktól.
Vannak emberek, felnőttek is szép számmal, akiknek ez nem sikerül. Ők osztják meg például a pénzfotókat, Zuckerbergtől várnak utalást, és hiszik el, hogy a visszerek 1 hét alatt eltűnnek, bármilyen kifejlettek is legyenek.
Szeretnénk ha a világ ettől a sok öncélú átveréstől mentes lenne, de azt nem hiszem, hogy bármi ilyesmi megtörténne valaha is. Hisz a dualitás pont erről szól, ezt sokszor felhozom. Két pólus, hideg-meleg, sötét-világos, stb. Hiszékeny-óvatos. Öncélú-közcélú.

Kérdés, hogy mennyire lehet kiosztani a felelősséget egy kapcsolatban? Kell-e kiosztogatni bármit is? Merthogy ezek a dolgok maguktól alakulnak, aztán ráállunk arra a rendre ami létrejött, és azt tartjuk alapszintűnek.
Én a kerékpáromnál a felelősséget elhárítottam, mondván: én rendben használom, nem tehetek róla, hogy minden magyarázat ellenére sem értenek hozzá a többiek.
De vajon a kapcsolatban, ami elér egy pontot ahol előjön pár probléma, ki a felelős?
Gondolom ez az adott helyzettől is függ, de mégis az a tapasztalatom és véleményem, hogy minden kialakult rossz vagy nem túl jó helyzetben ketten vannak. Az egyik csinálja, a másik hagyja. Aki hagyja, az tán nem elég tudatos.
Esetleg tudatos, látja hogy gond van, de hagyja, mert adott pillanatban nem tud mit tenni, később pedig már nem is lehet. Ez is lényeges. Hagyunk egy helyzetet kicsit elfajulni, mert épp bármiért tehetetlenek vagyunk, de a dolgok ritkán oldódnak meg maguktól, szóval az elfajulás marad, köszöni jól van. Gyökeret ereszt, terjeszkedik, és a végén már saját személyisége is van, beágyazódott hozzánk.
Nem is érti, miért nem jó ő ahogy van, itt él velünk időtlen idők óta.
Dehát élősködő, csak bajt okoz, szóval dobnánk kifelé.
Az, akihez tartozik, értsd: aki a bajos helyzetet okozza a kis egységünkben, szintén nem érti, ha eddig is jó volt ahogy csinálta, akkor most mi van?
Nos, itt kell tudni okosan elmesélni, hogy nem, eddig sem volt jó, de azt hittük magától elmúlik. Vagy csoda történik. Vagy valami.
Na igen, így telik el az a sok év, olyan emberek oldalán, akikre kár ennyi időt áldozni.

A bajok nem múlnak el maguktól. Viszont azt hiszem kevés kivétellel mindenre van megoldás, és benne maradni sosem az.
Ha elkövettük, ha megoldottuk, akkor tanuljunk belőle. Mert mindig mindennek megvan a tanulási oldala is, azaz az adott helyzet leckéje. Spiri vonal nélkül is.







2016. február 17., szerda

Sár és kosz

Nem sűrűn, illetve csak jó okkal mondom a gyerekeknek: ne pocsolyázz, kerüld ki, stb. Illetve főleg akkor, ha valahová épp odafele megyünk. Hazafelé már lehet mocskozni.
Tegnap Szilivel a boltból hazafelé játszottunk.
Keskeny helyen ugrotta át a pocsolyát, majd néz rám, milyen ügyes.
Mondom:
- Nem sok kockázatot vállaltál, kisfiam.
- Miért?
- Ugord át ott, ahol a legszélesebb.
- És ha beleugrok?
- Akkor otthon gatyát cserélsz.
Nekifutott.
Elsőre kicsit elvétette.
- Na, most a másik irányból, az lejt.
Még messzebbről futott neki, és sikerült.
Büszke volt magára, megugrotta. Hogy magának vagy nekem csinálta? Jogos a kérdés, de számít-e? Főleg nála, aki nem igazán bevállalós fajta, inkább tart mindentől.
Valószínűleg semmivel nem vehetném rá, hogy egy méter magas helyről a földre ugorjon.
Nem is akarnám, csak ha fontos a dolog, például majd az lesz a biciklizés. Egyszer rá kell vennem, akkor is ha az ember ilyenkor elesik, megsérül.
Személyes oldalról nézve: az, hogy ő pont félősebb, óvatosabb, az nem zavar. Nem akarom átnevelni, csak kicsit megnyitni.

Azt hiszem még ehhez tartozik, hogy szerintem a gyerekkor pont arra való (többek között persze), hogy kipróbálják a normál kosz különböző fajtáit.
Legyenek porosak, játsszanak a sárban, ássanak kézzel-lábbal, ugorjanak pocsolyát, távolugróst a sáros erdőszélen, csúszkáljanak az agyagos sárban...

Óriási élmény volt, mikor az erdőben a két nagy belement a méretes, fél lábat elnyelő, saras pocsolyába, és szép lassan mindenki követte őket. Engem is rávettek.
Otthon ugyan slaggal robbantottam le róluk a rájuk dermedt sarat, de tényleg jó volt.

Lívi anno imádta a sarazást. Kimondottan neki csináltam azon a nyáron sárfürdőket, jól fellocsoltam, ő pedig ment, és beleült.


És érdekes, ma már vigyáz a ruhájára, de nem esik pánikba, ha koszos lesz valamije.

Tegnap Szabolcs szétvert egy régi, rossz telefont. Engedélyt kért rá.
Én ugyan nem értem ezt az értelmetlen rombolást, de anno az öcsém is csinálta a matchboxaival, szóval valami fiús cucc lehet...
Szóval meg akarta nézni, mi van benne.
Igazából mióta Sziliről kiderült, hogy érdeklik a szerkezetek, mindig megkapják a nem működő, biztonsággal szétszedhető gépeket.
Az első amit szétszedtek az egy dvd volt, meg a régi számítógép háza.
Most jut eszembe, az nem is Szili volt, mert akkor ő még vagy nem volt, vagy nagyon kicsi baba volt.
Mikrót, tévét nem adok nekik...
Milyen jó  játék már, szétszedni majd összerakni a rossz klaviatúrát :)




2016. február 11., csütörtök

A "ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van" mondat kicsit jobb csak a rossznál...

Szép ez a (nem annyira szép) februári nap. Az eső esik, megint hideg van, de nekem mégis szép volt, hisz 5 napja hogy férjhez mentem! Aznap legalább szép idő volt...
Nos, a boldogság nem az időjárás függvénye.
Utálom ugyan, hogy be vagyunk zárva a házba, de nekem süt ám a Nap...


Délután régebbi fényképeket néztem a gyerekkel. Ő önmagát nézte, én a fotók környezetét. Hogy a ház mekkorát változott 3 év alatt. Az utóbbi egy évben. Arra gondoltam, hogy akkor régen elhittem azt, ez így jó, mert nem lehet jobb. Persze, ez is egy védekező mechanizmus, ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van.
Jó elv, de inkább a nem rossz kategória. Mert hát beletörődtet, azt mondja: ne lázadj, nem tudsz, nincs kiút.
Ma már azt mondom: ha nem szeretem ahogy van, teszek ellene.
Hisz ez mindig is csak átmeneti volt, ez mentett meg akkor az összeomlástól, ez a fásult-nem szeretem, de úgy teszek viselkedés, érzés.
Mindig felálltam.
Mindig jött az a lázadás, hogy megmutatom!
Igen? Azt mondod, ez nekem nem fog menni? Na, majd meglátod!
És érdekes, mire eljött amit meg kellett mutatni, már nem számított, hogy az, aki miatt a gondolat létrejött, lássa.
Valamelyik nap az a gondolat támadt rám, hogy mint mindennek, az életünkben lévő szarnak is jó oka van. Ezt tudjuk, nem újdonság.
Én viszont arra jöttem rá (?), hogy ami nem jó, kimondottan rossz, de mondjuk elviselhető, az lehet hogy valami még rosszabbtól tart távol.
Tudjátok: a dugóban rekedni kocsival, lehet hogy megment egy balesettől. A lekésett repülő vagy vonat szintén megóv valamitől, amit nem kell elérni, átélni.
Egy rossz kapcsolat, amiben élni lehet, megóvhat egy még rosszabbtól.
Most olyan fúúbazzeg érzésem van, hogy azért nem szeretnék ilyen rossznál kicsit jobb lenni senki életében...

De azt hiszem megint tévedek.
Mert ez a beletörődés már megint!
Jól van, hát mindig veszekszik, hát kiborít a viselkedése, de lehet hogy megment ez a kapcsolat valakitől, aki pl. verne vagy nőzne. És hát jóképű, nem iszik, blabla, szóval jó lesz ez. Azt a kis balhézást meg majd kinevelem belőle. Majd megnyugszik, ha jobban megismer, ha látja, nem kell féltékenykednie, satöbbi. És hát olyan nehéz volt találni egy ennyire is normálisat, és annyira szorít az idő, hogy maradok.
És így telik el a fiatalság, egy olyan börtönben, aminek a falait magad húzod fel.
Mert börtön lesz, szabadulni akarsz majd, de addigra a kulcs egy másik ember kezében lesz, aki bent akar tartani téged.
Aki majd zsarol a közös tulajdonnal, a közös gyerekkel, vagy csak sajnáltatja magát, netán a barátaidon keresztül próbál hatást gyakorolni.
Neeem, ma, ilyen kis okosan azt mondom, ahogy kezd elviselhetetlenné válni, lépni kell.

Amúgy nekem ezek a gondolatok manapság főleg mások példáiból születnek, igaz, összevetve a saját régi életemmel.
Mert nekem sikerült, én már megmutattam, látod?
Hogy kinek mutattam meg? Ki kellene hogy lássa? Az már tök mindegy. Az már annyira rég volt, hogy szinte én sem emlékszem rá, és nem is számít. Az a híd, ami a célhoz vitt és kicsit dőlöngélt, majdnem leszakadt, már csak halvány emlék.
Az út minden lépése a lábamban van, nem a fejemben.