2016. február 11., csütörtök

A "ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van" mondat kicsit jobb csak a rossznál...

Szép ez a (nem annyira szép) februári nap. Az eső esik, megint hideg van, de nekem mégis szép volt, hisz 5 napja hogy férjhez mentem! Aznap legalább szép idő volt...
Nos, a boldogság nem az időjárás függvénye.
Utálom ugyan, hogy be vagyunk zárva a házba, de nekem süt ám a Nap...


Délután régebbi fényképeket néztem a gyerekkel. Ő önmagát nézte, én a fotók környezetét. Hogy a ház mekkorát változott 3 év alatt. Az utóbbi egy évben. Arra gondoltam, hogy akkor régen elhittem azt, ez így jó, mert nem lehet jobb. Persze, ez is egy védekező mechanizmus, ha nem lehet úgy ahogy szeretném, akkor úgy szeretem ahogy van.
Jó elv, de inkább a nem rossz kategória. Mert hát beletörődtet, azt mondja: ne lázadj, nem tudsz, nincs kiút.
Ma már azt mondom: ha nem szeretem ahogy van, teszek ellene.
Hisz ez mindig is csak átmeneti volt, ez mentett meg akkor az összeomlástól, ez a fásult-nem szeretem, de úgy teszek viselkedés, érzés.
Mindig felálltam.
Mindig jött az a lázadás, hogy megmutatom!
Igen? Azt mondod, ez nekem nem fog menni? Na, majd meglátod!
És érdekes, mire eljött amit meg kellett mutatni, már nem számított, hogy az, aki miatt a gondolat létrejött, lássa.
Valamelyik nap az a gondolat támadt rám, hogy mint mindennek, az életünkben lévő szarnak is jó oka van. Ezt tudjuk, nem újdonság.
Én viszont arra jöttem rá (?), hogy ami nem jó, kimondottan rossz, de mondjuk elviselhető, az lehet hogy valami még rosszabbtól tart távol.
Tudjátok: a dugóban rekedni kocsival, lehet hogy megment egy balesettől. A lekésett repülő vagy vonat szintén megóv valamitől, amit nem kell elérni, átélni.
Egy rossz kapcsolat, amiben élni lehet, megóvhat egy még rosszabbtól.
Most olyan fúúbazzeg érzésem van, hogy azért nem szeretnék ilyen rossznál kicsit jobb lenni senki életében...

De azt hiszem megint tévedek.
Mert ez a beletörődés már megint!
Jól van, hát mindig veszekszik, hát kiborít a viselkedése, de lehet hogy megment ez a kapcsolat valakitől, aki pl. verne vagy nőzne. És hát jóképű, nem iszik, blabla, szóval jó lesz ez. Azt a kis balhézást meg majd kinevelem belőle. Majd megnyugszik, ha jobban megismer, ha látja, nem kell féltékenykednie, satöbbi. És hát olyan nehéz volt találni egy ennyire is normálisat, és annyira szorít az idő, hogy maradok.
És így telik el a fiatalság, egy olyan börtönben, aminek a falait magad húzod fel.
Mert börtön lesz, szabadulni akarsz majd, de addigra a kulcs egy másik ember kezében lesz, aki bent akar tartani téged.
Aki majd zsarol a közös tulajdonnal, a közös gyerekkel, vagy csak sajnáltatja magát, netán a barátaidon keresztül próbál hatást gyakorolni.
Neeem, ma, ilyen kis okosan azt mondom, ahogy kezd elviselhetetlenné válni, lépni kell.

Amúgy nekem ezek a gondolatok manapság főleg mások példáiból születnek, igaz, összevetve a saját régi életemmel.
Mert nekem sikerült, én már megmutattam, látod?
Hogy kinek mutattam meg? Ki kellene hogy lássa? Az már tök mindegy. Az már annyira rég volt, hogy szinte én sem emlékszem rá, és nem is számít. Az a híd, ami a célhoz vitt és kicsit dőlöngélt, majdnem leszakadt, már csak halvány emlék.
Az út minden lépése a lábamban van, nem a fejemben.

2 megjegyzés:

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.