2016. március 6., vasárnap

Meddig? Mennyi?

Keresgélek a fejemben. Érdekelnek a válaszok. Sőt, ha történik valami, mindig ott vannak a kérdések. Megjelennek. Mert tudni akarom. Tudni, hogy miért? Meddig? Mennyire? Mi lesz ha? Sőt, hogy mitől?
Mennyit bír el egy ember? Mikor mondhatja joggal azt, hogy eddig, s nem tovább, elég volt, hagyja abba aki ezt osztja.
És hát ott van az is, hogy ha látnánk, mi baja másnak, totál megelégednénk a sajátunkkal, sőt... Tudom én ezt. Tudom, hogy voltaképp nekem jó. Nekem is, és a szeretteimnek is. Mert... ezért, azért, meg amazért is. Mert megvan mindenünk, ami kell és ami jó. Sőt, szuper, mert olyasmink is van, ami ritka kincs. A boldogságról beszélek, arról, hogy elégedett vagyok az életemmel, a történésekkel, és látom, hogy ez nem kétnapos öröm lesz, hanem hosszú életű. Mint én.
Hogy közben vannak kisebb kimaradások, mert történik valami? Olyasmi, amit túl kell élni, átvészelni, ami voltaképp jól alakult, bármilyen rossz és bármennyire fáj annak, aki elszenvedte.
Hogy én csak karmester vagyok, irányítanom kell a zenekart, ha kiesett a fő zenészem, akkor is. No meg ha a másik zenész is ki-kimarad, már hiányzik még egy hangszer a sorból, és én, a karmester is kezdek besokallni.
Akkor is állni kell a sarat, mert a zenének szólni kell, az utolsó pillanatig.
Nem is vagyok karmester. Hisz nem kell úgy zenélni, ahogy én akarom... nem is szeretném, hogy ez legyen, nem ismerek én minden hagszert, csak egy zenész vagyok én is, és a sors a nagy karmester. Ő ül odafent a székben, és én is csak egy játékos vagyok. Látom a kottát, tudom mit kell csinálnom, látom a nagy végkifejletet, játszottam már párszor, de mindig figyelnem kell a pálcára, mert azzal mutatják az aktuális irányt. A pálca tulaja lát mindent, nem én.

Itt ez a vasárnap. Szuper nap, gondolom. Sokan utálják a hétfőt, vagy kevésbé szeretik, mert... munka, iskola, akármi. Én nem utálom. Manapság amúgy is igyekszem nem utálni semmit, senkit. Akit-amit szeretni nem tudok, azzal semlegességre törekszem.
Persze ilyen nincs szerintem, mert mindenből kell valamennyi. Vagy van? Van olyan, aki őszintén ki tudja jelenteni, miután minden aspektusból megvizsgálta a kérdést: nem utálok semmit és senkit?

Az élet tervezéséről is gondolkodom. Mennyire mertek előre tervezni? Tudom, hogy szükséges, mert legalább a nagyjábóli irányvonalnak meg kell lenni, de azt hiszem nem szabad mindent egy lapra feltenni. Kellenek a vészforgatókönyvek, néha át kell venni a "mi van ha" lehetőségeket, hogy képben legyünk, ha baj van.

Jövök-megyek, csinálom amit kell, és próbálok belesimulni mindenbe. Ha gáz van, nyelni egyet, beépíteni az életbe azt a gázos dolgot, és tovább lépni. Mert talán csak így lehet túlélni. Tudom, hogy minden rossznak vége egyszer, sem az, sem  más nem örök.
Mégis nehéz. Hisz attól, hogy tudom: pár nap és vége, túlleszünk rajta, akkor is rossz benne lenni. De mikor már feladnám, mikor "lefeküdnék" a sorsnak, akkor mindig jön valami erő. Valami plusz. És már nem is kell lefeküdni. Én állni akarom a sarat, nem akarok panaszkodó lenni, nem szeretem, mikor valaki csak ugyanazt a mantrát nyomja, és semmi javulás, de még a szándék sem. Mert tehetetlen. Én nem.
Csak egyet akarok.
Hogy mikor bajom van, mikor lefektetne az élet, legyen egy nyugodt sarkom, ahol leülök, helyre tenni a dolgaim, az agyam.
Nos mostanság, az utóbbi napokban ez nincs meg. Ez a sarok. És még pár napig nem is lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bárki olyat érez, ami bántja, az az ő hibája!

Én nem moderálok, tegye mindenki önmagával.